A gyermekkor meghatárózó szerepet tölt be a maga korlátolt vagy korlátlan lehetőségeivel az egyed személyiségfejlődésében. Ebben nem csupán a család játszik fontos szerepet, hanem az iskola is vállvetve vesz részt.
A pedagógusok és az iskola nyújtotta körülmények mellett nem elhanyagolandó a társak szerepe sem. Hiszen ők is viszonytási alapot képeznek ebben a dzsungelharcban, ami kicsiben a késöbbi nagybetűs élet maga.
Amilyen szerepet töltöttem be gyermekként az ovis, majd iskoláscsoportban - nagyjából meghatározza a késöbbi fiatalfelnőttkori próbálkozásaimat is.
Ha bohócként, mókamesterként, hoppmesterként éltem - nagy valószínűséggel humorral fogom kezelni jómunkásemberként is szorúlt helyzeteimet.
Ha szorongtam és tele voltam teljesítménykényszerekkel - abban az esetben én magam leszek a főnökök álma - hiszen soha nem kell rámparancsolni, hogy dolgozzam, mivel állandóan hajszolni, túlhajszolni, agyonhajszolni fogom magam.

Jelentős szerepet játszik ebben a szélmalomharcban a sport, mint lehetőség a fejlődésre, önmagam kipróbálására, határaim feszegetésére, a csoportban való munka elsajátítására.
Messziről látszik a felnőttek világában, hogy ki az aki sportolt és ki nem.
Ugyanis, azok akik sportoltak és ebben nőttek fel - stressztűrőbbek, több és hatékonyabb stratégiával rendelkeznek a problémák megoldására, ismerik önmagukat - gyengeségeikkel és korlátaikkal egyetemben. Reális énképpel és világképpel rendelkeznek és ritkábban csalódnak a másik reakciójában, hiszen elfogadóbbak és mindig van B tervük a helyzet megoldására.

A kommunizmus támogatta a sportéletet.
Az én generációm 7o%-a valamilyen sportágat versenyszerűen űzőtt éveken át.
Járt nekünk ingyen sportolási lehetőség, eszköztár, rendszeres kivizsgálás, igazolt hiányzások, sok helyen bér a megnyert versenyek fejében.
Mi van ezzel szemben ma?
Kialakúlt egy trend - ugyebár, hogy illik a gyermeknek sportolnia.
Amit illene a szülőnek fizetnie is valahonnan.
A sport havonta egy kisebb vagyonba kerül.
Nem beszélve a befektetett időről, fáradtságról és megszerzendő eszközökről.
Bónusz semmi.
Ínnen lehet a sok szomorú, helyzetekbe belekényszerített gyerek - akinek nem volt alkalma, mint nekünk annak idején kipróbálni önmagát harminc sportágban, amíg meg nem találta azt, ami számára a legmegfelelőbb.
A szülő befeketet - pénzt, energiát, fáradtságot - és nyílván nem veszi szívesen, ha a gyerek kijelenti egy tucat érem után, hogy mégsem szívügye az adott sportág - inkább elmenne a szomszédgyerekkel lasztizni a közeli pályára.
Tény, hogy a komolyan űzött sport leveszi a szülő vállairól a terhet a késöbbiekben.
Egy olyan fiatal, aki komolyan edz ritkábban kezd el dohányozni, inni vagy szerek használatához folyamodni, mint nem sportoló, vele egykorú társai.
Marad a free sex.
A mi időnkben ez a kantonamentek gyümölcse volt.
Olyan volt mint az almaszedés vagy szőlőszedő praktika, amit az iskola tett lehetővé szeptember két utolsó, valamint október két első hetében a diákjainak.
Elmentünk, majd hazajöttünk mindenféle Istennyilával.
A testvéreim miatt a családunk például folyton fertőzött vagy éppen rühes volt. Mert a tetveket én hordtam haza. Mindenki jó valamiben...alapon.
A sportoló gyermekre az iskola is másképpen tekintett.
Nem baj ha hülye, még lehet belőle valaki...szlogennel.

A szerelem első látásra ritka, mint a fehér holló.
A szülők gyermekre szabott álma, ennél gyakoribb.
Nem baj na...nem lett belőlem balerina - majd a Marika az lesz és akkor önelégűlten tapsolhatok kiskukkerrel a kezemben.
Szegény gyermek meg rüheli a balettet, de lassan egyetlen szál lesz ami összeköti őt és csörtető szülőjét.
Kondicionálva lesz.
Ha balettezem - anyú mosolyog.
Ergo, inkább balettezem egy órát és csend van két napig, mint menjek el bírkózni és duzzogjon az egész család.
De az ilyen gyermek felnőttként is ezt teszi majd.
Éli a mások életét.
Akár egy marionett.

Nem megoldások vannak bennem, hanem kérdések.
Félelmek és bátorságok a nevelés kapcsán.
Megijeszt a saját szenvedélyem, az őszinteségem.
Mert ez nem egy őszinte világ.
Illik itt hazudni. Gurítgatni. Adni magunkat.
És kellenek a lemondások a jó dolgokhoz.
Az igazán jó dolgok maguktól történnek, de ahhoz, hogy bejöjjenek, csak elő kell készíteni a terepet számukra.

Amikor kiáltanám, hogy bezzeg mindez más, jobb helyeken nem így megy, mindig rájövök, hogy de én ide tartozom.
Valamiért éppen most és éppen így nekem itt kell lennem.
Kár lenne széllel, kegyelemmel, összefüggésekkel szemben vizelni.

Igyekszem hát egyre tudatosabban belesímulni az éppen aktuális áramlatokba, hogy hadd sodorjon az ár éppen arra, ahol következő lépésben dolgom lesz.