2014. január 30., csütörtök

Amikor először anya lettem - éppen a második egyetem záróvizsgája előtt tartottam. Bevallom őszintén nem csak emiatt, de életem egyik legnehezebben megoldható életszaka volt.
Anna nem volt még egy hetes, fel kellett utaznom Kolozsvárra nyelvvizsgát tenni. Szakadt a tejem, a fájdalomról nem is beszélve. Alig másfél hónappal késöbb következett a dolgozat megvédése és az államvizsga ami hasonló körülmények között zajlott.
A vizsgáztató bizottság elnöke - a pszichológia karának rettegett védelmezője a közel húsz perces bemutatót követően, mielőtt osztályozott volna elképedve kérdezte:
- már ne haragudjon, de Önnek mi szivárog az ingéből?...
A tejem volt. És nem szivárgott, hanem ömlött. Végigcsepegtette a folyosót az édes-keserű hangyatej-anyatej-ecet.
Mert a keserű pirula ezután kezdődött.
Amikor minden kollega elkezdett helyezkedni valamerre, én meg békésen végeztem rutinos anyai teendőimet. Annát mindenhova elvittem. tornázni, fejleszteni, masszírozni, babaúszásra, vagy ahol két fedőt összeütöttek.
És stupor: csupa boldog, elégedett, kiegyensúlyozott anyukákkal találkoztam, akik áradozva mesélgettek arról, hogy az életük kiteljesedett, boldogok és nem vágynak többé semmire, esetleg egy hetvenedik gyerekre.
Én meg fogyókúráztam, mert nem bírtam elviselni a lógó darabjaimat, mohón gondolkodtam a jövőn, gyakran előfordúlt, hogy nehezemre esett a szoptatás és vágytam a mondókán túli felnőttkommunikáció adta kihívásokra - az alvásról nem is beszélve.
Már ekkor biztosra vettem, hogy én egy rettenetes anya lehetek.
Ennyi kerek és boldog nő között - egy csörteti hülye, aki nem elég érett túllépni önmagán.
Nem faragtak abból a fából, hogy magambatartsam a fájdalmamat. Ezért amikor kérdeztek, zavartan ugyan, de elmondtam, hogy még mindig fontosak számomra ezek a dolgok.
És az anyaság nehéz. Sokszor teher. Úgy vagyok, mint a vadló. Be kell törnöm, be kell szoknom a járomba. Síri csend telepedett az ingergazdag termekre és kerek tekintetek bámultak rám - az önérvényesítő nyafkára.
Valahol Balázs után félúton értem be. Felismertem, hogy nem kell sietnem sehova.
Normális ha zavar a gyermeksírás.
Természetes ha a mondókákon és gyermekdalokon túl is van számomra világ.
Hogy a szoptatás fájdalmakkal jár és nem csak önátadásból fakadó tömény gyönyör.
És vagy megtanulok pihenni, vagy nem leszek jó semmire - hosszútávon.
Azóta már találkoztam hozzám hasonló nyafkákkal.
Ami meg a született feleségek és anyák táborát illeti - igyekszem nem érintkezni velük.
Nem azonos súlycsoportban játszunk. És kész.
Van aki tökéletes. És vagyok én és a magamfajták.
Ennyi.

Ma egy hasonló esettel találkoztam.
Szakmai pályafutásom során életemben először.
Rég ismerem ezt a nőt.
Saját, értelmi fogyatékkal élő gyermekét gondozza.
A beteggondozók is akár az általam felvázolt anyák.
Vannak akik életük végéig játszák a szerepet.
Vannak akik megfogalmazzák, hogy nagyon nehéz.
És van ez a hölgy, aki ki meri mondani a lényeget, amit mindenki érez, amivel mindenki nap mint nap szembesül, de retteg. És ő pontosan tudja, hogy ettől nem fog összeomlani a világ. Sőt, hazamegy és türelemmel, szeretettel, önátadással - ott folytatja, ahol abbahagyta.

Mert az egész élet nem lehet csupán színjáték.
Egyszer csak legördül a függöny és haza kell térni önmagunkhoz.
Oda, ahol levehetjük az álarcot, az addig viselt maszkot - és a betanult szöveg helyett el kell kezdenünk beszélni a saját gondolataink nyelvén és a saját hangunkon.
Ő ma ezt tette.
A levegő valósággal megfagyott.
Néztem tiszta, lélektükör tekintetét, kisímult arcát, hallgattam lágy, meleg hangját és tudtam, hazaérkezett.
Ő már nem játszik.
Kétszáz emberből az egyedüli, aki pontosan tudja honnan jön, hova tart, milyen célokkal és nehézségekkel és mi az amit tennie kell, hogy túlélje.
És szerettem ezt a nőt nagyon.
Őszintesége, szókimondása, bevállalása és tartása miatt.
Közben meg arra gondoltam:
na látod...úgy is lehet - de így már inkább megéri!...ha mindenképpen játszani kell...

2014. január 29., szerda

Az embernek - és hát jobb helyeken ugyebár az asszonynak is - holott ezt az elsős tankönyvek sorozatosan megtagadják mind a mai napig, van az a jószokása, hogy időről időre elkezdi az Élet Értelmét keresgélni. Nem csak úgy HóbeleBalázs módra a haloványan definiált Élet Értelmét, hanem mindennek az értelmét.
Rájöttem, hogy még a főzésben és az egyszerű hülyegyermekvagyokésimádokmosogatniésvasalni című fejezetkben is keresem a logoszt és a mögöttes tartalmakat.

Keresem a munkámban. Aminek ha nincs súlya - elbillenek. Belehalok. Naponta képes vagyok önmagamat felhúrcolni a Golgotára és keresztrefeszíteni lelkileg.
Keresem a párkapcsolatban.
A házasságban.
A gyermeknevelésben.
A szexben.
A táplálkozásban és testmozgásban.
A lendületben.
Az olvasmányaimban.
Mindenben.

Van az a mese, aminek nem a szerzetes a főszereplője - de engem, ami azt illeti az ő kicsi betétsztorija ragadott meg a legjobban.
Megy a mesehős és négy királyságon át keresi az Élet legértékesebb pillanatát.
Közben egy erdőben találkozik egy ezer éves szerzetessel, aki keresztet cipel a hátán.
A szerzetes szenvedések közepette megkéri, legyen olyan kedves és tudakolja meg, hogy még meddig?...
És jövet kiderűl - hogy addig, amíg ő maga azt nem kiáltja ELÉG.
De, akkor rohanni kell, mert a gond az ragad.
Ahogy  édesanyám mondta mindig: A gond, az nem játék fiam. Ahogy ugye a medve sem...

És akkor most - eljutottam arra a szintre, hogy volt ahogy volt, most már illene megbeszélni magammal - hogy mi is az értelem.
Eddig filozgattam az életen.
Most már tudni kellene, hogy mi is az értelem. Aztán jöhet a következő állomás - az Élet Értelme.
Mert ugyebár mihez képest értelem.
Honnan és meddig terjed.
Kinekmikor?

Kiégtem.
Váltani ajánlatos - állítja a szakirodalom - legalább minden hetedik évben.
Régi szép idők, amikor még a gyár fújására kelltünk és feküdtünk, ebédeltünk és állítottuk az óráinkat pontosra.
Mert a pontos időt a gyár fújása jelentette.
Most már nincsenek ilyenek reperek.
Támaszpontok az életünkben.
Talán ezek hiányzanak.
Mert ezek tartanak életben.

Ma megkérdezték tőlem, hogy mennyire fontos az egészségem.
Készpénznek vették, hogy kurváranagyonbazdmeg - mert költői kérdésnek szánták.
És akkor mondom - álljunk már meg egy kicsit, mert nem is annyira.
Nem akarok örökké élni a Földön, ráncok nélkül, fitten és fiatalosan - rúzzsal és körömlakkal, lila miniszoknyában és tincsekkel a hajambodraiban, nemnemnem.
Akarok majd idős lenni és mélyről jövő szép.
Hófehér hajjal és ránctólremegő kezekkel.
Meg akarom élni az idő elmúlásának ünnepét és násztáncát.
Akarok belehalni az Életbe.
Nem beleélni a Halálba.
Szembe akarok nézni magammal és veled.
Azokkal az értelmekkel, amiket kutattam és kerestem - és látni akarom, hogy mindvégig ott volt és elsétáltam mellette.
És el akarom mondani, hogy mindegy. Így is megérte.
És ha újrakezdeném, semmit - mondom semmit nem csinálnék másként.
Hát ezért...
És ez kicsiben már értelem és egész-ség.
A többi csak nüansz.

2014. január 28., kedd

Elértem az élet egy olyan útkereszteződéséhez, amilyen még a mesében sem fordul elő.
Keresem a legközelebbi kapaszkodót, vakarászom a zsebeimet és semmi.
Teljes a köd és a csend.
Nem nyugalom van a csendben, hanem pattanásig feszűlt idegek.
Mint amikor a gyerek fél valamitől és mindenáron szembesülni akar vele, hogy ezáltal legyőzze a félelmét.
Sötét, amit tappintani lehet, csend, amit már-már hallani lehet és a fejben lüktető vér áramának ütemes zaja.
Elméletileg nem történik semmi.
Gyakorlatilag - minden ezen a szinten döl el.

A beteggondozók életújtait tanulmányozva - de nem csak rájuk érvényes - felismertem a következő görbét. Szinte minden egyes esetben szépen körvonalazni lehet az állomásokat.

Megtörténik a szembesülés a visszafordíthatatlannal.
A sokk hatása megfogalmazhatatlan. Van aki ebben a dermedtségben marad örökre.
Tele volt vágyakkal, álmokkal, amik hírtelen egy csapásra semmivé foszlottak.
Marad a valóság, aminek köze nincs az addig álmodottakhoz.
Jön egy következő állomás. Amikor mindenki hibást keres. Egy bűnbakkot, aki fogni lehet, akit hibáztatni és esetenként megkövezni lehet minden elszenvedett vélt vagy valós igazságtalanságért.
Mivel a hibáztatás ténye nem teszi semmisé a történeteket - a felek egymás ellen fordulnak.
Hírtelen vagy esetenként - örökre - mindenki hibás marad.
Itt bomlik fel a legtöbb házasság. Ezen a szinten, hiszen a felek - jobb híján egymást okolják.
Eddig a pontig elég sok idő veszett kárba.
De csak ekkor kezdődik el az a fajta szembesülés, hogy nevezzük nevén a történeteket és próbáljunk megoldást keresni a fennálló problémára.
Elkezdődik egy végelláthatatlan út.
A próbálkozások hoznak támaszt is a maguk nemében.
Hasonló cipőben és úton járó hősöket, akik útmutatást és vigasztalást is jelentenek egyben.
Elkezdődik az alkudozás Istennel.
Isten nem található ezen a szinten azon a ponton, ahol mi emberek keresni szoktuk.
Mögöttünk van és támogat.
Akkor - jön egy újabb sötétség. Az egyedül maradtam ténye.
Amit majd ha minden igaz követi a fejethajtás - lesz ami lesz - végigcsinálom, nem magamért, nem is érte, hanem mindannyiunk érdekében.
Ezek a lelki nehézségek időkereteken kívűk történnek.
Van akinél - ha már föltétlenül időben számolunk eltart néhány hónapig vagy évig, van akinél elakad a munka valamelyik fázisnál és örökre abban is marad.
Valamilyen egyensúly, vagy ahogy a szakirodalom nevezi homeosztázis kialakul - de ezek rendszerint mondvacsinált, látszólagos egynesúlypontok. Amit ha kicsit is megpiszkálunk, döl az egész szerkezet.
Annak a főszereplőnek sikerül a hét vasbakancsot elkoptatnia és azonosítania az igazságot, aki eljut oda, hogy felismerje, mi a szerepe ebben az egész - az ő olvasatában félresikerült, de nagyon is testreszabott mesében.

Az én mesém is fél lábon áll.
Ezért a köd.
Egyre több olyan percem és órám van, amikor elfecséreltnek érzem úgy az útamat, mint a batyumat.
Mindenemet odaajándékoztam a méheknek, hangyáknak, hattyúknak, szegényeknek - semmim nem maradt.
Úgy érzem, hogy a nagy bolyongásban szem elől tévesztettem a helyes útat.
S ráadásként még köd is van.
Tehát tájékozási lehetőség hián vagyok.
Egyszer csak reggel lesz.
Verőfényes, gyönyörű reggel.
Amikor majd hét ágról fog sütni rám a Nap és kiderűl, hogy hátamat annak a kastélynak vetettem éppen, ahova el kell jutnom.
De most még sötét van.
Félelem, lemondás, fájdalom és csalódás teljes.
Itt nem tenni kell.
Itt várni tanácsos.
A reggelt, a fényt, a Napot és az igazságot.
Mert jönni fog.
Amikor majd nem ragaszkodom az időhöz és nem a saját nyavalygásom zaja tölti be az éjszakát.

2014. január 26., vasárnap

A győkereink nem véletlenszerűen kiválasztottak. Rendszerint ahol születünk, minden valószínűséggel ott és úgy is van dolgunk.
A mesében is megszületik a királyfi. A királyi pár az utód egynéhányéves korában értesül az átokról, aminek elkerülése érdekében egyetlen dolgot tehetnek, hogy bezárják, a világtól elkülönítik a kiskirályfit - aki végülis egy bunkerben nő fel. Nem értekezhet senkivel, csak a papagájjal illetve a rengeteg könyvvel amit melléje helyeznek útitársul. Aztán amikor tizenévesen kiszabadul, és egyben felszabadul az átok alól, elmegy hát világgá. Szerencsétpróbálni. Hogy majd mindennek tudatában szépen hazajöjjön és helyretegye a birodalmat.
Hasonló a szegény legény sorsához is, akit egyetlen hamuban sűlt pogácsával engednek útnak a kemence mellől. És megcsinálja a szerencséjét. A kemence melege bő helyet készít benne a világban megtapasztalt dolgoknak, amit bizton elraktározhat nagyra gyarapodott vagyona mellett, saját és közössége épülésére.
Lényeg, hogy elmegy - küzd, harcol, nem feledi soha azokat az értékeket, amelyek otthon ragadtak rá és hűségesen mindig hazatér az országát építeni.
Mert ha nem - győkerek nélkül marad.
Elvesztődik.
És győkerek nélkül nincs élet. Nincs tanúlság. Nincs biztonság sem.
Akkor más győkerei kellenek amit sajátunkként használhatunk fel túlélésünk érdekében.

S hogy végre már ki tudjam mondani, hogy macska, ne tilázzak, mitázzak és titamitázzak itt gondolattól gondolatig - elmondom mi vert győkeret bennem.
Nem igazán értek egyet a család és házasság mai mintáival, formáival, intézményeivel.
Győkértelenek.
Valami silány kis utánzatai annak a mintának, amit kaptunk.
Nem mintha az lett volna az üdvözítő formája, hiszen akkor megőrzitük és követtük volna, hanem mert úgy tűnik annyira kihívásteljes a család és házasság intézménye, hogy generációtól generációra keressük a megfelelő formáit, annak érdekében, hogy ne öljön és romokba döntsön, hanem védelmezzen, oltalmazzon és szigetünk legyen viharok idején.
Miközben tudni véljük, hogy egyre vihartelibb időknek vagyunk elszenvedői.
A házasság így, ebben a formában nem igazán élhető.
Mert nem értünk vele teljesen egyet.
Lamentáltunk már válásról, együttélésről, papír és nem papír fontosságáról, szingliségről, házasság szavatossági idejéről - és nem sikerül felismernünk az üdvözülés útját.
Tény, hogy két ember ideális esetekben könnyebben halad - már ha egy irányba haladnak az utjaik, mint egy (Sokkal jobban van dolga a kettőnek, hogynem az egynek; mert azoknak jó jutalmok vala az ő munkájokból. Mert ha elesnek is, az egyik felemeli a társát. Jaj pedig az egyedülvalónak, ha elesik, és nincsen, a ki őt felemelje. Hogyha együtt feküsznek is ketten, megmelegszenek; az egyedülvaló pedig mimódon melegedhetik meg? Ha az egyiket megtámadja is valaki, ketten ellene állhatnak annak; és a hármas kötél nem hamar szakad el.Prédikátor könyve, Szent Biblia idézet), ahogy az is vitathatatlan tény, hogy a gyermekek jelenlegi állás szerint még mindig igénylik mindkét szülő jelenlétét életükben. Azért fogalmazok ennyire nyakatekerten - mert itt van a probléma igazi kulcsa. Örökidőktől fogva a szülők közötti párbaj végére pontot az utódok védelme tette le. Együtt maradunk a gyermekeink érdekében. (Az érdekedet akarják. Ne add oda nekik...)
Mert ugyebár mi az-az érdek. Honnan kezdődnek és meddig tartanak a gyermek érdekei. És képviselve vannak-e egy olyan pákapcsolatban, amelynek a felszínén ezek a deklarált célok, miközben a mindennapokban öldöklik egymást és ezáltal a gyermeket is éppen azok a szülők, akiknek hivatásuk védelmezni őket...

És van ez a lány - továbbfolytatva a gondolatot.
Minden egyes alkalommal a lelkem mélyén való munkára késztet. Pedig hát semmi közöm hozzá. Élhetnénk én arra, ő meg másfele. De valamiért minduntalan elémbe keveredik és tanítani akar valamit. Évek óta járjuk ezt a macska-egér táncot és nekem még mindig nem sikerült megfejtenem a helyes paramétereket ebben a kettőnket érintő történetben.
Na de hátha majd most....
A lány talpraesett, okos, törtető.
Gazdag kultúra és látszólag összetartó közösség és család szülőttje.
És akkor felnő, gondol egyet - még nem merészet csak fától-fáig valót és elindul. Tanulni. Majd szerelmet keresni - én inkább úgy mondanám - szakadni és új győkeret keresni. Végül dolgozni. A szerelem elvész - a munka, karrier és felszíni biztonság marad.
Lesz egy élet.
Teljesen más mint az addigi.
Új élet...
Új kultúrában, új, vízképezte hajszálgyőkerekkel.
És semmit nem tart meg abból, amit kapott.
Minduntalan itt állok meg a megoldásban.
Miért?
Látszólag elvan...
De meddig?
Szingli életformában, idegen nyelvi és kultúrális hatásoknak kitéve - egy olyan milliőben, amit a szülei nem értenek, sőt megvetnek. Támogatják, mert szeretik. De mit gondolnak bent, mélyen magukban?
Mit gondolhat a lány lelke mélyén magában.
Összehasonlítható-e ez az állapot azoknak a tömegesen elszédített embereknek az állapotával, akik valamilyen szekta tagjai lettek egy generációkra visszanyúló, komoly dogmákkal rendelkező, biztonságot nyújtó vallásból? Ezek az emberek mesélték el egy kutatás során, hogy a megtérésük felszíni. A lelkük mélyén keresztények maradtak. Ha eluralkodott rajtuk a pánik, ha veszteséggel, feldolgozhatatlan eseményekkel, netán tragédiával szembesültek - pillanatok alatt visszatértek eredeti győkereikhez. Igazi biztonságot és oltalmat a gyermekkorban elsajátított ima ismételgetése jelentett. És az a gyermekes Istenkép, amit magukban hordozgattak jó mélyen.

Nos, a válaszokat most sem tudom.
Még gondolkodom.
Mert nem ítélkezni szeretnék, hanem megérteni. Saját és gyermekeim épülése érdekében...

2014. január 24., péntek

Van az a csontig lerágott nagymegmondás, mely szerint a pénz nem boldogít - mert mit ér a pénz ha nincs egészség?...
És valóban mit?
De ahhoz rendet kell rakni az egészség fogalmát tároló fiókunkban.
Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) meghatározása szerint az egészség az ember testi, lelki és szociális jólétét jelenti és nem csupán a betegség vagy fogyatékosság hiányát. Az egészség nem csupán cél, hanem egy erőforrás, melyet a mindennapokban használunk.
Az egészség csak akkor fenntartható ha annak összes dimenziója kielégítő szinten működik:
 1. biológiai egészség: testünk megfelelő működése
 2. lelki egészség: világnézetünk, erkölcsi alapelveink, tudatunk nyugalma és a belső béke
 3. mentális egészség: tiszta, racionális és logikus gondolkodás
 4. érzelmi egészség: az érzések felismerése, megélése és kifejezése
5. szociális egészség: embertársainkkal megfelelő kapcsolatok kialakítása
Ami a fogyatékot jelenti nem föltétlenül betegség címszó alá helyezném, hanem állapotnak minősíteném.
Nem is tudom megszámolni hány olyan esettel szembesültem szakmai életem során, hogy sokkal egészségesebbek és minőségibb életmódot folytattak fogyatékkal élő személyek, mint az általam ismert teljes fizikai egészségnek örvendő embertársaim zöme.
Mert ráláttak az egész-re.
Felismerték céljaikat az életben, elfogadták önmagukat - korlátaikkal egyetemben és követték újtukat. Nem kreáltak maguknak másikat, nem kívánták a szomszéd szamarának halálát és tiszteletben tartották azt amivel rendelkeztek. Megtanultak építeni arra és erőforrásként használni azt.

A betegség-egészség fogalmait tulajdonképpen az érti igazán aki járt ebben a sivatagban.
Soha de soha nem fogom elfelejteni az első betegséggel való szembesülésemet és azt az üres, kongó, kopogó a léptek zaját ütemesen, morzéjelekben visszahangzó folyósót, amely menedéket adott a rákkal való félelmetes és visszafordíthatatlan szembebénézésem alkalmával.
Akkor és ott nem volt senkim.
Én voltam és az Isten.
Ezt éreztem csekély két évvel ezelőtt amikor a bennem lévő csomókat vették gorcső alá.
Néztem az orvosnő szemeit, arckifejezését, hallgattam okoskodó, mélyre győkerező hümmögését és azon gondokodtam, hogy milyen kevésen áll vagy bukik az ember és a hozzá szervesen kapcsolódó emberek, családtagok élete.
Most akkor - realizáltam akkor és ott - a következő pillanatokban döl el elkövetekezendő időszakom gyors vagy pokolian lassú története.
És volt kakaó abban a szituációban.... Nem is kevés...
Úgy tűnik ez a keresztem.
Időnként - ha időm van végigjárni ezt a Golgótát  - meg-megállít az Úristen és elbeszélget velem.
Vagyok annyira csökönyös, mint a Bálám szamara, hogy csak ilyen esetekben hallgassam meg igazán az Ő nézeteit is egyszerű kis világom képkockáiról.
Azt ugyanis láthatta, hogy saját szeretteim betegeskedése megöl.
Azzal nem tud nevelni.
Abba azonnal belehalok.
Ami az enyémet illeti - azt elmarháskodom. Nem tudom komolyan venni. Aztán húz egy-egy féket - közel enged a felismerések győkereihez, majd megint enged a pórázon.
Na ezt a hasonlatot is az értheti igazán, akinek volt kutyajóbarátja... Vagy engedetlen, szinte minden egyes alkalommal saját vesztébe rohanó kalandvágyó gyermeke. Aki nem riad vissza semmitől. Aki számára a pedagógia nem dolgozott ki hatékony módszereket. Márpedig nevelni csak kell valamivel. De leginkább szeretettel... Mert ezeken a szinteken tényleg csak az működik. A szeretet nyelve.

S akkor itt van ez az asszony.
A szívem hasad meg.
Évről-évre, napról-napra, műtéttől-műtétig haldoklik a gyermeke.
És ő - sőt senki emberfia nem tehet semmit.
A mesében ilyenkor mindig színre lép a főszereplő. Akinél a varázsfű vagy forrasztófű van. De az asszony már nem bízik ebben. Pontosan tudja, hogy a fia nem marad örökre.
És mindent megtesz, küzd, a semmiből is előteremti a következő műtét árát. De most valahogy a levegőben van, hogy a távozásra gyűjt.
Ez most más, mint amilyen eddig bármikor volt.
Könnyebben jön a segítség - fájdalommentesebb az állapot. Rettenetesebbek a tünetek és azok következményei, mint a 13 év alatt eddig bármikor.
Minden egyes pillanat a vonat zakatolásának ütemes zajához hasonlóan ismételgeti:
Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S õrizem a szemedet.

(Ady Endre)
És nyilván nincs ekkora csoda. És valaki kitépte győkerestől a forrasztófűvet és a gyermek egyszer csak elmegy és az anya marad. És nincs kifejezés egy anya - gyermeke okozta elvesztésének fájdalmára. Mert a társát elvesztő házasfél özvegy marad, a szüleit elvesztő gyerek árva - de a gyermekét elvesztő szülő... - anya marad. Anya, vagy apa - gyermek nélkül...

És van üzenet ebben.
Nem csak a szülőknek, hanem mindenkinek aki közvetlen vagy közvetett módon részese volt a történetnek.
De nem mindenki jut el a felismerésig. Van aki az örök dermedtségben marad.
Az állandó lelki hidegben - amíg el nem jön a nagy felismerés.

...Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, a mint én is megismertettem.
 Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet... (IKor 13)

2014. január 23., csütörtök

Lassan tíz éve fogyatékkal élőkért és élőkkel dolgozom. Szinte csak és kizárólag - leszámítva az érdekükben írt pályázati munkákat illetve a gondozóikkal folytatott munkát, ami szintén életük szerves része.
Soha nem felejtem el azt a pályaválasztási tanácsadás órát, amin le kellett írnunk kis cetlikre, hogy milyen célcsoporttal nem szeretnénk vagy tudnánk foglalkozni, hiszen úgy érezzük meghaladja erőnket.
Most már biztosan kitaláltad mi volt a cetlimen...
Három kulcsszó: fogyatékkal élők, melegek és abortáló lányok, anyák, nők...

A homoszexualítással még mindig hadilábon állok. Nem az elfogadással vagy nyitással van bajom - hanem az összeférhetetlenséggel amit a vallási meggyőződésem okoz bennem.
Mert ugyebár Isten a Szeretet maga.
Akkor tovább nem is folytatnám a gondolatot.
Mert anyaként ha a fiam kijelentené, hogy jobban vonzódik a neméhez, mint a női nem egyedeihez - hát nem örülnék - de eszembe sem jutna kitagadni, elutasítani vagy nem szeretni őt.
Sőt - harcolnék az érdekeiért, támogatnám, megvédeném és elfogadnám.
Akárhogy is van fiam - áldásom rád...
Unóka meg házasság meg szomszádok, meg a kollegák és barátok - lárifári.
Ki nem szarja le amikor a fiam boldogsága a tét?
Unóka lesz, ha lennie kell - de a fiam boldogsága mindenek felett áll. Egyház felett is. Mert Isten és még egyszer mondom, jó hangosan - a Szeretet Istene. És ha igen, akkor feltétel nélkül szeret.
Nem buzizik, nem ejnyebejnyézik, hanem szeret.
Legalábbis ezt Ő mondta így nekem.

A második probléma szintén galuska.
Voltam, láttam, nem nyertem.
A világ és benne az emberi élet nem csupán fehér meg fekete.
Árnyalatok vannak.
És zömében csak olyan nők, akik nem jókedvűkben abortálnak csak úgy egyet.
Csak és kizárólag szenvedő asszonyokkal találkoztam, akiknek egyszer csak kialudt a szemükben a fény.
Meghaltak bent.
Nem gyilkoltak, hanem elhúnytak.
Kialudt bennük a fény.
Ha gyermekem lenne bármelyik is közülük az utolsó amit elkövetnék az ítélet kimondása lenne a fejük felett.
Mert még egyszer - ha én ezt egyszerű, önző, halandó, semmit sem sejtő emberként tudom, mennyivel inkább éli és érzi az Én Teremtő Atyám...

Továbbá - a fogyatékkal élők integrációján dolgozom már egy évtizede.
Mondtam, írtam, tettem szebbnél szebb, jobbnál, jobb és fantasztikusabbnál fantasztikusabb dolgokat.
Míg ma - végre ma - ennyi év távlatából én magam is megértettem miről beszélek.
A megértéshez elég egy pillantás, egyetlen szó - vagy egy halovány gesztus.
Na ebben volt nekem ma részem.
A sérült személyek integrációja a szereteten múlik.
Az önelfogadáson túli másik személy feltételek nélküli elfogadásán.
És nem kor, nem, vallási meggyőződés, intelligencia, iskolázottság, neveltetés kérdése.
Hanem szereteté és ezen túl jóérzésé.
Innen kezdődhet el a tanítás.
Befele.
Helyes irányban.
Mert mindig azt mondtam fennhangon, hogy hídépítés egészséges és fogyatékkal élő között.
És nem.
Helytelen.
Önmagamtól - önmagamig, hogy képes legyek elfogadni a másikat, a másságot - magamat és őt.
Mindenestől.
Ahogy van és ahogy vagyok.
Mert így jó.
Együtt.
Egységben az erő.

2014. január 22., szerda

Amikor gyermek voltam volt egy család, akikkel gyakran találkoztunk. Emlékeim szerint a felnőttek nem voltak barátok - mert mindig olyan merev volt a hangulat ha együttvoltak - de jókat beszélgettek. Amíg, mi, gyermekek éppen olyan jókát játszottunk.
Volt egy lányuk... - egy darabig.
Aztán második vagy harmadik alkalommal, lett még egy.
Ő szellemi fogyatékkal élő volt.
Magas, vékony, nehezen mozgó - tehát mozgáskorlátozott is - és sokat nevetett.
Emlékszem, amikor vele is együtt játszottunk a szülők sokkal több ízben lekontrolláltak, mint amikor nem volt velünk.
Jóságos volt és vidám.

Aztán fölöttébb furcsa lett, hogy egyszer van, máskor meg nem.
Mire közölték a szüleim, hogy Andreát intézetben nevelik. A szülők dolgoznak - talán orvos szülők voltak - és képtelenek állandó felügyeletet biztosítani neki. Így aztán viszik és ha szabadok hozzák.
Andrea nagyon fiatalon elhúnyt.
Még zsenge gyerek voltam.
Ő sem lehetett több talán, mint huszonéves.
Akkor voltam másodszor szomorú a halál okozta veszteség miatt.
És sokat gondolkodtam azon - hogy vajon Andrea milyen formában találkozott Istennel és mit mondott neki a Földön élő emberekről?
Mert, hogy ő odament vissza, az biztos.
Ezt már a mosolya elárulta, mielőtt megszólalt volna...

Találkoztam egy anyával.
Két gyereke van.
Egy kamasz - szellemi fogyatékkal élő illetve egy óvodáskorú.
Ahogy telnek az évek - a nagy állapota egyre romlik. Egyre agresszívebb. Kívűlálló, rokon vagy idegen be sem léphet az ajtón.
A családtagokat is támadja. Üti, veri, kést fog rájuk.
Féltik tőle a kicsit, akit szintén gyakran támad. De az annyira szereti, hogy hallani sem akar elhelyezéséről.
És a szülők tanácstalanok.
A teljes ambivalenciában - énük egy része gondolkodik az intézményesítésen - míg a másik tiltakozik ez ellen.
Nehéz kérdés.
És mint minden nehéz kérdésre - a válasz nem egy felelet, hanem további kérdések. És a megfelelő kérdés meghozhatja a várt választ.
Nem tudom milyen lehet ilyen rettenetes félelmek, fájdalmak és dilemák között élni, de azt látom, tudom, érzem, hogy egészen közel áll hozzájuk az Isten...

Íme egy kedvencem:

Látom magam előtt az Urat, ahogy a magasból letekintve nagy gonddal és körültekintéssel válogatja ki eszméinek megtestesítőit, és utasítja az angyalokat, hogy jegyezzenek be mindent egy nagy könyvbe.

-Arnold Elizabeth: fiú, védőszentje: Mátyás.
-Frederick Marjorie: leány, védőszentje: Cecilia.
-Martin, Caroline: ikrek, védőszentjük. . . adjuk nekik Gellértet! Ő már hozzászokott a közönségességhez.
Végül az Úr átnyújt egy nevet az angyalnak, és elmosolyodik:
- Ennek az asszonynak adjunk egy fogyatékos gyermeket.
Az angyal kíváncsiskodik:
-Miért éppen neki, Uram? Hisz olyan boldog!
-Éppen azért - mosolyog az Úr. - Hogy adhatnék fogyatékos gyermeket olyan asszonynak, aki nem ismeri a nevetést? Kegyetlenség volna.
-De lesz-e hozzá elég türelme? - kérdezi az angyal.
-Nem akarom, hogy túl sok türelme legyen, mert akkor belefullad az önsajnálatba és elkeseredésbe. Ha túlesik az első megrázkódtatáson és legyőzi a sértettség érzését, jól fog boldogulni a helyzettel. Figyeltem ma ezt az asszonyt. Meg van benne az az öntudat és függetlenség, amely oly ritka és oly szükséges erény egy anyában. Látod, olyan gyermeket adok neki, aki a saját világában fog élni. Az anyának ezzel kell majd együtt élnie, és ez nem könnyű dolog.
-De Uram, talán nem is hisz benned!
Az elmosolyodik:
-Az nem baj. Azon segíthetünk. Ez az asszony tökéletesen megfelel. Megvan benne a megfelelő egészséges önzés.
Az angyal levegőért kapkod: - Önzés??? Hát az önzés erény?
Az Úr bólogat:
-Ha nem tud néha elszabadulni a gyerekétől, nem fogja bírni a dolgot. Igen, ő az az asszony, akit megáldhatok olyan gyermekkel, aki nem tökéletes. Most még nem tudja, de irigyelni fogják őt. Soha nem fog bedőlni az üres szavaknak. Soha nem fog megtenni konvencionális lépéseket. Amikor a gyermeke először mondja neki, hogy "anya!" , csodát fog átélni, és ennek tudatában is lesz. Ha elmeséli gyermekének, milyen egy fa vagy a naplemente, olyannak fogja látni a teremtményeimet, amilyennek kevesen látják. Úgy látja majd a dolgokat, olyan tisztán, ahogy én látom. A tudatlanságot, a gonoszságot, az előítéleteket. És megengedem neki, hogy fölébük emelkedjen. Soha nem lesz majd egyedül. Minden napján, élete minden percében mellette leszek, mert az én munkámat fogja végezni, és ez olyan biztos, minthogy mellette állok.
-És ki legyen a védőszentje? - kérdezi az angyal, és tolla megáll a levegőben.
Az Úr elmosolyodik:
-Elég, ha adunk neki egy tükröt.

- Erma Bombeck -

2014. január 21., kedd

Hetek óta készültem lélekben arra a feladatra, amivel első ízben ma kellett szembenéznem.
A betegeket gondozókkal való találkozással.
Lehetne szó egy sima frontális módszereken alapuló képzésről is akár, ahol a nagy előadó elmondja a tíz, húsz, harminc vagy ne adj Isten még több ideje betegeket gondozó személyeknek, hogy hogyan kell jól végezniük azokat a feladatokat - amiktől úgy a beteg, mint ők - jobban érezhetnék magukat.
A külsősök, a feladatokat ránk róvok, a nagyhatalman lévők mindig így képzelik el.
Besűríteni kérem szépen kétszáz embert egy nagy terembe, elmondani a tuttit és hazamenni.
Ja? Hogy senki sem lesz több általa?... - s akkor mi?
Így aztán juszt sem fogadunk szót.
Sőt teljesen liberálisra véve a figurát - megajánlottuk a képzés lehetősségét.
Húszas csoportokra bontva az embereket.
Első körben egy belső brainstorming eredményeképpen éjszakánként, mint az érettségi előtt álló diák - mindenféle eszembeötlött, hogy mivel kellene hasznosan eltöltenünk a rendelkezésünkre álló időt.
Második körben leszűkítettem és anyagokra bontottam mindent ami jó ötlet szintjén mozgott.
Harmadik körben végeztünk egy helyzetfelmérést, hogy mi az ami érdekelné őket, mivel foglalkoznának szívesen.
Negyedik körben összeállítottam az ütemtervet és a hozzá rendelt anyagokat.
Míg végül ma magasról leszartam az egészet.
Beszélgetést indítottam és a nehezen megnyíló, nehezen beszélő, mélyrehatolóan bölcs és sokat szenvedett emberek beszélni kezdtek.
Egy olyan társadalomról és annak egyéneiről, amiben én magam is benne élek - akikkel nap mint nap én magam is érintkezem - de azt a színt, azt a szintet, amit ők látnak, amelyben ők élnek nem ismerhetem.
Meséltek azokról a mindennapi nehézségekről, amik a jóindulatunkon múlanak és amelyeket észre sem veszünk. Holott, nem kerülne anyagiakba a megoldás, csupán egymásrafigyelésbe.
Nehéz ezt abban a helyzetben, amikor önmagunkon túl semmit sem fókuszálunk sikeresen.
Íme néhány:
1. a szakemberek, orvosok, fejlesztő pedagógusok mindegyike hatalmas összegeket kér, kifizethetetlen tarifokat szab szolgáltatásai ellenértékeként. csak egy példa - a fogyatékkal élő gyermek fülének kimosása 3oo kibaszott ronba került. vagy egy gyógytorna - amire heti két alkalommal lenne szükség normális esetben 4o-5o ron - ne is szorozd be semmivel, mert tárgytalan!
2. nincs a MEGYÉBEN olyan fogorvos, aki vállalna fogyatékkal élő gyereket. nem tudok benézni a szájába, nincs mit tennem...jöjjenek vissza, majd ha ráveszik - hangzik a válasz. egy hely van ahol muszáj valamit tenniük. ez a szájsebészet - ahol nem kezelnek, mert nincsenek megfelelő eszközök - hanem kihúznak. Jó fogakat is, amiket ki lehetne takarítani és tömni!
3. közszállítás: nincsenek akadálymentesített buszok. a hatósságok szerint igen - a rászorulók szerint nem. órákat dekkolnak míg végül jön egy megfelelő jármű - DE a sofőr jóakaratán múlik, hogy felsegíti őket vagy sem. és sem. a sofőrök elhajtanak, kiabálnak, átkozódnak és tartsd otthon a degenerált kölyködet szlógeneket skandálnak.
4. játszótér: kilóméterekre van lakóhelyüktől olyan, ami a sérültnek is megfelelne. oda azonban nem lehet eljutni:
4.1. nincs jármű ugyebár
4.2. a járdák tele vannak parkolva autókkal - használhatatlanok a sérülteket szállító segádeszközök által.
5. volt egy anyuka - éveket küzdött, hogy a gyermekének személyre - súlyra, magasságra, állapotra szabott háromkerekű biciklije legyen. és lett. és itt jön a helyzet slusszpoénja: nem tudják használni. a tricikli ugyanis akkora, hogy ha felparkol egy autó a járdára nem lehet használni a helyszűke miatt. így hát képtelenek eljutni a városi parkba ahol lenne hely - helyszűke miatt.... Jó vicc? Nem?
És folytathatnám reggelig - de nem teszem. Most nem. De esküszöm fogom!

Találkoztam egy édesanyával.
Nem mindennapi az ő története sem.
Agydaganatos gyerek - három éves korában fedezték fel.
Ma tizenhárom.
Azóta kilencszer műtötték.
Minden évben egyszer az utóbbi években.
A daganat minduntalan visszanő.
Most már a gerincoszlopon van.
A vásárhelyiek elutasították a műtétet mondván, hogy 1o%esély sincs a túlélésre.
Kolozsváron kezelik.
Az év háromnegyedét korházban töltik el.
Miközben otthon a másik gyerek törekszik élni anya és testvér nélkül.
A vizsgálatok, amit a műtét előtt el kell végezniük 7oo és 6oo ronba kerülnek. Plusz a szakorvosok, az altató orvos, a mentő ami Kolozsvárra szállítja és folytathatnám. De nem teszem. Nem most. De esküszöm, fogom.
És nem segíti őket senki és semmi.
Az egyik orvos aki el tudná végezni a műtétet kijelentette az eredményeket számokban is:
7oo euró a műtét ára zsebre
1oo% hogy maradandó károsodásokat szenved
1o% esély arra, hogy életben maradjon
plusz korházi költség....

Nem kérdezek semmit.
Nem is mondok semmit.
Csak vagyok.



2014. január 20., hétfő

Valamikor alig 16 évesen volt egy brutális vargabetű az életemben.
Mégsem ez tett felnőtté.
Érdekesek az emlékek - a legmélyebbek amelyeknek győkere vesékig hatol - ízekhez, hangokhoz, szagokhoz és fényekhez kötődik.
Ez a felnőttéválási emlékem is ilyen.
Fényhez és csendhez kapcsolódó.
Enyed utcáin lépdelek a Dallas negyedben - angolórára tartok.
Nem köteleznek.
Nem fizetik.
Az ösztöndíjamból állom.
A nyelvtudás a férjhezmenetelemhez és világgámenésemhez szükséges.
Éppen férjhez készülök ebben a zsenge életkorban akár a cigánylányok, de ezt a román állam ekkor még nem bünteti.
Ma már liliomtiprásnak minősűl.
Lépdelek egy idegen város, idegen utcáin.
Csend van. Ősz és ismeretlen, szokatlan csend.
Bent és kint egyaránt.

A szakadás múlt és jövő között akarva-akaratlan felnőtté avanzsált.
Volt ebben valami rettenetes - még így utólag is.

Ahogy abban is, amikor hazafele tartva a taxisofőrrel beszédbe elegyedve - párban - kijelentette, ha az ő gyermekeiről lenne szó, hát mindkettőnket vagy megölne vagy pincébe zárna.
Akkor kezdtem el mélyebben elgondolkodni úgy először és nyersen az anyaságon.
Édesanyámon.
Aki nem ellenkezett.
Jó - mondta.
Melletted állok, bármi legyen is.
A te életed. Ha elbaszod fiam, hát majd helyrehozod. Ha meg nem lehet, akkor iszod. És kész. Nem tragédia, nem világvége, hanem egy élet. Itt történetesen a tiéd. Tehát te döntesz felőle...
Azt a hidegvért...
Nem hiszem, hogy meg tudnám ismételni.
Pedig ilyen és ehhez hasonló szavakra van szükség a legnagyobb vermek szélén.
Ugyanis ha ellenkezik, instant becsomagolok. Kitöröm a pince ablakát, feltámadok a halálból és az életem árán is, csakazértis...
Így nem.
Mert nem volt tétje.

Ezzel szemben a gyermeknevelésnek van.
Nem is akármekkora.
És nem ritkán.
Szinte állandóan.
És mint a legszentebb dolgokban, ebben is van valami humor. Isteni humor. Annyira szent, hogy már-már profán, annyira örömteljes, hogy van benne jócskán bánat, annyira jó, hogy rengeteg rossz is vegyül közé - annyira fehér, hogy már-már fekete.
Amikor úgy érzem, hogy kilépek, kiszállok, lelépek, elpucolok - történik valami kedves kis semmiség - ami képes mindent vinni.
A hozzáállásomat reszetálni és kezdődhet minden előlről.
Emiatt csodás az emberi élet.
És erre mintázták a bungee jumpingot is.
Mert feeling azonos.

2014. január 19., vasárnap

A halállal, elmúlással való szembenézés azért olyan rettenetes, mert benne van a visszafordíthatatlan, a helyrehozhatatlan.
A bennem maradt még egy levegővétel állapota, ami hosszútávon igen nagy fájdalom és bánat okozója lehet.
A mai gyerekeket már nem lehet hülyíteni, ahogy velünk tették a szülők annak idején.
Nem mellesleg, helytelenül. Generációnk nem szokott hozzá a halál gondolatához és annak természetes voltjához. Ennek eredménye az örök fiatalság megőrzésének széles körben elterjedt mozgalma, aminek most már egyre nagyobb méreteket ölt követőinek száma.
Szinte kultúrától, felkészűltségtől, foglalkozástól, iskolázottságtól, társadalmi hovatartozástól, bőrszíntől és vallási meggyőződéstől függetlenül.
Akarunk aktívak és fiatalok maradni, hogy helyünk legyen a társadalomban.
Hogy ne írjon le környezetünk.
Az elhalálozási mutatók nagyban összefüggenek azzal a ténnyel, hogy az idős, nyugdíjazott, foglalkozásából, hivatásától visszavonúlt személynek van-e feladata és betöltendő - nélkülözhetetlen szerepe környezetében, a társadalomban.
Ma már egyre elterjedtebb szokás, hogy a fiatalok megoldják a gyermekfelügyeletet a nagyszülők segítsége nélkül is. H az illető nagyszülők történetesen kisnyugdíjasok és alig tengődnek egyik napról a másikra, a fiatalok nem látogatják, nem igénylik a segítségüket, nem tartják velük a kapcsolatot, elmagányosodnak, értéktelennek vélik jelenlétüket és békésen feladják a harcot az élet kihívásaival szemben.
Ott van a külföldi minta - a nem kisnyugdíjat beosztó idősek tábora, akik időskorra tartogatták a sütin a habot. Jó nagyokat kirándulnak, megismerik a világot, kalandok és kihívások részesei - ezáltal leszüretelve és lemecsemegézve az élet legédesebb gyümölcseit.
Mindannyiunk fejében és lelkében egy ilyen vagy ehhez hasonló ideális nyugdíjaslét él. És nem a valósághoz közelebb álló elmagányosodás és elértéktelenedés ténye és valósága, amelyben nagyban tőlünk - fiatal felnőttektől függ. Hiszen az idősekkel való bánásmódunk minta a leendő generáció számára. Ahogy bánok szüleimmel, úgy fognak elbánni velem is...

A tegnap aranyhalat és egy guvadtszemű kárászt vettünk.
Helyesbítek - vettek a gyerekek, a perselypénzükből.
Hatalmas és megfoghatatlan volt az öröm mámora.
Ma amíg születésnapi zsúron tartozkodtak - a Balázsé, a guvadtszemű, felfordúlt.
Majd megállt a szívem, amikor észrevettem.
Szembesülés a halállal? - na azt nem! - szólalt meg a bennem teljhatalmú Istent játszó hang.
Gyorsan az állatkereskedésbe és vettünk egy pontosan ugyanolyan példányt.
Ugyanis soha nem fogom elfelejteni a kutyáim halálát, a barátaim elvesztését, a még fel nem dolgozott nagymamám távozása okozta veszteséget és nem utolsó sorban a halaim tömeges felfordulását.
Hatalmas dobozban lötyögtettem le a Turbínához a lélektelen haltesteket, imát mondva felettük a doboz elengedésének pillanatában.

Nyilván - nem lehet visszafordítani a visszafordíthatatlant, de hadd legyen meg a gyermekben a hit és annak a biztonsága, hogy az öröm is lehet hosszúéletű - nem csak órákig, percekig tart.


2014. január 18., szombat

Kissé - bevallom hősiesen - ki van csúszva lábam alól a talaj.
Valami bió-kémiai változásokon megyek keresztül - már az ízek és szagok sem a régiek, a főzésben is nehezen találom az ízegyensúlyt. Változott a hajam színe, nem viselem el azt a parfümöt magamon, amit évek óta előszeretettel hordok, változtatnom kellett a megszokott, bevált, szeretett edzéstervemen - szóval semmi sem a régi.
Miközben azt sem tudom mi is az, amit keresek.
Álmomban a múltban utazom.
Szekrényeket rendezgetek reggelig tíz éve elhúnyt nagymamám lakásában, majd csodálkozva ébredem, hogy hulla fáradt vagyok.
A szekrény és annak rendezgetése - rendszere vagy rendetlensége -  a lélek szimbóluma.
Már egészen zsenge gyermekkoromban is hasonlóképpen működött ez.
Ha rendben voltam, a szekrényem is - ha meg nem, minden a feje tetején állt. Kézzel, lábbal taposva kellett visszautasítani az ajtónyitással szembeömlő ruhadarabokat.

Múlt és szekrények.
Valami mintha lezárulni készülne bennem.
Félelmetes, mert ha egyszer elindul a lavina, mindent visz.
De ha fene fenét eszik is, végigjárom ezt az utat.
Nem ígérkezik könnyűnek - éppen emiatt szinte biztos, hogy rettenetesen tanúlságos lesz.

Régi vágyam, álmom, engem foglalkoztató gondolat, hogy megírjam nem mindennapi történetünk tanúlságos meséjét.
A tegnap mintha jobban körvonalazódott volna a projekt bennem. Lépésekben és alcélokban, célokban és mellérendelt időkben kezdtem el gondolkodni.
Egészen máig.
Ma ugyanis tiszta véletlenül - és talán ennyire objektíven először, hallottam a férjem szemszögéből ugyanazt a mesét.
Egetrázóan felszántott bennem mindent.
Hogy mennyivel másabb ugyanazon történet minden egyes képe és állomása egy másik főszereplő szemszögéből...

Ma jobban és tartósabban, mint eddig bármikor - bebizonyosodtam arról, hogy olyan a világ és benne a mi kis halovány életünk, amilyenre szinezzük azt.
Azokat a részek válnak élénkekké és fontosakká, amiknek erősebb színeket adunk és azok halványodnak el, amiknek nem tulajdonítunk nagy jelentősséget.
Mindenkinek saját útja van.
Az első és legfontosabb állomás, ahova minduntalan vissza kell térnünk feltöltödni, tankolni, térképet böngészni - az önmagunk.
Illik hát minél jobban és behatóbban ismerni ezt az állomást - ennek lehetősségeit, eszközeit és gyengeségeit - mert ezen az önismereten áll és bukik minden.
Ide néha el lehet hozni másokat is feltölteni.
Nem maradhatnak állnadóan, örökké - de vissza-vissza térhetnek és elhozhatnak másokat is.
De az igazi bejárandó út egyéni.
Nem közös.
Kezdetben még nem.
Lesz kollektív - de az még kicsit odébb van - amikor már egészen kitágul a tudat.

És nem baj az, ha más ütemben vagy más talajon, kavicson, betonon, salakon lépkedünk.
A lényeg, hogy világítsunk egymásnak utunk során.
A cél közös, de az út az különbözik - mert az üdvözülés mindenki számára egyszer önmagán túl vezet. És ha hiszed, ha nem - éppen itt akadnak el a legtöbben...

2014. január 17., péntek

Anna lányom ma feladta a leckét.
Tudniillik van egy fiatal, jóképű tanára. Valósággal küzdött az elkerülhetetlen ellen. Kereste, kutatta a negatívumokat ebben az emberben, csakhogy mintegy bebizonyíthassa önmagának, hogy nem érdemes közeledni egy nála jóval idősebb férfihez.
Sikertelenül.
Hiszen ha az ember, vagy annak történetesen a lánya - küzdeni kezd, beleszorul a kátyuba.

Egyszerű a képlet: mutatom.
Futóhomok, vagy iszap.
Minél jobban rángatozol, annál mélyebbre süllyedsz.

Félelem.
Minél inkább küzdesz ellene, foglalkoztat - annál nagyobbá válik az árnyéka - ergo ijesztőbb lesz.
Küzdeni nem kell, nem utolsó sorban nem is éri meg.

Nem a madarakkal van baj, akik szabadon röpülnek a biztonságot nyújtó házad felett. Hiszen ez teljesen természetes. Mondta valamikor, valahol Popper Péter. Azzal van baj, ha lecsalogatod őket és fészekrakási lehetőséget biztosítasz nekik.
Ha már rátelepednek a kéményedre - nem uszod meg mérgezés nélkül.

Beszélgettünk.
Mondom neki - kedvesem az nem baj, ha tetszik neked.
Azzal nem teszel sem rosszat, sem törvényelleneset.
Ami szép, arra az ember felfigyel.
A vonzalom egészséges.
Ne küzdj ellene és minden rendben lesz.

Ma boldogan jön haza.
Azért még vannak benne a küzdelemnek enyhe vonásai. De kezdi megtalálni az első igazi mélyrehatoló egyensúlypontot önmagában - ahova késöbb is gyakran visszatérhet.
Anyuka - azt tettem, amit mondtál, hogy tegyek.
Engedtem magam vonzani. (közelengedni és közelmenni)
És rájöttem, hogy ez nem is szerelem, hanem csak jó érzés. Jól érzem magam mellette. És akkor már nem zavart. Onnantól kezdve csak örültem neki, hogy ez így van jól.

Igen.
Madarak jönnek, mennek.
Repülnek.
Szárnyalásuk, szabadságuk, áramvonalas mozgásuk rabul ejti a szemet - a szívnek is örömet okoz - de hagyni kell repülni őket.
Nem szabad befogni és fészekrakásra bíztatni.
A csoda pillanatokig tart.
De ihletet ad és új távlatokat a megszokott biztonságban.
Ezt jelenti a belső egyensúly.
Hogy nem akarok repülni szárnyak nélkül, hogy nem bíztatom és csalogatom őket a fészekrakásra.
Hagyom a pillanat szabadságát a gyönyör jegyében zajlani, majd továbbmegyek és elengedek.

Továbbmegyek és elengedek...

2014. január 16., csütörtök

Vannak idős személyek, akik talán rugalmasságuk, esetleg munkájuk és nem utolsó sorban távol lévő gyerekeikkel való szoros kapcsolattartásuk érdekében könnyedén hozzászoktak a technikai eszközök használatához. Éltük részévé vált. Ha nem tudnak valamit használni nem riadnak vissza attól, hogy rákérdezzenek, megtanulják, elsajátítsák.
Ezzel szemben vannak akik nem tudnak, akarnak fejlődni.
Szinte megmerevednek ha az új eszközök használatáról van szó.
Így volt édesanyám is.
Nehezen ment a távirányító használatának elsajátítása.
Aztán jött a videó.
Valósággal visszautasította az egyszerű gombok rendeltetésszerű nyomogatását.
Telefonja nem volt az utolsó utáni óráig.
Tavaly ősszel húztunk vonalat és tetszik nem tetszik alapon a kezébe adtuk a telefont.
Ez így nem mehet tovább szlogent csattogtatva.
Hát nem tetszett.
Valami két nap alatt leette az 5 eurós kártyáját ki tudja hogyan.
Akkor különös figyelmet fordítottunk arra, hogy hozzáragasszuk a kezét a telefonhoz a beszélgetés befejezése utáni piros gomb hosszas megnyomása érdekében.
Sikerrel.
Mindig leteszi a telefont.
Nem így anyósomék.
Ők régebbi mobiltelefon felhasználók. De soha nem teszik le. Ha meg fogadni kell a hívást, izgalmukban kinyomnak.
Előfordult, hogy órákig hallgatták szeretett fiúk hangját, aki külföldön tartózkodott, ami nem kis befektetést jelentett roamingban átszámolva.

Végül édesanyám önállósodott és bérleti szerződést kötött.
A szerződés több mint nevetséges.
Először is tartalmaz 3oo sms lehetőséget egy olyan felhasználó esetében, aki soha egyetlen egy smst sem ír, mivel túl aprók a betűk ahhoz, hogy könnyedén üzenjen velük.
Továbbá van internethasználat a bérleti szerződés feltételei között és nem utolsó sorban a slusszpoén, hogy a számlát neten küldik ki egy olyan kliensnek, akinek emailcíme sincs!
Jó...
Addig a pontig, hogy az utolsó számlája háromszorossa a bérleti szerződésben lefektetett árral szemben. A kontesztációra a válasz, hogy háromszorosát lebeszélte a keretének.
Itt nem árt tudni, hogy nem egy megrögzött fecsegő.
Nem szeret telefonálni.
Távíratjelleggel folytat telefonbeszélgetést.

A meccs végeredménye, hogy ki kell fizetnie ha tetszik ha nem a szerződésben foglalt összeg háromszorosát.
Hát nem tetszik.
Teljesen derutált.
Ahogy nem mellesleg én magam is.
Mert kérdem én - hol van itt a kliens mentelmi joga?
Miért nem láthatja - csak ha előzetesen kérelmezi - hogy valójában mi történt? Tényleg lebeszélte volna az általuk számított perceket?
Vagy csak átcseszik azokat, akiket lehet?

Ő legszívesebben eldugná és soha többé nem is használná a telefont.
Mondja, hogy a vonalas szerződés legalább kiszámítható. A negyven év alatt soha ilyesmi elő nem fordult vele.
Igaza van.
És nem ő az egyedüli, aki ebben a hajóban utazik.
Ki a felelős?
Ki védi meg az ilyen és hasonló helyzetbe került idős személyek jogait?
Egyáltalán hova lehet fordulni?

És nem utolsó sorban szégyelje meg magát minden olyan multicég, aki a szerencsételenek lecsupaszításából emeli éves profitrátáját.
Dögöljön bele a mocskos szarába, mert megérdemli.
"Because you're worth it"

2014. január 15., szerda

Technikai eszközeim feletti hatalmat lassan átvették a gyermekek.
Nem sokat, de rendszeresen használják.
A lányom, anyja lánya.
Ő rendeltetésszerűen tornázik - minden nap lenyom egy óra zumbát.
A fiam, apja fia - ő férfias dolgokat művel a neten is. Nagyokat nevet mások pórúljárásán és csillagok háborúját, teknős nindzsát játszik, búj.
Véletlenül kapcsolom be a táblagépet.
Hónapok óta nem járt a kezemben csak amikor letakarítottam.
Körülszimatolok rajta.
Ekkor bukkanok rá a lányom blogbejegyzésére.
Idézem:
Jó napot kívánok.
Mi vagyunk a Hifa Románia.
Azért vagyunk, hogy segítsünk.
Ön éhes, netán fázik.
Sebaj, megoldjuk.
A semmiből is öltöztetjük és jóllakatjuk magát és szegény családját.
Forduljon hozzánk bátran.
...
Elsőre könnyekre fakadok a nevetéstől.
Ez kétségtelenül egy vicces videó.
A lány, aki hülyét kapott anyja hivatásától.
Csak a foga és a szája látszik.
Valósággal belebeszél a másik fájdalmába és szenvedésébe.
Benne van. Torkig.
Akárcsak én.

Tovább böngészek.
Egy következő bejegyzés a halálról szól.
Anya mesélt a halálról. Azt mondta a testünk egy ruha. A lelkünk lényeges. Az tér vissza Istenhez. Szeretném látni, hogyan...
Azt is megnézném, milyen az urnában helyezett holttest. Anya szerint semmilyen, csak por és hamú. Én azért megnézném...

Itt elsírom magam.
Felgyorsúlt ez a világ.
Én valamikor kamaszként foglalkoztam ezekkel a dolgokkal ilyen szinteken.
Lám, lám, ezek a gyerekek miknek vannak kitéve.
Igaz, hogy érettebbek és szélesebb látókörüek, csak adja Isten, hogy soha ne felejtsék el, hogy mindig van kihez fordulniuk, ha feszes és szűk lelkük felett a ruha.

2014. január 14., kedd

Ha egy férfi közel a negyvenhez egyszer csak egyet gondol és sávot vált - köznyelven megbolondul, megbocsátható.
De ha egy nő teszi ugyanezt, azt nem.
Mert a nő elsősorban a csalág gerince.
És ha a gerinc stabilitása felborul, magával rántja a pokol mélyére az egész családot.
Hiszen a nő az, aki tartja, vázként hordozza, egyensúlyt biztosít és stabilitást a család többi tagjának.
Nélküle azaz a gerinc nélkül már nincs egyensúly.
Nem lehet új egyensúlypontkat találni, mert minden egyes próbálkozás esést jelent.

Így van ez kezdteben azokban a családokban, ahol az anya elmenekül, vagy életét veszíti.
Egészen addig, amíg az apa át nem veszi az eltávozott vagy elhúnyt anya szerepét.
Azaz, anya nem lesz.
Anya és apa egy személyben - akár azokban az esetekben, amikor az anyának szintén be kell töltenie mindkét szerepet válás vagy halál esetében, amikor az apa távozik el.
De ha egy sima vagyok én is annyira tökös, mint te, hogy megmutassam, bebizonyítsam esetről van szó - hát megbocsáthatatlan.
Valakinek ugyanis mindig szenvednie kell emiatt.
Valakinek át kell vennie a félreállt anya szerepét.
Némileg szerencsés(ebb) a helyzet, de ez sem való megoldásnak, ha van nagyobb lány a családban.
Ő könnyen belesímul az anya szerepébe.
De túl korán, túl éretlen - túlzottan és visszafordíthatatlanul felkészületlen.

Ha anya vagy tehát két dolgot tehetsz.
Nyelsz - és tűrsz.
Ezt tették a régiek.
Mert nem volt más alternatíva a zsebükben.
Volt helyette a hosszú szoknya, ami mindent ápolt és eltakart, valamint nem utolsó sorban felitatta a folyamatosan hulló könnyeket.
Ma már vannak ehelyett más alternatívák.
A felismerés.
Hogy a gerinc nem áll félre.
Hogy ha én jól vagyok, a család dolgai is rendben mennek.
Ezzel szemben ha rendezetlenek külső-belső dolgaim, a körülöttem élők hozzám hansoló módon megsínylik.
De leginkább a gyermekek.
Mert ők utolsó percig védelemre szorulnak.
Az ő egyensúlyuk még a család egyensúlya.
Megoldás a felismerés és önmegismerés.
Ez vagyok, itt tartok - eddig jutottam. Felismertem. Hogy mit tehetek? Inkább mit nem. Így fogalmazódik meg helyesen a kérdés.
Nem menekülhetek el.
Semmiképpen.
És nem bolondulhatok meg.
Gondolataimnak, szavaimnak, tetteimnek súlya és mintaértéke van.

Ismerek valakit, aki egyszer csak a semmiből - látszólag, hiszen eddig a szoknya kivállóan teljesítette a takargató funkcióit, hátat fordított a megszokottnak.
Ruhatárat, külalakot váltott.
Új barátikörre tett szert. És új hobbiajai lettek. Amiben sem a gyermekeinek, sem a családnak nincs helye és szerepe.
És azt látom sínyli a család - de a legjobban az anya.
Mintha azt veszítette volna, ami a legértékesebb benne.
A gerincét.
A családját.
Így pőrén nézve nem maradt semmie.
Mert a gerinc az gerinc.
Tartóoszlop.
Hiába akar végtag vagy far lenni - csak gerinc marad.
Mert annak teremtetett.
És bűne, a férfiakéval szemben megbocsáthatatlan.
Mert míg a tékozló fiú van hova visszatérjen - addig az apa - jelen esetben anya, nem tékozolhat, koborolhat el soha semerre.
Neki az a feladata, hogy otthon melegen tartsa a tűzhelyet és őrizze a biztonság szent lángját.
Mert amikor felvállalta tudatosan vagy kevésbé úgy gyermekét vagy gyermekeit - erre tett fogadalmat.
Minden tisztség és feladat következményekkel jár.
De ez a leginkább.
Mert itt a tét az élet.
Nem csak a jelen hanem a jövő generációjának élete is.
Hát ekként bánni vele...

2014. január 13., hétfő

Valami változóban van bennem... - gondoltam. Mintha minden ami külső hírtelen értelmét veszítette volna. Mint a zsoldos, aki egyszer csak megáll a harcmezőn, körülnéz és felismeri, hogy itt senki nem ellenség. Jöttem, láttam, most már elég. Hazamennék...
És elindultam befele.
Nem depresszió.
Hanem valami belső egyáltalán nem sötét mélységbeli hívogatás.
Furcsa és ijesztő, hogy szinte minden értelmét veszítette.
Már nem akarok hajtani, pedálozni, megérteni azt ami eleve érthetetlen.
Mintha rájöttem volna, hogy nem minden kérdésre vannak válaszok.
Hogy barátkozni kell és mosolyogni.
Nem közel menni, hanem hagyni közeledni.
Nem beszélni, hanem meghallgatni.
Nem beleszólni, hanem kivárni a soromat.
Nem küzdeni, hanem lenni.
Bent lenni.
Relatíve fiatal vagyok még az ilyen megrázkódtatások elviseléséhez.
Nem is merem megkérdezni az egyedülitől, aki tudhatja, hogy mi van.
Éppen mi is zajlik bennem.
Ha egyáltalán zajlik bennem valami.
Áramlatok vannak.
Amiket végre hallok és látok.
Nem akarok benyomásokat kelteni - hanem hallani akarom a csendet.
A belűlről jövőt.
Még vannak bennem zsigeri megnyílvánulások - hogy jajj be jó - most kell lépni, szólni, érdeket - végre saját érdeket képviselni.
De a csend hatalmasabb.
Mintha mindent keresztülhúzna.
Nem ketyegek, hanem várok.
Csendben.
Félelmek nélkül.
Mert valaminek történnie kell.
Ezen a szinten történnek ugyanis az igazán lényeges dolgok. A csodák.
Akár a harcmezőn.
Öltem, vétkeztem, szenvedtem és szenvedést okoztam - és több évtized után egyszer csak nem tudom ki barát és ki ellenség.
Mintha az ellenség sokszor kedvesebb, közelibb lenne.
Mintha a barát fényévekre sodródott volna.
Már nem hallom az általam hajtott malomkerék ütemes zakatolását sem.
Lehet, hogy nem is hajtom?
Lehet, hogy nemsokára kivesznek.
Vagy arébbtesznek.
Vagy felzavarnak.
Bárhogy is lenne ennek a csendnek és letisztulásnak örökre nyoma marad életemben.
Innen már csak másfajta harc kezdődhet el.
Ha egyáltalán harc lesz.
Azt hiszem a vérengzéseket felváltja csendben az alázat, a felismerések sorozata és a leglényegesebb: a szeretet.
Talán végre megértem arra is, hogy szeretni tudjam önmagam.
A hibákkal, a melléfogásokkal, a tévedésekkel és öncsonkításokkal egyetemben.
Nem tudom.
És innentől kezdve bármi megtörténhet.
Jöjjön hát.
Hiszen készen vagyok.

2014. január 12., vasárnap

A gyermeknevelés egy fontos állomása anyai véleményem szerint az altruizmus fejlesztése a gyerekben. Az egyik legnagyobb tévedése utóbbi éveimnek, amit szerencsésen fel is sikerült ismernem azonban - úgy tűnik, idejében, hogy az altruizmus nem az egozimus sírkövén emelendő, vagy építendő jellemvonás.
Olvasmányaim során - gondolok itt természetesen elsősorban a spirituális irodalom remekeire - több ízben találkoztam azzal az elmélettel, amivel ma már nem tökéletesen, de gyakorlatban is elkezdtem egyetérteni, hogy csak akkor vagyunk képesek szeretni és elfogadni szeretet, ha már önmagunkat sikerült megszeretnünk és elfogadnunk.
Sok évemet vetettem alá annak, hogy a mást, a világot, az önmagamon kívűlit saját halálom vagy eltipratásom oltárán szerettem.
Nem működik.
Ideig-óráig minden bizonnyal működtethető, de önmagától soha nem fog működi ebben a formában a gépezet.
És mint mindenben itt is az egyensúly(érzék) az egyik legfontosabb komponens.

Volt időszak a gyermekeim életében, főként, amikor már két gyerek vágyait és igényeit kellett megtanulni összehangolni - hogy el-elkaptam magunkat, hogy rászóltunk a gyerekre - meg kell tanulnod, hogy mások igényeire is figyelj - nem te vagy a világ közepe - fontos amit szeretnél, de a melletted élő vágyai is éppen olyan fontosak stb...
Még hogy nem a világ közepe... - de igen. Éppen hogy...
Mert bennem lakik a világ.
És ennek a bennem lakást vett világnak az égegyadta világon senki más nem a közepe, mint én magam.
És csak abban az esetben sikerül a másik vágyaira és igényeire figyelnem, ha az enyéimet már megismertem, megtanultam, nevűkön szólítom, képes vagyok kielégíteni, megtanultam késleltetni. És ez nem egy rövid folyamat. Ahhoz, hogy szeressem magam, szeretet legyek képes elfogadni és erre építve jól tudjak szeretni - hát ezeken az állomásokon keresztül vezet az út.
Mert ha nem - minduntalan vissza térek önmagamhoz.
Az elveszett vágyaimhoz és a fel nem ismert és be nem váltott álmaimhoz.
Mennyivel másabb a világ, ha az én saját világom egyensúlyban van.
Mennyivel másabb az életem - és a mások életéről - értékeiről és hibáiról vallott nézetem, ha rendben vagyok.
Ellenkező esetben - ha harc, viharok, előítéletek - önmagammal és másokkal szemben - vannak bennem - ez a belső állapot, nyugtalanság kihatással lesz egész életfelfogásomra.
Kihat a sikertelenségeimre, melyek akár egy láncreakció - csak sikertelenségeket fognak bevonzani.

Szarban vagyok.
Hiába is fordulnék bárkihez, úgysem tudna segíteni az én nagy bajomon...
De azért csak fordulok.
Kizárólag azért, hogy igazoljam a világról alkotott sorozatosan hibás negatív nézeteimet.
Ezzel a negatív hozzáállásal esélyt sem hagyok vagy adok arra, hogy bárkinek a felajánlott, szívből jövő segítségnyújtási szándékát meghalljam és elfogadjam.
Na...nem megmondtam, hogy szar ez a világ és senki sem képes kilendíteni az állandó szarból?

Vegyük komolyan önmagunkat.
Olyan könnyű megoldani a megoldhatatlannak tűnő problémákat is a helyes hozzáállással.
Mert egyedül ez számít.
Hiszek-e abban, hogy képes vagyok elindulni a megfelelő irányba?
Mert ha igen - onnan kezdve egy egész rendszert vagyok képes beindítani.

És ezt hívják - a ma már ritkán használt kifejezéssel - csodának.
Mert a csodák bennünk születnek.

Én személy szerint nem hiszek a pozitív beálltódást hangsúlyozó gárgárákban - de ezt a bőrömön és a gyermekeim életén tapasztaltam látványosan.
Megéri adni neki egy esélyt.


2014. január 10., péntek

Volt az életemnek egy olyan kegyelmi ideje, amikor egy egész hetet azzal tölthettem el, hogy teljes csendben ültem. Egyedüli ember akivel szóban tartottam a kapcsolatot az nem volt más, mint a jezsuita, lelkigyakorlatomat vezető pap.
Ez nem luxus.
Nem kell hozzá más, mint néhány szabadnap és sok elszántság.
Furcsa, hogy az ember mi mindenre rájön, ha végre befogja a száját...
Első nap van a totális káosz, a zavaródottság, a nem tudommitkezdjek magammal viszketős állapota.
Aztán ahogy telik az idő, egyre inkább felszínre kerülnek a réges régen elásott dolgok.
Előtérbe kerül a rejtegetett önmagad.
A sok buta, felszínes motiváció és célnak hitt önálltatás - amiért addig harcoltál és utolsó nap - ha jól dolgozol, előkerül mindaz, ami igazán lényeges.
Letisztulsz.
A baj csak azzal van, hogy akárcsak a nagytakarítás ez sem örökévényű.
Hamar porosodni kezd a szépen letakarított felület és lassan visszakoszlódik minden a jól ismert, kényelmes kerékvágásba - azaz a meleg szarba.
Ha nekem szavam lenne - azt mondanám élete nagy döntése előtt álló minden egyes embernek, hogy menjen el egy manrézába.
Nem kell hét napot ülni.
Elég kettő-három is - ahhoz, hogy kiderüljön, tényleg jó irányt vett-e élete.
Annyi buta - önmagunkat és környezetünket megbetegítő és ellehetetlenítő döntést, majd döntéssorozatot hozunk meggondolatlanságból, gyávaságból, az önismeret hiányából.
És mennyivel másabb lenne az életünk ha alaposan szembenéznénk önmagunkkal - időnként...

Ezt tettem az ünnepek tájékán.
És szörnyű felismerésekre jutottam.
Decemberben még gőzerővel hajszolt célokkal - amik nem vetnek semmit a latba.
Szokásokkal - amik lassan de biztosan öldökölnek.
Gyávaságokkal - amikre olyan egyszerű lenne a megfelelő időben és helyeken nemet mondani.
Játszmákra, amiknek a hálójába és csapdájába esem.

Ígéretet tettem.
Nem akarom megváltani egyből a világot.
De elszántam készen állok apró lépésekkel felépíteni a mesterművet.
Lesz, hogy visszaesem, lesz, hogy nem egészen jó irányba haladok - de már az első rossz lépésnél szorítani fog a bakancsom.
És én ezennel erre a szorításra igenis figyelni fogok.
Mert lehet, hogy nem egy életem van - de ezt az egyet sem vagyok hajlandó öntudatlanul átloholni.


http://manreza.hu/hivatkozasok/Antet_C-M.doc

2014. január 9., csütörtök

Ma két mesém van - és nem lelkiismeretfurdalásból, amiért a tegnapi elmaradt, hanem csak úgy.
A gyerekek is kettőt kaptak, így tisztességes.

1. Van bennem az állandó érzés, amely hol igen erős, hol meg gyengülni látszik, de ennek ellenére konstans, hogy nem vagyok a helyemen. Nem a szerepeimben érzem magam kierekesztettnek, hanem bizonyos helyszíneken érzem úgy, hogy talán az élet egy másik színpadán sokkal többet tudnék kihozni magamból a körülötem élők örömére, valamint saját épülésem érdekében.
És akkor hozza az élet az igazolást.
Ismertem egy nagyszerű lányt.
Mint egy igazi hableány a mélyből emelkedett fel, hogy a szárazföldön élők életét élhesse.
Valószínű a szülei erőszakoskodtak, hogy továbbtanuljon, hisz ők igen módosak - újgazdagok - de iskolázatlanok voltak mindketten. Így hát feltették magukban, hogy lesz, ami lesz, mindkét gyerekükből embert faragnak. Mindenáron. És itt a mese kulcsa. Mert az ár nem lett más, mint a lányuk egészségügyi állapotának folymatos romlása. Amióta az eszét tudta és tudta... állandóan szakembert fizettek neki, hogy tartsa benne a lelket.
Mennyi minden van benne ebben az egy magyar mondatban...
Tartsa benne a lelket...
Ha ebbe az ember lánya vagy történetes fia mélyebben belegondol, hát megvan a válasz minden egyes felmerűlt múlt, jelen vagy jövőbeli problémára.
Mert a lány nem érezte jól magát  - csak és kizárólag a habokban.
Nem szerette amit tanult.
Nem tanulni nem szeretet, hanem amit tanult azt nem szerette.
És szenvedett.
Kutyamód szenvedett. Csendben és hangtalanúl.
Aztán vége lett a gondtalan - számára gondokkal terhelt egyetemi éveknek és a házasság örömeibe vetette magát.
Látszólag a herceg pótolta az elveszített énekét.
Ha szólni akart, hát szólt helyette, ha énekelni kellett, ő volt az aki túlmuzsikálta a benne lakó fájdalmakat.
Egészen addig, amíg egy napon fel nem hívott, hogy az öngyilkosság szélén áll. Már nem stabilan, csak düllöng, s akkor kérdi tőlem - valamiért - hogy most mi is legyen.
Mondom drága, én nem kezelhetlek téged, de tudok olyant, nálam sokszor jobbakat, akik mind igen.
És akkor megnéztünk együtt néhány szakembert.
Egészen addig, amíg valaki fel nem tette számára az egyetlen üdvözítő kérdést, amit addig soha senki nem tett fel helyesen.
És erre megjött a hangja.
Már nem volt a régi - hiszen emlékei sem voltak arról - de erős volt, biztos és szilárd talajon álló.
Elkezdte megkeresni, hogy ki is az a hableány, aki szárazföldi hercegnővé vedlett majd anyává avanzsált. Mi a helyzet az egyetemi évekkel, hova lehet tenni azokat és mi lenne az ő igazi helye és ebben a kontextusban szerepe az új életében, amit attól a pillanattól kezd el datálni.
Csodálatos szakember lett belőle.
Boldog, fejlődőképes, vidám, sikerekben gazdag - akiben nem kellett többé soha tartani a lelket, hanem ő fűzte csokorra sorra a másokét.


2. Amikor én egyetemista lettem - nem egyből na, hanem a másodikon - valamiért azt hittem, hogy valamiféle többlettel rendelkezem. Minta Évaként fogyasztottam volna a Tudás fájának a gyümölcséből és hírtelen megvilágosodtam volna.
Lakott azon a helyen, ahol az egyetemre vezetett az utam egy anya, három gyerekkel.
Az apa állandóan külföldön tartozkodott a megélhetés érdekében és szegény anya borzalmasan sokat kínlódott a három különböző korú gyerekkel.
Addig fajúltak a dolgok, hogy verni kezdte őket.
Brutálisan bántalmazni.
Volt, hogy a gyermekek egyikének keze, lába volt eltörve, arca feldagadva.
Mindig volt valami fedősztori.
Hogy edzés, meg elesés, meg véletlen - de érződött, hogy a dolognak köze van az anyához.
Akkor és ott úgy éreztem, hogy nekem ezt meg kell oldanom.
Én vagyok az aki majd pontott tesz a dolgokra és megvédelmezi a gyermekeket a szörnyeteg anyától.
És akkor volt egy álmom.
Nevezhetjük revelációnak.
Amikor önmagamat láttam ennek az elkeseredett és tanácstalan, hol fáradt nőnek a helyében.
Imádtam a gyermekeimet, lelkiismeretfurdalásom volt a bántalmazások miatt és nem tudtam mitévő legyek, hova fordulhatnék bűntetlenül segítségért.
Na akkor, aznap éjjel ismertem fel első ízben velőkig hatoló módon, hogy vannak dolgok, amiben nem lehet és szabad elhamarkodottan dönteni.
Nem sokra rá döntött helyettem Isten.
Az apát leépítették. Hazaköltözött. És együtt, közösen nevelték fel a gyermekeket. Szerényebben, szegényebben, de közösen...

Ma hasonló helyzetbe sodródtam.
Azóta kismilliószor, de a mai fölöttéb elgondolkodtatott.
Mama neveli a két óvodáskorú gyereket.
Anya a világ egyik szegletében, külföldön, apa a másik szegletében, szintén jó messze.
Mama beteg. Nagyon beteg.
A baj az, hogy most már a két árván maradt gyerek is.
Üti, megfélemlíti, alázza, szégyeníti, fenyegeti, csúfolja őket.
A gyerekek ugyanezt teszik egymással és társaikkal.
Mindenki jó alaposan vonogatja a vállait.
Nyilván ezredszerre merűlt fel bennem, hogy telefonáljak-e a kolleganőknek, vagy sem.
Institucionalizálni kell az ilyen helyzetben élő gyerekeket, vagy nem?
Mi jobb nekik?
Melyik az az út, amelyik kisebb hegekkel fogja átvezeti őket a földi poklokon?
És nem tudom.
Még nem álmodtam semmit.
Ugyanis emberfeletti döntések ezek.
Jó lenne egy kicsit erősebb civil háló - ami segítséget tudna nyújtani az elmenekült szülőknek, a magukra maradt nagyszülőknek és a riadt, beteg gyermekeknek.
És nem egyetlen döntés, amely kerékbetörhet egyszerre több jövőt.
Jó lenne...

2014. január 7., kedd

A gyermekkor meghatárózó szerepet tölt be a maga korlátolt vagy korlátlan lehetőségeivel az egyed személyiségfejlődésében. Ebben nem csupán a család játszik fontos szerepet, hanem az iskola is vállvetve vesz részt.
A pedagógusok és az iskola nyújtotta körülmények mellett nem elhanyagolandó a társak szerepe sem. Hiszen ők is viszonytási alapot képeznek ebben a dzsungelharcban, ami kicsiben a késöbbi nagybetűs élet maga.
Amilyen szerepet töltöttem be gyermekként az ovis, majd iskoláscsoportban - nagyjából meghatározza a késöbbi fiatalfelnőttkori próbálkozásaimat is.
Ha bohócként, mókamesterként, hoppmesterként éltem - nagy valószínűséggel humorral fogom kezelni jómunkásemberként is szorúlt helyzeteimet.
Ha szorongtam és tele voltam teljesítménykényszerekkel - abban az esetben én magam leszek a főnökök álma - hiszen soha nem kell rámparancsolni, hogy dolgozzam, mivel állandóan hajszolni, túlhajszolni, agyonhajszolni fogom magam.

Jelentős szerepet játszik ebben a szélmalomharcban a sport, mint lehetőség a fejlődésre, önmagam kipróbálására, határaim feszegetésére, a csoportban való munka elsajátítására.
Messziről látszik a felnőttek világában, hogy ki az aki sportolt és ki nem.
Ugyanis, azok akik sportoltak és ebben nőttek fel - stressztűrőbbek, több és hatékonyabb stratégiával rendelkeznek a problémák megoldására, ismerik önmagukat - gyengeségeikkel és korlátaikkal egyetemben. Reális énképpel és világképpel rendelkeznek és ritkábban csalódnak a másik reakciójában, hiszen elfogadóbbak és mindig van B tervük a helyzet megoldására.

A kommunizmus támogatta a sportéletet.
Az én generációm 7o%-a valamilyen sportágat versenyszerűen űzőtt éveken át.
Járt nekünk ingyen sportolási lehetőség, eszköztár, rendszeres kivizsgálás, igazolt hiányzások, sok helyen bér a megnyert versenyek fejében.
Mi van ezzel szemben ma?
Kialakúlt egy trend - ugyebár, hogy illik a gyermeknek sportolnia.
Amit illene a szülőnek fizetnie is valahonnan.
A sport havonta egy kisebb vagyonba kerül.
Nem beszélve a befektetett időről, fáradtságról és megszerzendő eszközökről.
Bónusz semmi.
Ínnen lehet a sok szomorú, helyzetekbe belekényszerített gyerek - akinek nem volt alkalma, mint nekünk annak idején kipróbálni önmagát harminc sportágban, amíg meg nem találta azt, ami számára a legmegfelelőbb.
A szülő befeketet - pénzt, energiát, fáradtságot - és nyílván nem veszi szívesen, ha a gyerek kijelenti egy tucat érem után, hogy mégsem szívügye az adott sportág - inkább elmenne a szomszédgyerekkel lasztizni a közeli pályára.
Tény, hogy a komolyan űzött sport leveszi a szülő vállairól a terhet a késöbbiekben.
Egy olyan fiatal, aki komolyan edz ritkábban kezd el dohányozni, inni vagy szerek használatához folyamodni, mint nem sportoló, vele egykorú társai.
Marad a free sex.
A mi időnkben ez a kantonamentek gyümölcse volt.
Olyan volt mint az almaszedés vagy szőlőszedő praktika, amit az iskola tett lehetővé szeptember két utolsó, valamint október két első hetében a diákjainak.
Elmentünk, majd hazajöttünk mindenféle Istennyilával.
A testvéreim miatt a családunk például folyton fertőzött vagy éppen rühes volt. Mert a tetveket én hordtam haza. Mindenki jó valamiben...alapon.
A sportoló gyermekre az iskola is másképpen tekintett.
Nem baj ha hülye, még lehet belőle valaki...szlogennel.

A szerelem első látásra ritka, mint a fehér holló.
A szülők gyermekre szabott álma, ennél gyakoribb.
Nem baj na...nem lett belőlem balerina - majd a Marika az lesz és akkor önelégűlten tapsolhatok kiskukkerrel a kezemben.
Szegény gyermek meg rüheli a balettet, de lassan egyetlen szál lesz ami összeköti őt és csörtető szülőjét.
Kondicionálva lesz.
Ha balettezem - anyú mosolyog.
Ergo, inkább balettezem egy órát és csend van két napig, mint menjek el bírkózni és duzzogjon az egész család.
De az ilyen gyermek felnőttként is ezt teszi majd.
Éli a mások életét.
Akár egy marionett.

Nem megoldások vannak bennem, hanem kérdések.
Félelmek és bátorságok a nevelés kapcsán.
Megijeszt a saját szenvedélyem, az őszinteségem.
Mert ez nem egy őszinte világ.
Illik itt hazudni. Gurítgatni. Adni magunkat.
És kellenek a lemondások a jó dolgokhoz.
Az igazán jó dolgok maguktól történnek, de ahhoz, hogy bejöjjenek, csak elő kell készíteni a terepet számukra.

Amikor kiáltanám, hogy bezzeg mindez más, jobb helyeken nem így megy, mindig rájövök, hogy de én ide tartozom.
Valamiért éppen most és éppen így nekem itt kell lennem.
Kár lenne széllel, kegyelemmel, összefüggésekkel szemben vizelni.

Igyekszem hát egyre tudatosabban belesímulni az éppen aktuális áramlatokba, hogy hadd sodorjon az ár éppen arra, ahol következő lépésben dolgom lesz.


2014. január 6., hétfő

Minden ember egészséges szexualitással lát napvilágot, amit a nevelés - külső inadekvát ráhatás, rendszerint kisebb-nagyobb mértékben meghibásít, megbetegít, ellehetetlenít benne.
Nálunk a családban a szex nem volt tabú.
Igaz, az sem adatott meg, hogy olyan családban nevelkedjem, ahol a szülők kiteszik vasárnap reggel az ajtóra a foglalt táblát. A szüleim túl korán elváltak ahhoz, hogy tudjam, lássam, beigyam az egészséges házastársi illetve nemi szerepeket.
Kínlódásokra emlékszem - de abban már benne volt a vég kesernyés utóíze.

A szüleink nem meztelenkedtek előttünk.
Eljött egy adott pont, amikor teljes természeteséggel jelezték, hogy innen már nem illik berontani a fürdőszobába és igyekezni kell az intimitás határainak betartására.
De találkoztam olyan mintával is, ahol családon belül az volt természetes, hogy felvállalták a meztelenséget.
Soha nem felejtem el azt a halászhétvégét, ahol az addig csak öltönyben látott apukának lógott a farka szabadon, amerre a szél fújta.
Igaz, ezáltal felkészített az Isten arra, amit kezdő szakemberként értem. Árvaházban nevelkedett fiatalokat segítettem elhelyezkedni a szabad munkaerőpiacon. Hálából hat huszonéves fiatal férfi várt a szobában körbetett székekkel a csoportfoglalkozásra. Na azóta sem dolgoztam ennyi fasszal egy helyen... - ahogy mondani szokás.

A gyermekeimet a Jóisten kegyelemből és szeretetből adta.
Mindkettő ajándék - ahogy minden egyes együtttöltött idő is annak minősül. Bármennyi is járna nekünk, minden másodpercért hálás vagyok.

Anna szexuális megnyilvánulásai visszaofogottak.
Ahogy a tükör is az volt amiben lemérhette magát - azaz az apja.
Balázs már más.
Soha nem felejtem el, amikor először merevedése volt annyira megijedt, hogy csak akkor lehetett lecsillapítani és elmagyarázni hogy mi történt, amikor túlvolt rajta.
Múltkoriban önfeledten matatni kezdi magát.
Nem szabad a gyereket megszégyeníteni, vagy tiltani. Meg kell itt is taláni azt az arany középútat, ami elvezet a felismeréshez, hogy mindez nem elfogadott viselkedési forma társadalmilag.
Mondjuk az apja is meg én is - mire felháborodottan felhercsen:
- mi az? az ember már a saját testrészeihez sem nyúlhat nyugodtan, akkor amikor akar?...
De ezekkel a szavakkal érted?

Közben mondja az óvónő, hogy projektet kell készíteni.
Minden család találja meg azt, ami szülőt és gyerekeket egyaránt leköt.
Jó mondom. Megvan. Szex - szexualítás - testrészek.
A gyermekeim megdöbbenve kapják fel a fejüket.
- anya....nem illik...
- de pont, hogy igen. és nem csak illik, hanem kell is. Pontosan emiatt.
Hasadás van bennük.
Látom.
A lányom annyira másmilyen mellettem és az iskolában. Ott visszafogottabb, eljátsza a naivat és tudatlant.
Ma például arról kellett mesélni, hogy ki mit kapott karácsonyra.
A lányom:
- anyuka, mi annyi ajándékot kaptunk, hogy csak a legót, táskát és tolltartót vallottam be. nem akartam, hogy bárkit megbántsak vele...
Szóval, kellene az a szexuális nevelés, már ebben az életkorban.
Főként annak egyensúlyozásaképpen, amit a média áraszt feléjük.

Viccnek szántam a szexet - de mint minden vicc alapja, ez is valós.
A gyermekeket érdekli a szex, az anatómia, a saját és a másik testrésze - ahogy Balázs fogalmazott.
Joguk van megtudni, hogy nem tiltott gyümölcs és mindentudás fája van és hogy nem attól lesz paradicsom, hanem szeretet nyelvek vannak és önismeret, a másik megismerése, egymásrafigyelés és kölcsönös elfogadás.
De ide hosszú és rögös út vezet.
Hetvenhét vasbakanccsal, ha tabúvá avanzsáljuk ezt a teljesen természetes és életünk részét képező állapotot.
És újra mondom - szajkózom:
nem azzal nevelünk, amit elmondunk - hanem azzal, amit élünk, hiszünk, gondolunk, magunkban hordunk.
Isten kegyelmezzen hát felnövekvő gyermekeinknek.

2014. január 5., vasárnap

Mostanában a gyermek gyakran feszegeti a reinkarnáció dogmáit. Olyan kérdéseket tesz fel, hogy csak hümmögni tudok.
Anyuka - kezdi a leánka, kibújást nem tűrő hangnemben - szerinted az Isten véletlenszerűen választ a gyermekek mellé anyát és az anya mellé gyermekeket?
Bumm
Kicsi Anna - kezdem a kibújást - anya csak annyit tud, hogy nincsenek véletlenek, Isteni kegyelem annál inkább...
Szerinted, mi hogyan kerültünk hozzád? Pont hozzád?
Nem tudom kicsim. Így kellett ennek lennie. Tanulnivalónk van egymástól.
Ez tetszik neki.
Igen, igen, mert te folyton megmondod, hogy mi jó és mi rossz...de Te anya, Te mit tanulsz tőlünk?
- shogyhateazttudnád...hogy mi mindent...de még időre van szükség a megértéshez.
Vagy nem is?
Balázs kapva az alkalmon, szintén megüli a kancát:
anyuka - szerinted létezik újjászületés?!!!
Khmmm ... nos, sokat olvastam róla. (de az egy másik élet volt - sütöm el magamban a poént)
és, vannak akik úgy gondolják, hogy igenis létezik.
Nem anya. Te hogyan gondolod? Létezik vagy nem? A hlálunk után újjászületünk? És ha igen, mennyi időre rá? Te például mi voltál anyuka előző éltedben? És mi ismertük egymást? Akkor is együtt voltunk anya?...

Na.
Adják a gyerekek a keresztény embernek a leckéket.
Annak, aki református családba született, katolikus anyával. Egyszer csak, a nagy út keresése közepette ráébredt, hogy a győkerei, a lelkében bent - a katolikus anyaszentegyház fele huzzák. De ekkor már túl volt több egyazon életben bekövetkezett újjászületésen.
Felnőttként lett katolikus - egyetemes :) - majd reinkarnálódott a kispolgári élet kellős közepébe, mert nem a véletlen, hanem a Teremtő Isten megmutatta (nem úgy döntött, hanem megmutatott néhány alternatívát !!!!), hogy feladata van. Létének célja van.

Ugyebár a szülő nem azzal nevel, amit mond, hanem amit tesz, hisz, megél.
Létezik, hogy ezek a gyerekek érzik a bennem mocorgó és feszengő csírákat?
Hogy az utolsó kis molekulámmal hiszem az Istent, és mi több, nem gondolom, hogy neki hátat fordítva, bedobva a durcit megérné élni. Továbbá, hiszek a csodákban. Mi több, én magam is benne élek. Létem, életem, lényem, családom, hibáim és erényeim mind mind csodák - külön-külön és a maguk teljes egészében. De hiányosak a képek bennem az életről, halálról, tisztítótűzről, örökéletről.
Mert - azok...
Elfelejtettem.
Vannak bennem néha flashbackek - de közel sem teljes kép.
Van, hogy úgy gondolom, hogy egy lövés van - aztán megtapasztalva az Isten szeretetét, az van bennem, hogy korlátlan hibavétési lehetőség adott - egy bizonyos pontig. Szándékosan nem beszélek időkorlátról...
Van úgy, hogy afele hajlok, az élet a purgatórium maga. Főként, amikor olyan emberekkel találkozom, akik valósággal vonszolják magukat a megoldhatatlan problémák sivatagán, ahol én csak egy száraz kis teveszar vagyok a túlélésük harcában.
Aztán, van, hogy emberként tékozolnék bele a világba - csalnék, lopnék, hazudnék, kurvulnék - s akkor még abban a szekundumban felismerem, hogy az út, amelyet nekem követnem kell, amarra van.

Vajon merjem-e elmondani a tiszta szemű, nálam ezerszer többet tudó, angyalokat és csodákat látó gyermekeknek azt, ami bennem van?
Vagy csak egyszerűen hagyjam a szavakat.
Kérjem meg őket, hogy feküdjenek a lelkemre és ha elég csendben lesznek, na az majd válaszol.
Mert, hogy olyan kérdésekre is vannak válaszai (emlékei) amikre én még/már roppant kevés vagyok...

2014. január 4., szombat

Valami változóban van.
Prefixet is váltottunk.
Figyelem az embereket és természetesen magamat.
Öröm, boldogság - jajj de jó, hiszen magunk mögött hagytuk a régit, a lejártat, az elkúrtat - majd új cipőt húzunk és tesszük magunkat, hogy nem a meglévő életünket írjuk tovább, hanem egy teljesen újat.
És ez, sokkal jobb, minőségibb, fegyelmezetebb, sikeresebb, szeretetteljesebb mint az összes többi. Mert azt nem cipeljük tovább egy percig sem. Újat kezdünk, Vadonat újat. Tabula rasaval.
Nem tudom meddig tart a lélegzetvisszafojtás.
Talán január első munkanapjáig?
Amikor a gondok megkétszereződve zúdulnak a nyakunkba és ráébredünk, hogy a türelemről, szeretetről, feltétel nélküli elfogadásról és önelfogadásról vallott nézeteink kudarcba fulladnak tömegesen?
Na majd akkor, de már szerencsétlenül - feleszmélünk, hogy hazudtunk önmagunknak.
Gyorsan végiglapozunk még egyszer a képeken, amit önfeledt mámorban készítettünk, ígérettejfeles szájjal a karácsonyfa árnyékában, majd ha eléggé megbizonyosodtunk arról, hogy a hazugság nem is akkora, mint a szakadék az akkori és valós önmagunk között, tovább folytatjuk az utunkat.
Mert ilyen az ember.

A gyerekek még nem.
Mert számukra a szilveszternek sincs jelentősége.
Hogy-hogy vége lesz az évnek, és hogy érted, hogy más év kezdődik?
Látható jelek után kutatnak.
S mivel egyre sem bukkannak, hát folytatják jól megszokott, jól bejáratott stratégia szerint tiszta, szeretetteljes és feltétel nélküli elfogadást megmintázó életüket.

Régebben a január elsejébe rendszerint belebetegedtem.
Mert soha nem lett világvége és ott folyt az aljasság, ahol abbamaradt.
Ha még hétfőre is esett, hát vigyázni kellett rám, nehogy kárt tegyek magamban.
Azóta én is sokat mocskosodtam.
Már nem zavar a hétfő, hidegen hagy az 1 még abban az esetben is, ha történetesen január az illető.
Kár értem...
Kár értünk.

Na emiatt nem írtam napok óta.
Félelemből.
Mert rengeteget táplálkoztam a szeretetből.
A család megtartó erejéből.
És visszaadni nem tudom.
Egy remény éltet, hogy majd talán, szűkösebb napokon, amikor a Nap is elrejtőzni látszik a sok szenny elől, amit lelkeinkből kibocsátunk, akár a Kombinát rókafarkú füstje - hát táplálkozni tudjak én magam és táplálni tudjak másokat is általa.

A történet folytatódik, ahol abbamaradt.
Gyere el majd gyakran.
Találkozzunk önmagunkkal.
Legyen egy öt-tíz percünk önmagunk társaságában a vécén kívűl is.
És kívánok őszinte útakat neked.
Ha fájdalamasak is lesznek, de legyenek minden áron őszinték.
Mert magadat tisztogatod és egyedül önmagadért is vagy felelős.
Nem a férjedért, feleségedért, nem a gyerekeidért, nem idős szüleidért vagy unókáidért, hanem egyedül önmagadért.
Őszinte, tiszta, magadtól, magadhoz vezető útakat.
Amelynek ha én ezzel a gyenge hangú pár sorral részese vagyok, hát volt, van és lesz miért mesélnem a mindennapi meséimet.


2014. január 1., szerda

Aldous Huxley kiszámította, hogy a csend köre évenként tizenhárom és fél kilométerrel szűkül. Már nincs messze az idő, szól, amikor a csend a földről tökéletesen eltűnik. Boldog lesz, akinek néha sikerül a Himalájában, vagy az óceánon félórás megnyugvásban részesülni. A meghittség köre egyre kisebb. Hamvas Béla

Mindig azt hittem, hogy a 33ik évem lesz a vízválasztó.
Tavalyi évemnek úgy indultam neki, hogy csendnek nyoma sem volt bennem.
Lehet, hogy emiatt számított vízválasztónak az esztendő, hogy a végére megtermelje, vajudja és szülje végre a régen várt csendet, amit tuljadonképpen egész életem folyamán kerestem. Ez az a pont amikor végre megértem minden egyes szerepem betöltésére. Most kellett volna anyává is válnom. Mélyen belül szánom a gyerekeket, akiket zajba fogantam, hordtam ki és nemzettem. Nem beszélve az első évek nevelési körülményeiről.

Gyermekként csak a külvilág és annak rezzenései befolyásoltak.
Akár az oktalan állat, ha zaj volt körülöttem, bennem is zaj támadt.
Fiatalon rájöttem, hogy az élet értelmének valahol a csendben kell lakóznia. Ahonnan elkezd nem lenni idő, tér és egyéb korlát.
Ezt a kívánt csendet biztosították ideig-óráig az olvasmányaim, néhány a kapcsolataim közül és ehhez hasonló, rendszerint elvont tevékenységeim.
Késöbb, a világosabb pillanatok megjelenésével egyidőben a veszteségeim kezdtek jelenti csendeket.
Majd meghaltam teljesen a világnak, hogy beleszülessek a csendbe. Persze, hogy nem jött még el a halál ideje, ahogy a zaj sem ült teljesen.
Vissza kellett térni, a feladatok elvégzése érdekében.
A feladatok sűrűsödtek, a csend ismét a homályba veszett.
Zaj, zaj hátán a csend keresése közepette.
Hát nem irónikus?
És ebben élünk mindannyian.
Minél jobban vágyjuk a csendet, annál jobban igyekszünk elfedni eme természetes vágyunkat a mesterséges zajokkal.
Mind nagyobb zajt csapunk - hátha meghozza a csendet, békét, nyugalmat.
De a zaj káros.
Akár a mámoros állapot.
Másnap az ember másnaposághoz hasonló tünetekkel küzd.
És menekülnie kell túlélése érdekében.
Ott a megannyi technikai eszközünk megölni bennünk az esszenciát.
Azt a csendet, amely képes megteremteni belső békénket, nyugalmunkat. A csendet és általa az útirányt. Amely nem csak a cél fele mutat élesen, hanem kapcsolati iránytűként is kivállóan működik.

Minden évben igyekszem ajándékozni valamit Karácsonyra Jézusnak.
Elvégre születésnapja van. Nem?
Valahogy mindig úgy alakúlt, hogy amit adtam, akár a jóllakott óvodás, egy rövid idő elteltével vissza is követeltem, mondván, hogy az az enyém, nem gondoltam át komolyan és a szülinapnak vége.
Idén nem ígértem semmit.
Mondtam, gyere te legjobb barátom, kössünk szerződést. Vidd és vedd azt, amit Te látsz a legjobbnak. Tőled kaptam, tiéd lehet. Kiteszem mindenem, mint az ócskás a hideg hajnalon.
És íme ismét az isteni humor.
Fogta magát és elvitte a zajt belőlem.
Na nem rögtön.
Ebben is megviccelni látszott.
Nézelődött jó soká, figyelte a reakciómat, majd visszavonúlt.
Karácsony harmadnapján eszméltem fel, hogy viseltes dolgaim közül hiányzik a zaj.
Nem gyanakodtam rá egyből.
Bújocskának véltem. Árnyjátéknak.
De az állapot konstans és elhozta a nyugalmat is.
Ami persze nem örök, de kiindulópont.
Kör, gyűrű, amely tágulni fog.
Nem szűkűlni, hanem tágúlni.
Hogy mindenkinek jusson belőle, aki közelít.
Mert ilyen az isteni ajándék.
Minél többet adsz, annál több marad.
Tiszta őrület paradoxon, de valós.