A győkereink nem véletlenszerűen kiválasztottak. Rendszerint ahol születünk, minden valószínűséggel ott és úgy is van dolgunk.
A mesében is megszületik a királyfi. A királyi pár az utód egynéhányéves korában értesül az átokról, aminek elkerülése érdekében egyetlen dolgot tehetnek, hogy bezárják, a világtól elkülönítik a kiskirályfit - aki végülis egy bunkerben nő fel. Nem értekezhet senkivel, csak a papagájjal illetve a rengeteg könyvvel amit melléje helyeznek útitársul. Aztán amikor tizenévesen kiszabadul, és egyben felszabadul az átok alól, elmegy hát világgá. Szerencsétpróbálni. Hogy majd mindennek tudatában szépen hazajöjjön és helyretegye a birodalmat.
Hasonló a szegény legény sorsához is, akit egyetlen hamuban sűlt pogácsával engednek útnak a kemence mellől. És megcsinálja a szerencséjét. A kemence melege bő helyet készít benne a világban megtapasztalt dolgoknak, amit bizton elraktározhat nagyra gyarapodott vagyona mellett, saját és közössége épülésére.
Lényeg, hogy elmegy - küzd, harcol, nem feledi soha azokat az értékeket, amelyek otthon ragadtak rá és hűségesen mindig hazatér az országát építeni.
Mert ha nem - győkerek nélkül marad.
Elvesztődik.
És győkerek nélkül nincs élet. Nincs tanúlság. Nincs biztonság sem.
Akkor más győkerei kellenek amit sajátunkként használhatunk fel túlélésünk érdekében.

S hogy végre már ki tudjam mondani, hogy macska, ne tilázzak, mitázzak és titamitázzak itt gondolattól gondolatig - elmondom mi vert győkeret bennem.
Nem igazán értek egyet a család és házasság mai mintáival, formáival, intézményeivel.
Győkértelenek.
Valami silány kis utánzatai annak a mintának, amit kaptunk.
Nem mintha az lett volna az üdvözítő formája, hiszen akkor megőrzitük és követtük volna, hanem mert úgy tűnik annyira kihívásteljes a család és házasság intézménye, hogy generációtól generációra keressük a megfelelő formáit, annak érdekében, hogy ne öljön és romokba döntsön, hanem védelmezzen, oltalmazzon és szigetünk legyen viharok idején.
Miközben tudni véljük, hogy egyre vihartelibb időknek vagyunk elszenvedői.
A házasság így, ebben a formában nem igazán élhető.
Mert nem értünk vele teljesen egyet.
Lamentáltunk már válásról, együttélésről, papír és nem papír fontosságáról, szingliségről, házasság szavatossági idejéről - és nem sikerül felismernünk az üdvözülés útját.
Tény, hogy két ember ideális esetekben könnyebben halad - már ha egy irányba haladnak az utjaik, mint egy (Sokkal jobban van dolga a kettőnek, hogynem az egynek; mert azoknak jó jutalmok vala az ő munkájokból. Mert ha elesnek is, az egyik felemeli a társát. Jaj pedig az egyedülvalónak, ha elesik, és nincsen, a ki őt felemelje. Hogyha együtt feküsznek is ketten, megmelegszenek; az egyedülvaló pedig mimódon melegedhetik meg? Ha az egyiket megtámadja is valaki, ketten ellene állhatnak annak; és a hármas kötél nem hamar szakad el.Prédikátor könyve, Szent Biblia idézet), ahogy az is vitathatatlan tény, hogy a gyermekek jelenlegi állás szerint még mindig igénylik mindkét szülő jelenlétét életükben. Azért fogalmazok ennyire nyakatekerten - mert itt van a probléma igazi kulcsa. Örökidőktől fogva a szülők közötti párbaj végére pontot az utódok védelme tette le. Együtt maradunk a gyermekeink érdekében. (Az érdekedet akarják. Ne add oda nekik...)
Mert ugyebár mi az-az érdek. Honnan kezdődnek és meddig tartanak a gyermek érdekei. És képviselve vannak-e egy olyan pákapcsolatban, amelynek a felszínén ezek a deklarált célok, miközben a mindennapokban öldöklik egymást és ezáltal a gyermeket is éppen azok a szülők, akiknek hivatásuk védelmezni őket...

És van ez a lány - továbbfolytatva a gondolatot.
Minden egyes alkalommal a lelkem mélyén való munkára késztet. Pedig hát semmi közöm hozzá. Élhetnénk én arra, ő meg másfele. De valamiért minduntalan elémbe keveredik és tanítani akar valamit. Évek óta járjuk ezt a macska-egér táncot és nekem még mindig nem sikerült megfejtenem a helyes paramétereket ebben a kettőnket érintő történetben.
Na de hátha majd most....
A lány talpraesett, okos, törtető.
Gazdag kultúra és látszólag összetartó közösség és család szülőttje.
És akkor felnő, gondol egyet - még nem merészet csak fától-fáig valót és elindul. Tanulni. Majd szerelmet keresni - én inkább úgy mondanám - szakadni és új győkeret keresni. Végül dolgozni. A szerelem elvész - a munka, karrier és felszíni biztonság marad.
Lesz egy élet.
Teljesen más mint az addigi.
Új élet...
Új kultúrában, új, vízképezte hajszálgyőkerekkel.
És semmit nem tart meg abból, amit kapott.
Minduntalan itt állok meg a megoldásban.
Miért?
Látszólag elvan...
De meddig?
Szingli életformában, idegen nyelvi és kultúrális hatásoknak kitéve - egy olyan milliőben, amit a szülei nem értenek, sőt megvetnek. Támogatják, mert szeretik. De mit gondolnak bent, mélyen magukban?
Mit gondolhat a lány lelke mélyén magában.
Összehasonlítható-e ez az állapot azoknak a tömegesen elszédített embereknek az állapotával, akik valamilyen szekta tagjai lettek egy generációkra visszanyúló, komoly dogmákkal rendelkező, biztonságot nyújtó vallásból? Ezek az emberek mesélték el egy kutatás során, hogy a megtérésük felszíni. A lelkük mélyén keresztények maradtak. Ha eluralkodott rajtuk a pánik, ha veszteséggel, feldolgozhatatlan eseményekkel, netán tragédiával szembesültek - pillanatok alatt visszatértek eredeti győkereikhez. Igazi biztonságot és oltalmat a gyermekkorban elsajátított ima ismételgetése jelentett. És az a gyermekes Istenkép, amit magukban hordozgattak jó mélyen.

Nos, a válaszokat most sem tudom.
Még gondolkodom.
Mert nem ítélkezni szeretnék, hanem megérteni. Saját és gyermekeim épülése érdekében...