Évet záró gondolatok:

A mai napunk maga volt a Pokol. De büszkén jelentem, Istennel jártuk be kézen fogva.

Napok óta benne volt a levegőben, a tegnap délután azonban kanyarfúrók nélkül is elhangzott a kegyetlen valóság, mely szerint a lányom leukémiás. Igy jöttünk haza - inkább tántorgás volt - igy fürdettünk, fektettünk és altattunk - legkevésbé aludtunk. Közös ima közben és végig egy dologban voltam biztos. Mindent szépen lépésekre kell bontani. Senki sem képes megugrani egy 16 lépcsőből álló lépcsőfokot egy ugrásból. Egyenként minden bizonnyal, de egyből soha nem. Nem éreztem erőt magamban, de biztam benne, hogy minden lépcsőfokhoz meglesz a kellő időben, a kellő erőnk.

Ahhoz, hogy valakit megérts - ne megértesd magad, hanem elsősorban te értsd meg őt - ki kell lépned magadból és körül kell nézz benne. Úgy talán azt is könnyebben sikerül majd elfogadni, amire már az ő erejéből nem fakad.

Az orvosok nem képesek kommunikálni. Nincs direkt kommunikáció, amikor már igen, az sértő, bántó, megalázó és kegyetlen.

Ők nem értettek engem, én nem egészen tudtam követni őket. Folyamatosan nekifutottunk a kegyetlen valóságnak, de nem találtuk egymáson közös fogást.

Én annyit szerettem volna mondani, hogy hiszek abban, hogy kár addig diagnózisokkal sújtani a beteget, amig nem vagyunk biztosak benne. Ők meg azt akarták elmondani, hogy a leukémia nem játék. Vegyem már komolyan.

Végül - sértegetések árán eljutottunk oda, ahova soha nem kellett volna, Annát lerákosozták. Szegény kincsem. Akkor pergett le előtte először, egészében az utóbbi napok történése. A leukémia szó jelentése, a sirás, az aggodalom és a sok beteg gyerek aki körülvette és akikről eddig csak hallott vagy olvasott.

Kora délutánig voltunk korlapon, face to face kommunikációban, utalásokban - az új leukémiás eset... Pár óra leforgása alatt szegény - addig tünetmentes gyerek már hányt is. Minden összeomlott benne. 

Álltam és hallgattam, néztem folyamatosan záporozó könnyeimen át a kiválló szakképzettségű, nagy tapasztalattal rendelkező doktornőt. 

Tudom és a fejemhez is vágta, hogy naponta halnak meg betegei. Két napja egy Anna korú, hozzá hasonló tüneteket mutató gyerek. Nem akar engem és a hülye kéréseimet megérteni. Ő egyet akar - életet. Bármi áron.

Amikor először észlelték a csomókat a mellemben - ugyanezen mentem keresztül. Én voltam a rákos hónapokon át. Tévesen. És nem a betegség, hanem szinte én ettem meg saját magam.

Most a gyermekem van hasonló helyzetben.

Nem rákosként, a rák elé vetik, hogy feleméssze az.

S mindez mulik min? A kommunikáción. Hogy hogyan nevezzük a dolgokat.

Nem kivánok bagatellizálni én semmit - de aki emberekkel dolgozik meg kell tanulnia beszélni. A beteg embernek kérdései, félelmei, kételyei, vágyai, rémálmai vannak - azokat nevükön kell nevezni, azokra válaszokat kell adni és azokat kezelni kell. Innen kezdődik minden és ide is ér vissza.

Reggel héttől egy tizenhárom órakkor megejtett, csendes bocsánatkérés nem töröl el egy lelki földrengést.

Hét órán keresztül egy gonosz játék áldozataként.

Anna nagy volt, szinte óriás.

- tudod mire gondolok én anya? hogy ez nem is igaz. csak egy rossz álom, amiben csak annyi jó, hogy a vizsgálatok közben játszunk...

Láttunk beteg gyerekeket, akik már nem álmodtak.

Szülőket, akik magukat okolták, vagy még rosszabb már nem is reméltek.

Gyerekeket, akik több mint egy éve a korházban élnek.

És közben volt Karácsony, lesz egy újabb év - amikor ők még mindig ott lesznek.

Nem voltak válaszok a miértekre.

Nem volt ott semmi.

Egyedül Isten minden egyes szenvedésben. A valamikori válaszokkal. Szenvedésen innen és túl...

Az idősek által mesélt történetek attól a legjobbak, hogy nem tudod őket kategórizálni. Ahhoz, hogy elraktározd az agyad bármely részébe, egy teljesen új fiókra van szükséged. Egyszerűen nem lehet beilleszteni, a többi már meglévő fiókodba.

Miközben apósomat nyirom, mindig meséltetem. Hiányzik a nagymamám. Ő anélkül, hogy kértem volna, a végén már csak annyit kérdezett irányadóként, hogy életének, melyik korszakát elevenitse fel?

Igy hallottam történeteket az iskolás Mamiról, akinek egyik legszuperebb délutáni kikapcsolódása a korzózás volt. Mi már csak a szó jelentését ismertük a mi időnkben. Mögöttes tartalom nélkül. Ő volt az aki elmagyarázta, hogy a korzó az a hely volt számukra, ahol karonfogva sétálgatva ismerkedtek, találkoztak, barátkoztak, szerelmbe és bontásokba estek - biztonságos körülmények között. Hallottam a háború borzalmairól,  a házasélet nehézségeiről, a munkavállalásról, gyermeknevelésről, gyermekbetegségekről, amelyek váratlanul tizedelték a testvérek sorát, hitről és templomról, hiedelmekről és túlélési stratégiákról. Ez volt a városi élet. A falusi életről elég keveset tudok. Ezért is szeretem férjem idős szüleit nyaggatni ezzel.

Apósom történetei sokkal ércesebbek, cizelátlanabbak. Mintha elfelejtették volna bejátszás előtt cenzúrázni azokat.

Mesél gyermekkorukról. A sok munkáról, nélkülözésről. A háború borzalmairól, amit inkább éhségben, fázásban, bizonytalan félelemben és tetvekben mértek. Nem sokat tudtak valós okokról. Annál többet a közelgő frontvonal szeléről. Katonákról, akik jók voltak vagy rosszak - vittek vagy hoztak. Erőszakoltak vagy szerettek. A falu hozzáállásásról és annak következményeiről. Emberekről akik élesben irányt váltottak, majd a veszély elmulása után tovább folytatták megszokott kerékvágásaikban útjukat.

Meséli, hogy minden gyerek kopasz volt. Túlélési szabály. Centisnél nagyobb nem lehetett a haja egyetlen gyereknek sem, hiszen a templomban annyi volt a tetű, hogy ugráltak a padokon. Kopasz ember eleve nem hitt Istenben télen, hiszen a fűtetlen templomban nem volt az-az erős hit, amely ne illant volna el minusz 25 fokban.

A lányok büdösek voltak, hiszen agyon voltak petróleumozva. Soknak arca is összeégetve. Hiszen ha a család zsinorban lekent 7-11 gyereket a végén elkerülhetetlenül már mindenhova fröccsent.

Nem lehetett szabadon szeretni. A lányok ha valaki gyengéden közelitett hozzuk, orditottak, ahogy a torkukon kifért. Ez volt a védekezés egyetlen biztos és széles körben elfogadott módja. Nem került pénzbe, az esetek 99,9%-ban működött. Ha meg mégis megesett a baj, ott volt a kuruzslóasszony a másik faluban. Emberi emlékezetre alapozva egyetlen asszonynak közel 15o-16o leendő anyai élet vére száradt  a kezén félresikerült beavatkozásaival, amelynek ára nem kevesebb mint 4 zsák gabona volt.

Hogy mit tudtak a szépitkezésről?

Nem sokat. De a szépségért megszenvedtek.

Egész délelőttöket sütötték a serdülő lányok egymás haját. Mivel a forró vas alig hasonlitott a ma hozott formájához, gyakran égették le egymás tincseit. Mire felbödöritették egymás haját, jöhetett a smink. Nem voltak festékek. Krepp-papirról vakarták le a festéket és azt kenték fel magukra. Ha sikerült is kihozni magukból a maximumot, az nem volt más, mint a mai bohóc elfuserált sminkrétege.

Az iskola is tetűinvázió helye volt a háborút követően. Apósom nevetve emlékezik vissza, hogy tapasztalatuk szerint a tetű oda szökik, mászik - ahol beszédet hall. Ezért aztán nem beszéltek. Mutogattak. Jeleltek. De azt magas fokon. Inkább a jelelés, mint a tetvek.

- s akkor hogy volt a szerelemmel Tata? - kérdezem meglepetten.

- nem tudtunk mi semmit a szerelemről - meséli. Volt az életnek egy rendje, azt követtük... Gyermekként kopaszuk voltunk. Aztán onnan lehetett tudni, hogy valaki nagyobb gyerek, hogy már nem nyirták meg erőszakkal. Aztán lettek fiúbarátaink, akikkel elkezdtük nézni a lányokat. Nem csak egy tetszett, de azt választottuk, aki megfelelt. Azt szépen elvettük. Úgy, hogy addig még a lábfejét sem láttuk, amig egybe nem keltünk. És onnantól kezdve igyekeztünk gyermeket nemzeni, hogy a falu a szájára ne vegyen...

Azt hiszem ekkor értettem meg miér olyan fontos nekik az, amit a falu gondol.

Nem csak a legfontosabb, hanem egyetlen referenciapont is egyben...

És ha az embernek életében egy biztos pontja van, igyekszik azt nem elkótyavetyélni...

Minden normális családban a sátoros ünnepek - de főként Karácsony, Húsvét megünneplése takaritással, főzéssel, sütéssel, vitákkal a feladatleosztás terén kezdődik el és minimum két kiló hizással, csömörrel, vagy legalább epekirizissel és a telitettség érzettel ér véget. Nem pihenés, hanem elsősorban stressz, amit minden bizonnyal az ünnepek után, a szürke hétköznapok forgatagában sikerül majd kipihennünk, azokon a hétfőkön és keddeken, amikor azt kivánjuk, hogy bárcsak péntek lenne.

Van az a vicc, amelyben az édesanya a nagy sikálásban természetesen a vécét sem kerüli el. Idegesen vakarja a vécekagylót, mire a gyermek meglepetten kérdezi a maga szintiszta őszinteségében, hogy miért? Mert várjuk Jézuskát - hangzik a türelmetlen válasz. Jó, jó, de nem ajándékot hoz? Pisilni jön?

- Anna is fájdalmak között sóhajtott fel: te anya, már meg se haragudj, de az Angyal és Jézus csak a töltöttkáposztát szereti? Ha Karácsony van biztos a töltöttkáposzta, akárcsak Húsvéti időben. Jó lenne már valamit beújjitani. Mert mi van ha ő is megunta?

Az idei előkészületek nálunk lezuhantak a minimális alá. Takaritás kipipálva - jöhetett az angyal vécézni, végigsimithatta a szekrények tetejét és alját, benézhetett a szekrényekbe - poharak vagy ruhák közé - mindenhol példás rend és tisztaság uralkodott.

Fa megvolt. Már két nappal a jeles angyaljárás előtt. Tudtuk, hogy hajtás lesz, kiméltük az angyalt - cimen - közösen diszitettünk fát. A káposzta három rendben készült el. Közben próbáltuk a gyerekekkel, fiatalokkal a szentesti szerepet. Sok időrászánással, sokszor fáradtságos nyűggel és bosszúsággal - hogy lám-lám rohanunk és elmarad a lényeg.

Akkor este, ott a születésnapon azonban olyan volt, mint Otthon.

Felismertem, hogy mekkorát tévedtem.

Az ünnep lényege nem az ajándékok, a fa, a káposzta vagy a tiszta vécékagyló, hanem az a varázslatos együttlét, ami valódi ünnepé teszi a szeretet.

Balázs volt a legjobb.

Biztatott a pap, hogy igazán bármit kérni lehet. Ez egy varázslatos est. Beszélgettünk róla, hogy lépjen túl a chimán és egyéb legoszerzeten, ez egy különleges kérés.

Hazafele mindenáron el akarja árulni a titkát.

- lehet-e megmásitani kérést ha nem jól döntöttünk? - érdeklődik kissé türelmetlenül.

Végül bevallja, hogy ő nem magának kért, hanem valaki másnak.

Jó - konstatáljuk elégedetten, mi sem magunknak kértünk, hanem valaki másnak.

Erre elmondja, hogy arra kérte Jézust, hogy az egyik lány az ott jelenlévők közül ne nőjőn többé.

De miért? Hatalmas? Nagydarab? Túlsúlyos?

- Nem. Szerelmes vagyok. És várjon be engem...

Gondolom Jézus a tegnap este (ezen is) jó nagyot nevetett.

Van annál nagyobb ajándék, mint a gyermeki őszinte, tiszta jelenlét?

Az idei születésnapom nekem is gyermekeim barátai körében telt. Nem tartottam születésnapot - mégis a legszervezettebb, legjobb és legemlékezetesebb marad mind közül.

Akárcsak ez a Karácsony. Amikor nem volt idő semmire, mégis minden a helyén volt. De leginkább mi - Jézus születésnapján, az oltár előtt. Nem úgy mint máskor, hanem kendőzetlen, csakazértis, holismáshol.

Ahhoz, hogy a Karácsony az legyen, ami - minden családnak megvan a maga ünnepi őrülete. Vannak akik példának okáért minden évben az előkészületek alkalmával annyira hajba kapnak, hogy az ünnep mély csendben és üzengetésben telik el.

- Fiam, szólj apádnak, hogy mozduljon meg ő is és hozza be a konyhából a sonkát, mert hulla fáradt vagyok.

- Inkább mondd meg anyádnak, hogy szivesen segitettem volna én is, ha nem hinné azt állandóan, hogy csak az és úgy jó, ahogy és amit ő csinál...

Ismét mások utolsó percekben kezdenek el gyors köröket szaladni önmaguk körül. Karácsony szombatján verekednek a piacokon a maradék fáért, bezárás pillanatában verik a kirakatüveget idegesen ajándékért, kopogó szemekkel várják, hogy elkészüljön a későn odakészitett vacsora, amit aztán türelmetlenségből elfogyasztanak félkészen.

Vannak háziasszonyok, akik végigsikálnak mindent két héten keresztül, hogy a félresikerült faátültetéssel vagy bevágással és diszités körüli mozgalmakkal, füstbe menjen minden addig véghezvitt tettük.

Ismét vannak olyanok, akik kilencféle süteménnyel, kaláccsal készülnek - nem engedik a családtagokat enni a kivánatos süteményekből - hogyhavendégjönne - aztán január első napjaiban a megkeményedett, elaszott tálcákat szépen a szemétbe forditják - megigérve, hogy jövőben majd másként lesz.

Nem vagyunk tökéletesek.

Vannak hülyéredolgozós, veszekedős, üzengetős, csipkelődős és elkésett ünnepeink.

Ahhoz, hogy elviselhető - vagy nyugodt, boldog pillanatokkal átszőtt legyen - egyetlen dologra van szükségünk: nem szem elől téveszteni az ünnep lényegét.

Ijesztő belegondolni abba a ténybe, hogy a szeretet ünnepéről van szó.

Hiszen nem mindig van bennünk szeretet.

És az eldobott, elégetett szálakat nem egyszerű megfogni onnan, ahova hónapokkal ezelőtt hanyagul ledobtuk.

A tettetéshez meg állandó vendégek kellenek. Akik miatt elkezdünk viselkedni. De mi a helyzet akkor, ha kiűrül a ház? Ha magunk maradunk. Ha a szabadnapoknak köszönhetően egymás társasága jelenti az egyetlen túlélést?

A családdal töltött idő kicsit önmagunkkal való szembenézés is. A nyaralás, az utazás - kivisz a szabadba. Megmutat, megtapasztaltat dolgokat a nagyvilágból. Együtt fedezünk fel, együtt ébredünk rá, van hova, van mibe elmenekülnünk fel nem dolgozott sérelmeink elől.

De a lakás falai mindezt felerősitik. Magunk vagyunk, ott ahol a sebek ejtődtek. 

Szembenézés, feldolgozás, továbblépés.

Erre esély a szeretet ünnepe.

És igy szülhet nyugalmat és szeretet az az ünnep, amely rohanásból torkollik a legmélyebb csendbe, ahol a csodák is elkezdődnek.

Áldott csodavárást, mély ünnepet!

Karácsonyi őrület... - micsoda kifejezés. Egészen újszerű. A mi időnkben egy dologért őrültünk meg - ha osztottak valamit az üzletben. Na jó, kettőért: és amikor végre visszaadták a villanyt...

Most meg már minden utcasarok rejteget valami újabb őrületet.

Most például a Karácsonyit. Ez közös bolondkodás. Román, magyar, roma és német együtt vesziti el a maradék józan eszét és rohan vásárolni.

Napok óta tervezzük, hogy ne maradjon utolsó méterekre. Persze, hogy arra marad... Futunk ma. Program után és következő program előtt. Van x óránk bevásárolni ezt, azt, amazt. Ki a fene számigálja bele a dugót, a kasszánál eltöltendő órákat, a tolongást meg egyebeket? Ha beszámolnánk inkább kézzel készitendő ajándékot kapnak mindenki. Harminc év után leülnék kötni és horgolni, mert még az is megnyugtatóbb, mint ezeknek az őrületeknek a fő ismertetője: tolongás, sorbaállás, forgalmi dugók.

Nem tudom, hogy-hogy nem, de az emberiség sokkal hatékonyabban képes sz önszerveződésre, mint az irányitás elfogadására. Észrevetted-e, hogy amikor kiállnak a rendőrők hatalmas erőkkel, hogy a forgalmat irányitsák, rendszerint elviselhetetlen dugó alakul ki. Még szűzleányka koromban dilemázgattam e felett. Mondván, hogy amikor dugó van vagy az várható, kihelyeznek rendőrőket, hogy elejét vegyék, feloldják a kialakult, kialakulóban lévő elakadásokat. Ma már a következő képpen gondolom: ha kihelyezik a rendőröket, minden bizonnyal dugóra, elakadásokra, akadozó forgalomra számithatunk.

Igy volt ez ma is.

Képzelheted milyen kegyetlen elakadásokkal, ha három irányból dolgoztak külön szakmai életet élve a rendőrök...

Bejutunk nagy nehézségek árán a hetedik üzletbe azzal a reménnyel, hogy itt most már tényleg találunk valami értelmeset, de nem...nem nagyon...

Bezzeg a mi időnkben...

A szülők a munkából hazajövet bémentek a Romártába - mert a Luxoron kivűl csak az volt - na jó, ha ruhát akart vagy cipőt felmehetett az Universbe - de tényleg ennyi. Kész. Semmi több. Hosszú polcokon ugyanazon játékok sorakoztak. Nem volt más ember. A leánkák babát kaptak, a fiúk autót, a nagyobbak Nu te supara fratet.

- Mit hozott az angyal?

- Babát! És tud sirni (ez tulajdonképpen egy artikulátlan hang volt, amit a baba akkor adott ki, ha megdöltötted) is!

- Tényleg? Én is! És az enyém is...! Milyen szinű a ruhája?

- Sárga és fekete a haja!

- Nahát... az enyémnek is! De vagány...

Nem volt futkosás. Nem ismerték a dugót, nem volt plusz kaja, amit ki kellett volna dobni. Volt egy disznóvágás a blokelőtt - amire Mindenki odagyűlt aki élt és mozgott és hozzátette egy pohár pálinka fejében a maga véleményét. Aztán jött a boncolás a száritóban. Majd slussz. Ettük egész télen, az utolsó molekuláig. Akkoriban semmit nem tudtunk a koleszterinről. Szerintem nem is volt... Ez is olyan cifra dolog. Asszem a rendőrőkkel együtt jelent meg, meg a sok szarral, amiért képesek vagyunk tolongani.

Na igy na...

De azért áldott karácsonyt.

Játéknap az iskolában... a gyerekek napok óta készülnek rá gondolatban. Mégis utolsó métereken döl el, hogy végül melyik játék megy a sok közül. Reggel kis átigazitással, egy másikkal a hónuk alatt indulnak el a kaland irányában.

Jó lenne a munkahelyeken is az ilyen és ehhez hasonló csapatépités.

- kedvenc játékom (volna meglepetés...)

- kedvenc filmem

- kedvenc könyvem

- kedvenc én(em)... - amit minden valószinűség szerint ti láttok a legritkábban, hiszen ünnepnapokon az iroda zárva tart

Mesélik a gyerekek, hogy a cigányok nem visznek játékokat. Közben munkába menet egy csapat purdé álldogál Monopolykkal, Nu te supara fratekkal, Activitykkel a kezükben. Micsoda diszkrimináció - gondolom végig... van már székely activity, milyen lenne egy roma verzió? Abban sokkal több sikerem lenne, mint a székely verzióban.

A ma esti téma a kimitvitt. Imádom a gyerekek anekdótáit.

Voltak gyerekek, akik nem voltak képesek döntést hozni és zsákszámra vitték be a játékaikat. Az egyik kislány vitt például egy unikornist, aminek a szarva világitott, egy másikat, amelyiknek a szarva énekelt is, aztán pónit, pisilő kisbabát, és a kellékeit: kádat, pelenkázót, etetőszéket, babakocsit, hordozót, autósgyerekülést, kiságyat, cárkot s na meg persze a ruháit, hiszen ha refluxa lesz, csak nem ülhet a böfis felsőjében.

Ezzel szemben a másik egy elsősegélynyújtó dobozzal szórakozott egész álló nap. A sztetoszkópja nem volt a legperformánsabb, de minden esetben idejében kiszűrte a bajt. Délig, mert akkor elgurult a fülvédő része és keresni kellett, mert akkor érthető okok miatt - bezárt a rendelő.

Tényleg - mi a kedvenc játékod?

Egyáltalán mikor játszottál utoljára?

Milyen jó, hogy jön a Karácsony. A Szeretet ünnepe - nem?

Nagyszerű hát ez a pár nap egy kis tévémentes, közös játékhoz, kedvencek bemutatásához, épitkezéshez. Mert rombolásból volt elegendő. Egész évben. Nem lesz elég az életidőnk, hogy feltakaritsuk az okozott károkat...

Helyszin: templom.

Alkalom: évzáró szerep.

Meghivottak: szülők, családtagok.

Időpont: rohanásból ki, csendbe be... - késő délután.

A gyerekek gyönyörűek. A tanárok, tanitók - izgatottak. A pap lelkes. A hangulat a csúcson.

És ebben a karácsonyi varázsban - megszólalnak a telefonok, a lelki élményt felváltja a technika. Táblagépekkel, telefonokkal - okosabbakkal és butábakkal, digitális és még digitálisabb gépekkel filmeznek, fényképeznek, csattognak, tombolnak, elefántsorban vonulnak a tappintatlan szülők.

Cseng a telefon: 

- mondjad Levi!... szerepen... Amálka. Na várj, kimejek...

Alig jön vissza Levi ismét hivja:

- Amálka?

- igen, igen.

- na jó...

Hátsó sorban nem figyelnek. Izegnek, mozognak, suttognak, félhangosan beszélnek.

Elől gyúródnak, filmeznek.

A gyerek lelkesedése alábbhagy.

- Apa láttál????

Apa akkor esik be az ajtón, amikor a szerepnek vége.

- persze. nagyon jók voltatok! - hazudik szemrebbenés nélkül az üzletember.

A gyerek sirvafakad. Neki aztán ne hazudjanak. Még apukák sem. Sohasem - gondoljan dühösen.

Az egyik pedagógus összegzi:

- köszönjük, hogy befogadták a MÁS FELEKEZETŰEKET is ... - tovább nem tudok figyelni.

- Mi van??? - orditja egyik gondolat a másiknak magát a fejemben.

- Befogadtak???

- Utoljára, ez Isten háza volt. Oda nem befogadnak, hanem nyitva áll.

SzeruszJézusnagyonszeretlek - módra.

Ez az a hely, ahol lehúzom, vagy kikapcsolom a telefonom, hogy elcsendesedjek. Haza jövök. Ahogy lennie kell - kezet mosok, na itt lelket, odafigyelek és elmondm én is a sajátomat. Őszintén és tisztán, mert otthon vagyok. Nem kellenek a pajzsok és a harci szekér.

Nem szoktam álmodozni. Inkább szeretek a magam realitásában forgolódni, mint az álmok szigetén, mert ott rengeteg a hajótörés. S noha jó úszó vagyok, van, hogy a hideg viz engem is megvisel. Most, hogy öregszem, még inkább...

De most, ez egészen más.

Drága jó, őszbe hajló, de cseppet sem vénember édesapám, akit a Jóisten tartson meg nekünk pótolhatatlan humorával - évek óta lottózik. Évek óta hisz abban, hogy ma van a Nagy Nap.

Voltak napok. De a nagy még várat magára.

Közben múlt héten megjelenik Magyari Tivadarnak a Hattos lottó irása - simára kacagom magam, teljesen idevág. 

Gondolom édesapám nem esne hanyatt a tehetetlenségtől, nem lenne szüksége sem lelki, sem pénzügyi tanácsadóra, hiszen az eltelt évek alatt naponta osztotta el a vagyont.Én még soha nem tettem. Életemben nem álmodtam arról, hogy milyen is lenne tehetősnek lenni. Valahogy mindig elég volt, ami van. Nem kellett sem több, sem más - ha valami mégis, addig csűrődött-csavaródott, amig egyszer csak lett. Teremtődött.

És akkor a tegnap véletlenül - látok egy házat.

Nem álomház.

Nem a legszebb házak egyike.

Van hozzá öt ár telek. Az sem végigkocoghatatlan, de éppen elég. És látom magam előtt mindenki vackát, a virágaimat a helyükön, a kutyát az udvaron.

Van ez az állapot.

Nem tudom, élted-e már?

Én sokszor.

Valamiféle - ha nagyképű akarok lenni - jövőbelátás.

Amikor megépült ez a hely, ahol most lakom - azonnal tudtam, hogy egyszer itt fogok élni.

Akkoriban én is nevettem magamon. Hiszen úgy éreztem, onnan akarok a temetőbe menni, ahol éppen éltem akkoriban. És egyszer csak előkészitődött az út, meglett a battyú és mese nélkül menni kellett. Még fájt, még sajgott, de azonnal jobb lett, ahogy minden a helyére sirűlt.

Na igy vagyok most ezzel is.

Valamiért már ott szaglászik álmaim kutyája a lesz-udvarom közepén.

Mesélem a gyermekeknek.

Azonnal kapnak a szón.

Balázs ki is választja a kutyáit. Nem egyet, egyből hármat. Nevet is ad mindegyiknek. A barátait kihozatja autóval, labdázik velük, megmutat mindent nekik és boldog.

Anna visszafogottabb. Ő már nem szeret álmodni ébren. De szenvedélyünk őt is magával ragadja. Már a három kutya sem ejti kétségbe.

Mesélek nekik az álmok csillagáról. Hogy ha nagyon akarod, képes vagy lehivni azt.

Kezdjük is hivogatni a csillagot.

Akkor eszembe jut, hogy szót kell ejtenem az Isteni bölcsességről.

- legyen meg a Te akaratod... - úgyis azt kapom, amire a leginkább szükségem van.

Ez az elmélet jobban tetszik. Biztonságosabb. Vannak benne mindenféle útak - kiútak is - veszély esetén.

Boldogan alszanak el.

Balázs álmában nyálas kutyákkal kergetőzik, Anna barátnőket fogad én meg feltakaritom lelki szemeim előtt a kétszintes házat.

Mindenkinek jut valami a jóból. Vigyázni kell, hogy mennyit kérünk - mert amit kérünk, végül megadatik...

Az ember - jelen esetben ugyebár, lánya - sohasem tudhatja ki miért és meddig kerül az útjába. Jön, mert jönnie kell, marad, mert feladata és célja van, majd elmegy, mert máshol lesz dolga. Éppen ezért soha nem szabad(na) parázgatni azon, hogy jujj de jó, hogy jött, de vajon miért, jujj de jó, hogy itt van, de vajon meddig marad(hat) és mi lesz ha elmegy, cserbenhagy, továbblép, nem marad örökre?

Semmi nem lesz.

Veszteség.

Azt meg szépen annak rendje és módja szerint elgyászoljuk, feldolgozzuk és lépünk tovább.

Ma leforrázta magát Mama. Hatalmas sebek keletkeztek a lábán. Bűnbánóan mutatja. Muszáj volt tovább dolgoznom, folytatnom a munkát - nem hagyhattam ott mindent, forgatja tovább a mesélés fonalát. Mire megszólal Anna: igen, anya is igy szokta. Egy jó nagyot ordit, aztán megy tovább, soha nem áll le...

Eléggé sokkoló volt ez a tűkör. Én soha nem fogalmaztam volna igy magamról. De igaza van annak a gyermeknek. Direkt szeretem azt a pillanatot, amikor fel kell tápászkodni. Még vizes az arcom a könnyektől, még zsibbadok a hidegtől, ahogy rámfagynak a fájdalmam gyöngyei, de már bennem a fogösszeszoritott elhatározás, hogy csakazértis, ha ez lesz az utolsó amit megteszek, hát akkor is. Sőt, akkor meg annál inkább... És mindig vannak új lépések, egy újabb irányvonal és egy nagyobb erejű elhatározás, ami szépen kitart a következő esésig. Ami nem arról szól, hogy legyőzettem, hanem sokkal inkább arról, hogy miután kiszusszantam magam még erősebben állok fel és ember vagy helyzet legyen a talpán, ami képes lesz kiütni a ringből.

Itt van ez a fiatal hölgy.

Egyszer csak megérkezett.

Nem is számitottam rá. Ezért aztán örülni sem mertem neki. Mintha a más ajándékát bontottam volna ki véletlenül. Hoppá - mosolyodtam el szégyenlősen.

És akkor megyünk tovább és kiderűl, hogy az ajándék mégis az enyém. Mert a személy mellé rendelődik helyzet. Mindjárt kettő. Élesben.

Két beteg gyerek.

És ez a földön éppen életet imitáló hölgy - értük fog zenél(tet)ni, énekel(tet)ni nyolcvan gyermekkel és fiatallal. Hogy a koncert bevételét arra fordithassák, hogy mentsék a menthetetlent.

Fogalmazzuk a felhivást. Ő igy szól: nyolcvan gyerek azért fog énekelni, hogy ezeket a gyerekeket Isten tenyerére helyezze.

Megjelenik előttem a várban éneklő nyolcvan angyal. Akik feláldozták (IGEN) szabadidejüket, pénzüket (többen vidékről ingáznak be), családjaik nyugalmát - mert megértették mit jelent összafogással adni. Jót tenni. Nem változtatni a folyó irányán, hanem szebbé tenni szelidebbé varázsolni annak sodrását.

Egyik gyermek - csupán egy hónapos - meg fog halni. Gyógyithatatlan beteg. Feltevődik a kérdés emberileg, hogy akkor minek a pénz?

(Tavaly láttam olyan anyát akinek meghalt a gyereke. Mivel senki nem adott neki kölcsön, hát kölcsönt vett fel. Most ő haldoklik a fizetésbe. Isten ments...)

Ez a helyzet azonban mégsem a temetésről szól, hanem az elengedésről.

Hogy az anya, akitől az állam elvette minden jogát beteg gyermeke felett, ott lehessen gyermeke mellett annak élete utolsó percéig. Hogy méltón el tudja engedni. Mert valamiért itt van az a gyerek.

Nem tudom, miért, meddig

Maradok meg még neked,

De a kezedet fogom

S őrizem a szemedet. (Ady)

És igy lesz egyik embernek a másik egyszer csak ajándék.

Nem tudni miért és meddig - de adatik hozzá cél, forgatókönyv, diszlet és beindul az előadás. Játszani kell. Utolsó percig, önfeledten játszani. Félelmet, fájdalmat, extázist, szeretetet, gyűlöletet, háborút és békét, ármányt és szerelmet - mert minden kártya blöfre vár. És csak az nyerhet, aki játszik is.


(Ime a hivatalos felhivás és gyertek minél többen!

A Marosvásárhelyi Művészkuckó Egyesület szervezésében december 21-én, vasárnap délután 19 órától a Marosvásárhelyi Vártemplomban Karácsonyi koncerttel örvendezteti meg a nagyérdeműt, amelyre szeretettel várnak mindenkit.

A Karácsonyi koncert célja karitatív. A Marosvásárhelyi Művészkuckó Egyesület a koncert bevételével a tavalyi évben is támogatott 3 éves Robikát, illetve a 1 hónapos gyógyíthatatlan beteg Balázskát kívánja támogatni.

A koncertre a belépés felnőtteknek 10 ron, gyerekeknek 5 ron. Jegyek a helyszínen kaphatók.

A szervezők, valamint a Marosvásárhelyi művészeti liceum diákjai, illetve a Vox Angelica gyerekkórus szeretettel vár minden jószívű adakozót. Jót tenni jó!...)

Régebben, ősrégi zsidó szokás szerint a házassságtörőt beásták a földbe nyakig - valószinűleg abbéli elgondolásból, hogy se védekezni, se menekülni ne legyen képes, majd szoros kört fonva köréje kövekkel halálra dobálták - elijesztve ettől az emberi tettől mindenkit, akinek a fején csak át is vonúlt a félrelépés gondolata. Egyezzünk meg abban, hogy ahogy szegény jó, örök emlékű nagymamám mondogatta volt, amit egy ember is tud, az már rég nem titok. Hát amit egyből kettő...

Ma valaki azt mesélte nekem a világ eddig általam hallott legselymesebb hangján és legszebben csillogó könnyes tekintetén át, hogy a párja szerelmes lett x év házasság után és elváltak útjaik. Nem neheztel, nem haragszik, ennek igy kellett lennie. Ő annak örül, hogy a másik boldog. Mintha a lelkem legmélyebb és legjobban elrejtett bugyra szólalt volna egyetlen percig, kihangositva rezdüléseit. Mert szép-szép, de emberből vagyunk. A dűh, a csalódottság, a harag, a becsapottság érzése és folytathatnám a sort mind arra hivatott, hogy legyőzze és elitporja ezt a selymes és lágy hangot. Annál is inkább, ha nem csak engem hagynak cserben, hanem azokat is akikért sorsközösséget vállaltunk. Azaz gyermekeinket is.

Amit nem vagyok képes egy adott kapcsolaton belül működtetni, nagy valószinűséggel egy következőben sem fogom tudni. Ha tehát a jelenlegi párom kihozza belőlem - ahogy divat fogalmazni, háritva a felelősséget - a csapodárt, a zárkózottat, az alúlmotiváltat, az érzelmi szegényt, valószinűleg egy másik, új kapcsolatban is jelen lesz ez a bagázs az életemben. Szinte biztos, hogy nem fogom észrevenni, hogy velem van baj és elsétálok a már megszokott minta szerint, boldogságkereső útamon egy következő kapcsolatig, ahol szintén ezek miatt a gondok miatt fogok készen állni egy idő után a szakitásra. Mert a problémát nem kihozzák belőlem, hanem bennem van. Én vagyok a hordozója. Tehát a boldogság nem garantált addig, amig fel nem ismerem és készen nem állok javitani rajta, változtatni magamon. Ha meg nem, talán legbölcsebb ha egyedül maradok - még akkor is, ha nem jó az embernek egyedül lennie... adok mellé társat (Biblia Teremtés könyve) - bezzeg könnyű volt Ádám és Évának. Nem voltak alternativáik. Tetszett, nem tetszett együtt kellett leélniük életüket. Talán a házasság fanyar gyümölcsének megizlelése jutatta őket oda, hogy szakitottak a gyümölcsből...- ki tudja.

Minden esetre - ha már házasságba léptél, és mindennek tetjébe gyermekeket vállaltál nincs az a helyzet, amiben csak és kizárólag magad felett döntenél. Döntéseid legyenek jók vagy rosszak, maguk után vonják családod életének rengéseit is. És mit élhet át az a gyerek, akinek a szülei marakodnak, bizalmatlanok egymás fele, majd egy nap közlik, hogy külön útakon kivánják folytatni addig közös életüket? Mert ha gyerekek vannak, a szülők útjai már nem lehetnek egymástól függetlenek. Hiszen ha az apa vagy anya elmegy jelenléte akkor is él. Fájdalmak, félelmek, csalódottságok, bizalmatlanságok képében.

A múltkor egy vallásórás kislány rámnézett hatalmas melegbarna szemekkel és igy szólt:

- Nekem nincs anyukám. Elment. Nem is emlékszem már rá. Kisbaba voltam. Egy apukám van és egy nagyon öreg nagymamám. Arra kérem Istent, hogy nagymamám sokáig maradjon velünk. Szükségem van egy anyukafélére...

A szivem darabokra törött szét.

Volt valami torokszoritó annak a gyermeknek az általam elképzelt estéiben, kirándulásaiban, uzsonnáiban, szerepeiben, fésülésében, tiszta ruháiban, varrásra szoruló ruhadarbjaiban, életében. Eszembe jutott az anya is, aki hajtott vadként végig fogja kergetni önmagát egy életidőn át - gyermeke nélkül, de lélekben, fájdalmakban, hiányokban - mégis vele. Hát van ennél nagyobb átok? Nem. Nem hiszem.

Azt érzem hát, hogy minden egyes törésnek, szakadásnak eljön a böjtje. A másik szenvedése nem a mi megbocsátásunkon múlik. Lesz majd egy nap, esetleg egy egész fájdalmas életidő, amikor tettei, menekülése, döntése súlya teljes teherként hull a vállára. És onnan már nincs menekvés. Önmagad elől képtelen vagy szaladni. Előbb utóbb elfáradsz és megőrülsz.

És mindez tart addig, amig meg nem oldod majd azt, ami elől egy életen át rohantál.

A terhesség első trimeszterében az orvosi felügyelet alatt álló anyának kötelessége elvégeztetnie egy sor tesztet annak érdekében, hogy kiszűrjék az esetleges visszafordithatatlan vagy megoldhatatlannak bizonyuló komplikációkat. Ez minden anya számára óriási stresszt jelent, hiszen mindannyian félünk attól, hogy beteg gyermeknek adjunk életet, vagy adott esetben szülésünk - életünk árába kerüljön.

Nagyon sok - sérültekkel, krónikus betegekkel foglalkozó anya retteg betegesen attól, hogy életet adandó gyermekének valamilyen ritka, gyógyithatatlan betegsége lesz.

És igen, vannak olyan anyák is, akik előtte fogyatékkal élőkkel foglalkoztak és fogyatékkal élő gyerekeknek adtak életet.

Ugyanis ez egy olyan misztérium, ami megmagyarázhatatlan emberi logika szerint. Nincsenek mentségek, nincsenek rá válaszok. Ahogy Hamvas Béla mondja - Az életnek nem célja hanem értelme van, avagy az Életnek nem értelme hanem célja van.

A probléma adott - szembe kell nézni vele.

Egy másik, számomra nagyon kedves, hozzám igen közel álló magyarázat szerint - Isten csak nagyon különleges embereket választ ki arra a feladatra, hogy sérültek szülei legyenek.

A legtöbb család ezt nem is birja ki ép ésszel. Beleroppan, beletörik. Egy valaki szokott állni az utolsó pillanatig állhatatosan - és ez nem más, mint az édesanya.

Itt van ez a család.

Csodálatosan szép, egészséges elsőszülöttel és a vággyal, hogy a már meglévő gyereküket testvérrel ajándékozzák meg.

Anyuka minden tesztje arra mutat rá a terhesség utolsó stádiumáig, hogy születendő gyereke teljesen rendben van. Utolsó napok deritenek arra fényt, hogy egy nagyon komoly, gyógyithatatlan betegséggel küzd, aminek biztos kimenetele a korai halál.

Nem lehet erre felkészülni.

Ők sem tudtak.

Elfogadták.

Mégis megszületik a gyarló emberi elmében a kérdés - hogy ha idejében megtudják, talán... De vajon el szabad-e vetetni a valamilyen céllal, értelemmel megszületendő gyermeket. Aki bármennyit és bármilyen körülmények között is marad - valamilyen üzenetet hoz, közvetit?

A Román állam lépése a probléma megoldására egyedi.

Mivel a gyerek napjai meg vannak számlálva, a gyereket gépek tartják életben - elveszi a jogot az édesanyától, aki nem maradhat törvényesen gyereke mellett, hanem vissza kell mennie dolgozni és munkahelyén várni a telefont, hogy gyermeke elhúnyt.

Biztatják teje elapasztására, hogy ne alakuljon ki HIÁBAVALÓ kötődés közötte és gyereke között, akiről orvosai lemondtak.

Kilóméteres körzetekben egy helyet talál a család - Pécsett - ahol lehetősség adódik hasonló esetekben az anyának, gyermeke utolsó földi napjáig, órájáig vele maradnia.

Mi romániában élők szivósak vagyunk.

Napok leforgása alatt túl kell lendüljünk a rajtunk esett embertelenségeken, amit jelen esetben orvosi múlasztásnak hivunk, a gyászunkon, vesztességeinken, fájdalmunkon, reménytelenségünkön és álljunk vissza a termelésbe.

Hát azt gondolom, hogy Spárta kutyafasza volt, lehetett emellett, amit ma Románia lép törvényesen az ilyen és hasonló esetekre.

Hiszen hadd tudja meg az édesanya, hogy idejében felkészülhessen - ha egyáltalán van ilyen - hogy gyereke beteg, sérült lesz.

Hadd lehessen mellette.

Ápolhassa és foghassa a kezét.

Majd ha napjai végéhez ér - becsületben eltemethesse és fájdalmát elgyászolhassa - hiszen emberek vagyunk. Nem állatok!

Imádkozzunk ezért az édesanyáért, gyermekért és családért - ismeretlenül is - hiszen minden egyes életnek célja és értelme van. Üzenetet hozott és üzenetet visz.

Mikulás várásra készülünk a gyerekekkel. 7-9 évesek. Kiváncsian teszem fel a kérdést, Szent Miklós életének és legendájának megvitatása után - előkészitve a terepet egy történettel, amelyben a kislány édesanyja gyógyulására vágyik a legjobban - hogy milyen lelki ajándékot kérnének Szent Miklóstól.

Nehezen szakadnak el a Lego Chimától, Friendstől, Ciccio Bellotól, Pókemberes hálókilővőtől és a legújabb agyát eldobó vámpirtól, de végül sikerül.

Érdekes dolgok hangzanak el.

Van közöttünk egy fontos és már első időktől lefektetett szabály. Amennyiben elmélyűl a beszélgetés és túlmegy a kötelező bibliai anyagokon - hát minden elhangzó tartalom kizárólag közöttünk marad. Ezt kicsik nagyok megértik, tartják, élvezik és biznak benne.

Egyik gyerek arról beszél, hogy édesapja évek óta külföldön dolgozik. Ritkán és keveset jár haza. Amikor mégis, annyi a futkorásznivaló, hogy keveset lehetnek együtt. Ő időt kérne. Nyugodalmasan, ráérősen eltöltendő időt, szülei társaságában. Közös étkezésekről álmodik - ahol nem az étek, hanem a szeretet kap hangsúlyt.

Másik gyerek iskolai bántalmazásról szól. Tehetetlen pedagógusról beszél, aki eltűri, hogy egyetlen gyerek egyszerre több társát is sakkban tartsa - viselkedésével, verbális és fizikai agresszióval. Őszintén mesél arról, hogy minden reggel összeszorúlt gyomorral indul iskolába. Ő bátorságot kér(ne). Vagy erőt, hogy legyőzhesse azt, aki őt naponta alázza.

Másik kislány szüleiről mesél. Nagyosan és felnőttesen szól: mostanában nagyon nehéz időszakon mennek keresztül... Apu kijelentette, hogy költözik. Mi hiába könyörgünk, ő hajthatatlan. Nem csodálkozom. Állandóan veszekednek... - ő békét kér(ne) és szerelmet...

Eszembe jutnak a vásárlási körúton tolongó szülők. A felfokozott izgalmi állapot, időhiány, magas árak, stressz és egyebek szitotta viták, veszekedések, cirkuszok, a megijedt, stabilitásukat féltő gyerekek és ez a hamis, homokra épülő világ. Ahol semmi de semmi sem az, mint aminek látszik...

Ha én egyet, egyetlen egyet kérhetnék Szent Miklóstól - mi lenne az?

Értő béke - ahol és amiben helye van az Én-nek, a Te-nek és a Mi-nek egyaránt. Mert csak együtt vagyunk képesek megőrizni az egy-egy elinditott jót. Egyedül semmiképpen. Idejekorán kiégünk és belehalunk.

Isten óvd meg gyermekeinket.

Ma, különösen ma... 

Jót tenni jó... Kérdik a gyerekek, hogy miért ilyan szar a világ, amilyen. Mondom, mert hatalmas szakadékok vannak szegények és gazdagok között. Akinek van, annak pofátlanul van, akinek nincs, annak már reménye sem maradt.

Mondja Balázs - igen...az egyensúly bomlott fel... - de ilyen nagyosan értetted-e?

Anya, ha mi nyernénk a lottónk - de ez csak egy példa - akkor te ugye adnál belőle azoknak akik nagyon szegények? - kérdi Anna.

Bizom benne, hogy mindenki aki egy nagyobb pénzösszeghez jut - segit valakit vagy valamit. Adakozik...

Közben eszembe jut az a kétségbeesett édesanya, aki ma megkeresett.

Ott van a súlyosan sérült két éves gyereke. Noha sérült - imád az egészséges kisgyerekekhez hasonló módon világfelfedező körútakra indulni. Ahhoz, hogy ezt megtegye speciális, személyre szabott ortopéd cipőre van szüksége. Egy bizonyos helyen, amiről a szegény ember csak álmodik rettenetesen nagy összeget kellene ezért fizessenek. Egy másik helyen el sikerült intézniük, hogy a cekket állja helyettük a Biztositóház. Nagy boldogan lendültek bele a cipő csináltatásába. Egészen máig. Ma etették meg velük a feketelevest. Közölték ugyanis, hogy az Egészségügyi Biztositóház majdnem egy évvel van elmaradva kifizetések terén. Megvan a cipő, de csak akkor adják át, ha kifizetik készpénzzel. Majd ők, azaz a család megkapják a biztositótól úgyis.

Mondja az édesanya, hogy egyszerűen nincs pénz a cipőre. Slussz. 55o lej. Ennyit ehet, ihat el egy jobb módú ember barátaival hétvégén. Há mi az?... még olcsón ússza meg, nem?

De mi legyen az anyával és a gyerekkel?

És a bácsival, aki hallókszüléket szeretne. Neki is elismerte a Biztositóház, de amig megkapja rá a pénzt, élhet a csendben. Há jó nem? A csend ma már luxus, különben is Adventekben direkt jól jön, a Nagyböjti időszakokról nem is szólva...

Vagy a másik család, ahol kifizették a lakbért és költségeket. Napirenden vannak, csak éppen éhesen és fáznak. S rettegnek az ünnepektől. Utálják a Mikulást, mert róluk örökké elfeledkezik. Legszivesebben átaludnák a Karácsonyt, mert nincs mit enniük és elfutnának ha lenne a lábukon egy meleg csizma és a hátukon egy puha kabát.

Na erre kéne a lottó, látod-e?

Anya - te dolgoznál ha nyernél a lottón? - persze csak mondjuk..., nem igaziból.

Igaziból nagyon dolgoznék.

Mert hatalmas a baj.

S egyre nagyobb.

Nincs igazság, nincs egyensúly, nincs remény. És ebben a sötétben ha csak egyetlen kis, apró, semmi pislákoló gyertyát is meggyújtasz - képes emberi életeket megmenteni, megváltoztatni, megszépiteni. és imigyen ez már nem is munka, hanem a valódi boldogság. Csak úgy embertől -emberig. Amikor az isteni szól és válaszol rá bennünk. Az a jó, ami még megmaradt...

A decemberi nagyvásárlás éppen olyan feelingjében, mint a Húsvéti nagytakaritás. Eszeveszett, szervezetlen, utolsó méteres, elemeire hulló. A végén, lógó orral, már teljesen mindegy, hogy mit, hogyan, a lényeg, hogy meglegyen. A valóságban semmi sem vethető össze azzal amit elképzeltünk, a tévében láttunk, olvastunk róla, álmodtunk felőle. Hanem sokkal kisebb, szetyerákabb - meg sem éri a pénzét.

Érdekes, hogy a gyerek nehezen emlékezik - hatalmas, vulkán erővel kitőrő örömei ellenére sem - arra, hogy mit is kapott a tavaly. Emlékszik a hangulatra, a közös vacsorára, a békére vagy békétlenségre, az ünnep érzelmi töltetének előjelére. Van benne negativ és pozitiv egyaránt. Már tudja, hogy milyent szeretne. Az ajándékokkal mi butitjuk el.

Amikor gyerekek voltunk emlékszem gyakran kutattunk az elrejtett ajándékok után. Bátyám kieszelte, megtaláltuk - én pedig látni sem akartam. Ott volt előttem és féltem kinyitni a szemeimet. Tudtam, hogy nem leszek képes örülni majd a megfelelő pillanatban.

Egy ajándékra sem tudok visszaemlékezni.

A hangulatra annál inkább.

Ahogy susmutoltak, tettek-vettek, becsukták a máskor mindig tárva lévő ajtókat, ismeretlen neszekre és zörejekre, illetve, hogy mielőtt bementünk megszólalt a csengő.

És, hogy utána valóságos tolongás volt a házban. Rokoninvázió. Jöttek-mentek és mindenkinek külön angyala volt. Ez az Erzsi nénje angyala, az a Juci nénjéé, az pedig a Pirijé. 

Az Erzsijé egyszer kiverte a biztositékot. Annak a karácsonynak sincsenek előttem az ajéndékai, csak a kókadt szájak.

Volt ez a baba. (mint a Szeleburdi családban - 2-3 ezer forintos darab) és megkaptam. Szegény angyal kecskebukát vetett és elhozta a föld mélyéről is. Már akkor tudtam, hogy ezzel kár és vétek játszani. Ezt nézni kell és utána azonnal elaludni. Semmi több. Mint az agyonvakolt nőket. Nem viheted úszódába, nem csipheted meg, nem nyalhatod vagy rághatod, vagy puszilhatod - mert a vakolat azonnal leválik. Nézni és mutogatni lehet. Messziről. Közelről megbomlanak a pixelek.

- Né...Látod? Na az az enyém. Jajj? Hogy nem játszom vele? Nem, nem. Mert most nem akarok...

Szóval itt volt ez a baba, amivel ha egyszer is játszottam volna, azonnal széttörik és jött az Erzsi néni filléres néger babája. Akkor nem igy hivtuk, mert nem ismertünk négereket. Cigány baba... - ez volt a becsületes neve. (Anna kincsem amikor cigányokat látott babakorában örömében újjongott - anya né, négerek! - igy fordul a világ. Mig nekünk még a néger is cigány volt, neki már a róma sem az, ami) És akkor a cigány babát lehetett tépni, fogni, földhözverni, felvenni, hajigálni vele, visszavenni. Nem lett semmi baja. Még a haja sem kócolódott össze. Eleve kócos volt.

Persze, hogy jobban örültem.

Akkor és ott jöttem rá, hogy mire is vágyom valójában. 

Azóta megvalósitottam önmagam.

Olyan vagyok, mint a cigánybaba.

Eleve kócos.

Az maradt meg bennem, hogy sokkal jobb fogni, nyalni, rágni, tépni, húzni, dobni, kölcsönadni és visszavenni, mint mereven ülni és csodálni.

Na igy keresem én az ajándékokat.

Amig a gyerekek kisebbek voltak, egész biznisz és előadás épült a Mikulásjárás köré.

- Minden rendes házra jut egy Mikulás - gondolattal, forgattuk tótágast az életünket.

Volt év, amikor a férjem vedlett át Szent Miklóssá egy estére, volt, hogy barátot kértünk meg, volt olyan is, hogy a gyerekek által kevésbé ismert szomszéd vállalta el. Talán ez volt a legszerencsésebb alkalom. A szomszédnak meg annyira tetszett a móka, hogy visszaigérkezett Karcsonyra is.

Anna volt a legédesebb. Még totyogó, de értelmileg korát meghazudtoló kisbaba. Abban az évben az apja jött el Mikulás képében. Órákig harangoztuk - jön a Mikulás... Felpörgött, várta, táncolt - majd amikor belépett, félelmében eliszkolt. Megszeliditettük, előjött, elmondta a versét, majd az ölébe ült. Halk, már-már elhaló hangon kérdezte, hogy ha tévedne ne is tűnjön fel:

- Apuci...Apucika...te vagy?

Ki birta ezt már kacagás nélkül?

Évekre rá a képeket nézegetve kijelentette - ez a Mikulás fiatalon olyan volt mint apa. Nézd az orra vonalát...

Ettől még tavalyelőtt simán bedöltek az apjuknak álruhában. Mint a Mátyás király mesékben. Apa elutazott reggel Besztercére. A havazás miatt nem ért haza időben, hogy találkozhasson a Mikulással. Ők meg vidáman ott ültek kétfelől az ölében és parolázgattak vele jelenről és jövőről - mit sem sejtve arról, hogy apjuk ölében ülnek.

Volt olyan is, hogy a nagy várakozásban Anna rosszúl lett. Megérkezett a Mikulás. Remegett, reszketett, majd egyik pillantról a másikra negyven fokra szökött fel a láza. Hideg fürdővel és borogatással hoztam helyre a halálra réműlt gyereket.

Tavaly már csak ajándékot hagyott. Csendesebben voltunk.

Idén meg sem gondoltuk, hogy beléjüksimogassuk a pirulát. Nagyok már ehhez.

Miklós templomi Mikulás lesz. Ejsze tán csak felismerik őt. Tennünk kellett valamit. Mivel mi hisszük a Mikulást - elmeséltük szépen, hogy egy emberként lehetetlen ennek a nagy projektnek a véghezvitele. Segitők vannak. Senki sem tudja a másikról, hogy ő segitő-e vagy sem.

Apát kiválasztotta erre a Mikulás. De titok. Ha titokról fecsegsz megtörik a varázs...

Ebben nincs semmi ferdités.

Amikor két éve a saját férjem vedlett át még nekem is könnyeket csalt a szemeimben.

Képes voltam elhinni őszbe forduló hajammal, hogy maga Szent Miklós áll előttem.

Annyira fáradt volt és jóságos - a puttonyáról nem is beszélve - hogy szerelembe estem.

Az ajándékbeszerzéssel baj van.

Ugyanis abban is segitségre szorul szegény öreg. Támogatni és segiteni kell, nehogy összekúszálja a dolgokat.

Igyekszem valamiféle furcsa logikai fonalat pörgetve húzigálni a szálakat.

Hogy késöbb se sántitson.

Mert akinek megszűnnek a csodák létezni - annak az élet is elviselhetetlenné lesz.

Valóságoktól - valóságokig nem lehet haladni.

Kell valami bolondság, valamiféle játékosság mindenhez.

Mert különben elveszitjük az igazi értelmet.

Azt amiért van és amiért vagyunk.

Az emberi élet sem komoly dolog, képesek vagyunk elmarhulni egy egész emberöltőt, hogy utolsó percekben ébredjünk rá arra, mi mindent mulasztottunk el...

Függetlenül attól, hogy egy szülő - azaz édesanyám nevelt fel - mindkét szülőm megtett mindent annak érdekében, hogy ne szenvedjem hiányt semmiben. És valóban, tárgyi dolgok megszerzése, elérése soha nem állt elérhetetlen távolságban tőlem, ezzel szemben családunk lelke középen hasadt szét, mindannyiunkban kitörtölhetetlen, gyógyithatatlan heget hagyva.

Nem műfajom a házasság.

Én nem szeretem az elfajúlt dolgokat.

Ha valami fajúl - igyekszem távolódni tőle.

Ilyen dolgokat képes előidézni a hosszas együttélés is. Elfajúlásokat. Hogy hiába szeretlek lelkem mélyén, valahogy csak a csesztetés képes kicsúszni belőlem. Aztán a harag, majd a mindent elsöprő dűh, végül a nihil. Amikor már szavaim sincsenek. Csak a csend van. Na nem az a prodiktiv fajta, amely megértet, teremt, megbékéltet. Hanem a gyilkos fajta, amikor minden egyes szekundum öl.

Nos - tud ilyen lenni a házasság.

Vannak olyanok, akik évtizedek óta együttélnek - centenáriumi smaralgdlakodalmukon azoban mégsem jön, hogy megkérdezzem tőlük, hogy mi a titkuk, mert a titkuk mélyen elásva bennük van. Az alternativák hiánya. Szerettelek, meggyűlöltelek, rád sem birtam nézni, aztán Istennek hála jöttek az unókák - lett egy másik közös téma, tárgy, út - és újra elkezdtünk beszélni, élni, lenni. Ők nem azért vannak, maradtak együtt, mert bölcsek, hanem azért, mert nem nagyon volt mit tenniük, hova menniük, kihez fordulniuk.

Ezzel szemben azokra, akiknek ölükbe naponta ezer alternativa zuhan és mégis együttmaradnak - valamiért fel tudok nézni.

Ők külön útakról beszélnek.

Önmegvalósitásról, külön bejáratú barátokról, közös nyaralásról, de saját célokról, sikerről - amit önerőből értek el.

Visszatérve a házasságra - szüleim korai és visszafordithatatlan válása, a család mesterséges szakadása sarkall arra, hogy minden vélt és valós problémára megoldásokat keressek, találjak.

Hiszek abban, hogy minden gyereknek joga van a szüleihez.

Ahogyan a nemzés nem egyszemélyes, a nevelésben is határozottan megvan mindkét szülő helye és szerepe.

És hiába volt meg mindenem, apámra várnom kellett.

Meg kellett tanulnom megbékélni, megszeretni, elfogadni és türelmesen várni. Nem csak azokat az időszakokat vélni valósnak, amelyek megadták a realitás talaján győkerező találkozásokat, hanem azokat is megbecsülni, amelyek bennem, lelkemben, álmaimban történetek meg.

Mindenem megvolt - de a legmélyebb dolgokra, az igazán jelentős, értékes és jövőbenéző dolgokra várnom kellett.

Emigyen sikerült megtanulnom, hogy mi az advent.

Mi az igazi várakozás.

Mert a találkozások, az ünnepek, a megvalósulások nem csak a valóság percei.

Hanem a várakozás maga is a megszentelt ünnep része.

Amikor megismerem és megszeliditem vágyaimat, megbékélek önmagammal és a másikkal, elcsendesülök, hogy a csoda talajt találjon a szárba szökkenéshez.

Ilyen Adventeink és ilyen életünk kell legyen.

Mert ez döntés kérdése.

Megismerő, megszeliditő, megbékéltető, elcsendesülő és beteljesülő.

Mert egész életünk egy Advent.

Várakozó, megbékélő, beteljesülő és megszentülő.

Az emberi élet tele van krizishelyzetekkel. És minden egyes krizishelyzet visszatérő - lájt motivuma - a saját magammal való viszony. Amennyiben idejében sikeresen barátságot kötöttem önmagammal, elfogadva azt aki vagyok és nyitottá téve önmagam azt amivé és hová fejlődhetem - könnyebben sikerül majd átvészelnem minden egyes nehéz vagy megoldhatatlannak tűnő helyzetet.

Ahogy az én tudatára ébred és kimondja első nemét - elkezdődik a tulajdonképpen harc. Önmagunkkal és a világgal. Onnantől kezdve már semmi sem egyszerű.

Azok a helyzetek jelenthetnek majd felszusszanásokat, pihenőket, regeneráló állomásokat, amikor csendben tudok maradni. Vissza tudok lépni abba a szimbiótikus harmóniába, ahol megszűnik (feloldódik) az én. Ha önmagammal és a bennem élő csenddel nem sikerül barátságot kötnöm - ennek az amúgy éltető erejű csendnek éppen az ellentéte aktiválódik. Amikor a csend ölni tud.

Ez önmagammal szemben és párkapcsolatomban is érvényes.

Kapcsolataink elején, amikor egymásratalálunk - szinte soha nem vagyunk csendben. Folyamatosan igényünk van a kommunikációra, mert a csend gyanús. Nem tudhatjuk, hogy mit indithat el bennünk, a másikban - ellenünk. A csend szokta megsugni ezekben a kezdetleges kapcsolati fázisokban azt is, ha a másikra nincs értelme időnket és energiáinkat fecsérelnünk. Ilyenkor ahelyett, hogy erre a belső hangra, a csend szavára hallgatnánk, amely képes megmondani, sugallmazni azt az egy jót amire szükségünk lehet - mindenkinek kikérjük a véleményét környezetünkben - kivéve a magunkét.

ÉN - csendeimben - mit gondolok erről?...

Félelmetes válaszokra bukkanhatunk ebben.

Mert ilyenkor gondolhatok eredetien merészeket.

Például azt, hogy erre nekem semmi szükségem.

A kompromisszumok nem a javamat szolgálják, hanem egyenesen ellenem vannak. Fejlődésemben, kibontakozásomban, teljes valómban akadályoznak.

Ahogy a kapcsolat elmélyül, akár torkollik a házasságban - azt gondolom mélyen és őszintén - hogy ahhoz, hogy mindenkét félnek sikerüljön önmagává fejlődnie és kibontakoznia - meg kell találnia ismét saját csendjét és saját, különbejáratú útait.

Ez nem jelent(het) teljes elzárkózást - de tudnunk kell, elsősorban mindenki önmagáért felelős.

A házasság semmiképpen nem jelent(het)i azt, hogy a másik mögé, vagy a kapcsolat árnyékában jó kényelmesen leélem az életemet és elhalasztok, elszalasztok minden egyes olyan esélyt, ami közelebb vihet önmagamhoz. Ahhoz, akivé és amivé lehetek, fejlődhetem.

Nem fulladhat ki életem kapcsolataim szinterén, szerepeimben.

Nem lehetek csak anya, apa, feleség, férj, vagy jómunkásember. Elsősorban önmagammá kell lennem.

És ebben egyik legnagyobb erőforrásom, fegyverem - a csend.

Ahol a sikolyokból suttogás lesz.

Ahol a bennem élő gyilkos megszelidül és életem értelemre lel.

Vannak akiknek egészen korán megadatik ez. Keresnek és találnak.

Ahogy ebből a szempontból is vannak késön érők, akiknek idősebb korban vagy ne adj Isten, párjuk halála után adatik ez meg.

A lényeg, hogy meglegyen. Hogy eljussunk ide.

A belső csendig.

Amely képes visszahozni, visszeidézni, megsejtetni azokat a titkokat, amelyeket még maga az Isten suttogott a fülünkbe, mielőtt megszülettünk volna erre az értelmetlennek tűnő földi életre.

Az életben nincsenek véletlenek. Üzenetek vannak. Üzenetek és tanúlságok. Amikor emberi ügyeséggel igyekszünk kibújni valami alól, egészen biztosak lehetünk abban, hogy csak pillanatnyi a győzelem. Nem háborút, hanem egy kis csatát nyertünk. Az a valami ugyanis újból elő fog bukkani, egészen addig, amig el nem határozzuk, hogy szembenézünk vele.

Mélyen, farkasszemet nézve, megküzdve és nyerve.

És itt nem a felszini nyerességre gondolok, ami minden esetben csak és kizárólag győzelmet, tiprást takar. Hanem mély veszteségrekre is. Amiknek valódi erejük van tanitani. Megtanitani bennünket arra, hogy ki kvagyunk, honnan jövünk, hova tartunk, milyen irányba halad az útunk.

A küzdelemre, a harcra nem kell készülni. A felkészülés bénultá tesz. Megköt. Reperek alakulnak ki a fejünkben, lelkünkben, előre próbálunk vetiteni helyzeteket, embereket, állapotokat. Ami ha a valóságban nem az előre elkészitett forgatókönyv szerint alakul - kiveri a biztositékot. Elveszitjuk az önmagunkba vetett bizalmunkat, megingunk, elgyengülünk és anélkül, hogy esélyt adnánk a győzelemnek - eleve elveszettnek tekintjük a meg sem kezdett csatát.

A leghatékonyabb felkészülés a megérkezés.

A saját magammal kapcsolatos kérdésekre adott pontos és halasztást nem tűrő válaszok ideje.

Ki vagyok én ebben a helyzetben. Milyen szerepemben vagyok jelen. Mit akarok ettől a helyzettől. Mit gondolok arról, hogy erőfeszitéseim ellenére is miért sodródhattam bele. Milyen tanúlságokkal léphetek majd ki belőle - vesztesként illetve nyertesként.

Ha ezekre sikerül válaszolnom, a győzelem eleve garantált. 

Igy vagyok én például sok minden más harcom mellett a családi élettel illetve anyai szerepemmel.

Soha semmilyen körülmények között nem készültem feleségnek és anyának lenni. Élt bennem a vágya, de emberileg biztos voltam benne - ez nekem nem való.

Most meg itt állok - két gyerekkel. Anya és feleség vagyok.

Mindenem megvan, ami ellen küzdöttem.

Boldogabb vagyok győtrelmeim ellenére mint valaha.

Hiszen az a anyaságban az a legszebb, hogy ha az ember szenved is, igy teljes.

Fájdalmak között felszusszanó lelke megérkezik.

Szeret és mindenekfelett szeretve van. Anélkül, hogy tenne. Csak mert van.

A tét, mint mindig óriási. De a harc nem egyszemélyes.

Ahhoz, hogy létrejöjjön a győzelem végig kell járni a gyötrelmek útját. Elejétől el egészen a végéig.

Vannak pihenők, vannak napfényes bércek, ahonnan a látvány egy pillanat erejéig megsejteti az örökkévalóságot annak minden teljességével - de az út maga győtrelmes.

Mégis - egy kérdés a legfontosabb mindenekfelett.

Hol vagyok én ebben?

Mit kell elvinnem, mit kell visszahoznom, mivé kell válnom.

Mert nem feladatok vannak.

Hanem én és te.

A többi mind diszlettartozék.

Ami ma van, de holnap már csak darabjai élnek bennünk.

Maradunk én és te.

És a szeretet, mint kapocs.

Nem kell hát kibújni. Maradni kell.

Maradni mindenekfelett.

Mert ami van, annak helye és ideje van.

Nem kell más eszköz, csak amim van és ami vagyok.

 Az a baj veletek, hogy ti azt gondoljátok, az életben problémák vannak, és megoldásokat kell találni. Valójában az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség. Pilinszky János - idézete járt egész nap a lelkemben fel s alá, amikor végre sikerült szembesünlöm is vele, olvasgatás közben. 

Életünk tele van tragédiákkal. Környezetünk hemzseg az olyan élethelyezetekben élő emberektől, akik nem hogy soha nem fognak találni megoldást problémáikra, hanem reményük sincs a megoldásra. Mert a megoldás egyszerűen nem létezik.

Nem azért vagyunk itt a Földön, hogy megoldjuk a világ baját. Hanem inkább azért, hogy osztozzunk azon. Viseljük közösen a terheket és igyekezzük még idejében levonni azokat a tanúlságokat, leckéket, üzeneteket, amiért közelébe kerülhettünk.

Olyan könyvön dolgozom éppen, ami emberi számitásaink szerint valamikor jövő nyáron fog megjelenni. Ebben a kiadványban mozaikok jelennek meg emberi életekből. Tragédiasújtotta emberi sorsokat ir le, amelyekben egy közös jellemvonás van - mindenki túlélte valahogyan. Ki igy, ki úgy. Volt akinek sikerült idejében felismernie, hogy nem problémával áll szemben, hanem életével, amely éppen derékba törött és innen kezdve már igy, törötten kell folytatnia útját. És volt aki utolsó percig bizott benne, hogy majd megfoltozzák, amire soha nem került sor. Azok akik felismerték, hogy törötten kell továbbhaladjanak, felálltak és elindultak a helyes irányba. Sikerre vitték kevésbé sikeresnek induló útjukat. Éppen arról mesélnek, hogy hogyan sikerült felállniuk.

Ma koradélután éppen az utolsó történet fele közeledem, amikor megszólal a telefonom.

Egy törött édesanya keres. Fia súlyos, gyógyithatatlan beteg. Gyerek még. Évek óta súlyosbodik állapota. Alig van remény. Fától-fáig... ahogyan Kányádi fogalmaz kegyetlenül igaz és melyrehatoló versében.

Most először érzem azt, hogy nem kell semmit mondanom.

Nem kell okosnak lennem.

Nem kell megoldanom problémát, mert nem probléma van, hanem tragédia.

Egy kétségbeesett, elfáradt anya és beteg, életéért küzdő, harcoló, szenvedő gyereke.

Hogy meddig? Fogalmunk sincs.

Mert valójában semmit nem tudunk.

Semmit ami lényeges lenne.

Várakozunk.

Benne vagyunk helyzetekben, jó mélyen, egymásrautalva. Mindenki a másiktól vár valami nagyon okosat, rendszerint a megoldást, ami várat magára, mert eleve nem is létezik.

Nincs mit mondani az ilyen helyzetekben.

Lenni kell.

Lenni a végsőkig.

És akkor valamerre elbillen az inga és megint van valahogy.

Rendszerint helytelen értékitélkezni. Hogy jól vagy rosszul. Mert nincsnek viszonyitási alapjaink.

Van.

És akkor a megoldás - az abban a helyzetben való élés.

A pillanatban.

Akkor amikor nagyon fáj, ahogy akkor is, amikor kicsit jobb.

Nem visszapillantva oda, amikor MÉG nagyon fájt, nem előrefutva oda, ahol esetleg MÁR nem fog fájni, hanem a jelenben.

Mert MINDIG  a jelen üzen valamit.

Mindig annak van mondanovalója.

Ahogy maga Pilinszky mondja: 

“Az ádventi várakozás lényege szerint: várakozás arra, Aki van; ahogy a szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás az után, aki van, aki a miénk.”

És a miénk nem más, mint az, ami éppen van...

Kányádi fent emlitett örökérvényűje:

Fától fáig a sűrűsödő alkonyatban
fától fáig lopja magát a gyermek
Én istenem csak vissza ne
csak ne gyalog kellene
csak le ne menjen a nap a tisztásról
legalább a csengettyűt hallanám

Meg-megtorpan futásra készen
kis szíve mint a mókus szökne bújna
borzongó nyárfalevelek közé de
hol vannak már a nyárfák hűtlenül
ott maradtak a tenyérnyi tallérnyi
fillérnyi tisztáson
Visszafelé majd
sörényébe markolok Vágtába jövök
csak addig a vastag bükkig ha még
az innen számított ötödik fáig

Őznek rókának farkasnak lenni
bokornak ágnak avarnak lenni
madárfészeknek lenni
madártojásnak lenni
nyárfalevélnek lenni
kakukkhangnak lenni
csak lovait kereső kisfiúnak
ne lenni

Még két fáig három fáig
Hallom Nem hallom Hallom
Ha eljutok addig a gyertyánig
katona leszek hajóskapitány leszek
fölfedezem Amerikát Amerika is
elveszhet de én megtalálom

Sörényébe markolok
Még egy Még három
Próféta leszek betegeket gyógyítok
Jézus leszek
föltámasztom édesanyámat
Tovább tovább most már hallom
"Áprilisnak bolondja
fölmászott a toronyba
megkérdezte hány óra
Fél tizenkettő
Fölmászott a toronyba"

Most nem hallom biztos állnak
jóllaktak már bóbiskolnak
Hogy a kutyák ennék ki a bendőjüket
hogy a farkas
Sírni kéne énekelni
éjnek lenni
nem is lenni
csak ne kéne beljebb menni

Jól eljöttem Hol a tisztás
Még csak öt fát megyek s akkor
"Ördögborda ördögborda
mézes lett a mackó orra"

Szól a csengő most is hallom
Jól eljöttem Hol a tisztás
Innen még visszatalálok
Morzsát hintek
gallyat török
nevemet a fába vésem

Szól a csengő most is hallom
folyton hallom hallom régen
Hallottam az anyaméhben

Megvár a nap
meg a nyárfák
Róka-alkony farkas-éj
haladj tovább fától fáig
biztasd magad kislegény

Rég nem hallod mégis hallod
Hold világol a tisztáson
Már a hold is lemenőbe
Morzsáid felcsipegették
gallyaid a fák kinőtték

Neved heges hieroglif
Száraz ágon csüng a csengő
lovad farkas tépte széjjel
Dzsungel már az erdő
Anyatej
Hangyatej
Tovább tovább fától fáig
"Mézes lett a mackó orra
rá is szálltak a legyek"

Elszisszent az út alólad
Nyárfák félelme ülepült
homlokod pólusaira
De csak tovább fától fáig
Nincs az a film az a magnó
vissza ez már nem játszható

Kínálkozó ágak
hurkot himbáló filozófusok
"C'est la vérité monsieur"
"Die letzte Lösung mein Herr"
"Fél tizenkettő
bolond mind a kettő"

Tovább tovább fától fáig
magad lopva
botladozva
Anyatej
Hangyatej
Ecet

Bármennyire is legyen képzett, okos, művelt, intelligens, szakértő nevelési és kapcsolatok terén az ember vagy helyenként annak lánya - ha megbomlik az egyensúly a családban, elfogulttá válik és igyekszik pótolni azt a hiányosságot ott és ahol felütötte a fejét.

Minden egyes beteg vagy sérült gyermeket nevelő szülő, vagy abból a családból származó testvér elmondja, hogy roppant okos szülőkkel áldotta meg a Jóisten, hiszen mindent megtettek annak érdekében, hogy ne kivételezzenek a beteggel.

Ezen én mindig jó alaposan elcsodálkozom annak rendje és módja szerint.

Mert nálunk ha valaki gyengélkedik vagy beteg, minden lehető energiát igyekszünk afele irányitani, arra forditani, hogy a gyógyulási folyamata teljes legyen és visszálljon a megszokott egyensúly a családban.

Nálunk Balázs az aki valamiért úgy érzi, hogy megengedheti magának ezt a mérhetetlen nagy luxust. Bármilyen szituációban mer gyenge lenni, szorongani és annak jó hangosan hangot adni, arra ami kötelező - nem elmenni, azért ami egyáltalán nem küzdeni, felkelni általános gyengeséggel és duzzogni az ágybabújásért duzzadó erővel.

Férfi... - mondhatnánk.

Hiszen a lányok nem ilyenek.

Ők eleve igyekszenek jók lenni.

Valamiért sokkal jobban elvárjuk tőlük, hogy viselkedjenek, legyenek erősek, bátrak, jólneveltek, szófogadók, mindent tudjanak, mert egy buta kislánynál rosszabb nincs.

Számtalanszor igyekszem tettenérni magam, ahogy és amikor különbséget teszek fiú és lány között. Igyekszem nyomon érni a társadalmat, a maga elvárásaival, saját adalékaimat, ahogy mentesitem a házban a férfiakat a legtöbb kötelezettség alól. Mert neveltetés következményei ezek. Beoltott dolgok, amiket a késöbbiekben aligha lesz képes kimosni belőlük valaki vagy valami.

Mindig, minden egyes alkalommal végiggondolom, hogy felelősség hárul rám.

A lányom valószinűleg anya lesz.

Tényleg sok mindent ki kell birnia.

Betegen is fel kell állnia, dolgoznia kell majd és sikereit, kudarcait a családdal összhangban kell hoznia. Nem lehet fáradt nappal, ahogy este sem. Nappal a gyerekei miatt, este a kapcsolata életbentartása érdekében. Szépnek, bájosnak és üdének kell maradnia. Okosnak és képzettnek, fiatalosnak és lendületesnek, erősnek és bátornak, talpraesettnek és találékonynak.

Mig a fiam? Elég lesz ha férfi lesz.

- Anya! Szerinted mi az én legfontosabb életfeladatom?

- ... Az emberség.

- Nem! A gyermeknemzés.

A napokban érdeklődött a mesterséges megtermékenyités felől. 

- Szerinted nekem jó a magom?

- Feltételezem.

- Akkor nem tudod?

- Nincs honnan tudnom.

- És azt van, hogy egy lány jó talaj az én magomhoz?

- Nem. Mondták az én időmben, ha széles a csipője, akkor nemzőképes. De ma már nem divat a széles csipő.

És ha az én magom jó és mondjuk van sok pénzem, akkor mindenáron lehet gyermekünk?

Ha örökbe vesztek akkor is.

- Na jó...

Nem szeretném még megijeszteni azzal, hogy mi mindent vár(hat el joggal) egy Nő a Férfitől. De minden egyes alkalommal igyekszem táplálni és fejleszteni érzelmi intelligenciáját, mert a paraszt férfinél rosszabb aligha van. Tudja, lássa, érezze ha valami fáj és tanuljon meg tenni róla. Mert a családban nem minden az asszony dolga. Rengeteg áll a férfin is. Akkor is ha este jár haza, akkor is ha tiz perce marad a kapcsolatápolásra. De annak a tiz percnek olyannak kell lennie, hogy éljen általa a világ. Mert ez a dolga és feladata.

Életem első szüretibálja - igazi, idegenfalusi - valami tinédzserkoromban ért. Egyszer hallotta valaki, hogy én nem járogatok falura, mert nincs hova, kihez és gondolt egy merészet, meghivott szüretibálba a falujukba. Örömmel fogadtam el a meghivást, fogalmam sem volt mi vár rám.

Éppen tomboló rocker korszakomat éltem, amikor minden más zeneműfaj szaros volt. Tudtam hova megyek, feltettem hát mindent egy lapra.

Vegyes benyomások befogadója voltam azon a végnélkülinek tűnő napon. Kezdődött korán a készülődéssel, a kalákás hajfonatok elkészitésével, majd a kikéréssel, lovakra és szekerekre pattantással, aztán estefele torkollott a falu kultúrházában a hagyományos szőlőlevélornamentumos partiban. Ahol mindenkinek megvolt a jól bejáratott helye és szerepe. Székek körben a táncparkett körül, ahova az idősek ültek le kibeszélni az éppen táncoló fiatalokat.

Számukra is minden szaros volt - ahogy az arckifejezésük és gesztikulációjuk elárulta róluk jó messziről. Felém nem tarogattak, mert fogalmuk sem volt ki vagyok, tehát nem jelentettem különösebb veszélyt a falu legénységére. Jöttem, mentem.

Szeretem a népemet, a gazdag kultúrájával, népi hagyományaival, játékaival és szokásaival. Tisztelem azokat az embereket, kutatókat, pedagógusokat, zenészeket, táncosokat - akik életüket teszik fel arra, hogy átszármaztassák a jövő generációja számára, azt, amit értékként kaptak és kincsként őriznek. Látom a ki nem alvó fényt az örök táncházasok szemében, akik örömüket lelik a találkozásokban és nagy pörgésekben. De mivel nem ebben nőttem fel, számomra erőltetett, roppant távol áll. Esküvőkön nem ugrom fel önfeledten ha a zenészek csárdásba csapnak. Nem folyik úgy a könny a szememből egy-egy népdal hallattán, mint például amikor Roger Watterst hallgatom. Nem fűződnek érzelmek, emlékek, képek csak az erőltettség. A kommunizmusbéli tanáraim izzadásai - amikor felsapkáztak, mert nem mutattunk kellő tiszteletet az iránt, ami számukra fontos volt. Ők küzdöttek, mi pedig komolytalanoknak és méltatlanoknak bizonyultunk erőfeszitéseikkel szemben.

Sajnos a gyerekeimen is ezt látom.

Ha hasonló mulattságok részesei, vendégei vagyunk - nem képesek feloldódni.

Furcsán nézik a gyerekeikkel négylábon tekergőző nagyra nőtt édesanyákat, akik mutogatnak, kinosan ünnepelnek, kényszeredetten boldogok és aktivak, mert ennek igy kell lenni.

Szerintük annak a valaminek belűlről kell jönnie, pedig esküszöm, nem mondtam nekik erről semmit. Pedig én is belülről vártam és várom.

Jobban kedvelem az olyan műfajokat, amik a lelkem húrjaim pengetik, mint azokat, amiket valamiért, valakiért vagy valami okból kellene szeretnem, kedvelnem, mindenekfelett preferálnom és elsőrangúvá tennem.

Vannak dolgok, ilyen például a művészet, amiknek az a lényege, hogy érzelmeket keltsen fel bennünk, s ha ez sikerült, el is érte a várt hatását.

Ha meg nem, hát kényszeriteni lehet, de soha nem emel bennünket olyan szintekre, ahol megszűnik tér-idő korlát, semmibe vész a szó, s marad a lélektől-lélekig - ahonnan ki nem rángat senki és semmi.

Sokáig nem értettem azt a bizonyos Szentirási részt, amelyben az a szigorú és onnan is arató, ahova nem vetett úr kiossza az emberei között a tálentumokat. Kinek ennyit, kinek annyit, kinek amannyit. Az első megsokorozza, a második megkétszerezi, mig a harmadik fogja magát és elássa, attól való félelmében, hogy nehogy elvesszen ha majd úra eljön és számonkéri tőle.

Nem kevés értéket kapnak a szolgák. Simán lehet(ne) kezdeni vele valamit.

Eltelik a jól meghatározott idő, visszajön a szigorú - emberi szemmel igazságtalannak, kemény szivűnek mutatkozó úr és számonkéri a kiadott tálentumokat. Az első elégedetten számol be - né, sikerült, megsokszoroztam. Jön a második, ő is elégedett. Kétszer annyit képes felmutatni. Végül jön a harmadik is és azt adja vissza, amit eleve kapott. Ő nem részesül dicséretben. Elveszik tőle amit kapott, és az kapja meg, akinek a legtöbbje lett. Mert akinek van, annak adatik, akinek pedig nincs, attól az is elvétetik, amije van... - zárul kurtán, furcsán a parabola.

Na itt mindig elakadtam.

Igazságtalannak véltem. A szorongást, félelmet nem kell elitélni - gondoltam.

Egészen a tegnapig.

Ugyanis a tegnap egy olyan kedves ismerősöm kiállitásán vehettem részt, aki súlyosan sérült. Nem egyedüli alkotó, de bátorsága, elszántsága, harcos, kitartó természete, céltudatossága, a tálentumaival való jó sáfárkodása - mind mind követendő elvek mindannyiunk számára.

És nem ő az egyedüli, aki hasonló helyzetben - megsorozza tálentumait. Sok hozzá hasonló helyzetben lévő fogyatékkal élő, vagy krónikus beteg embert ismerek, akik miután megkapták tálentumaikat - kellő időben és helyen számot vetettek arról és megsorozták azt.

Ahogy olyanokat is ismerek, akik látszólag épek. Fizikailag egészégesnek mondhatóak, de nem hogy megsokszorozták volna a kapott tálentumaikat, hanem egyenesen, anélkül, hogy számot vetettek volna róla, elásták azokat.

Igy már játszi könnyedséggel tudom együtt mondani a Szentirási részben szereplő úrral együtt - elveszem tőled azt amid van és annak adom, aki a sajátját képes volt megsokszorozni. Nem félt, nem szorongott - hanem felismerte, megfiaztatta és megosztotta, hogy a körülötte élők is gyarapodhassanak belőle, általa.

A gyermekek gyakran firtatják, hogy vajon mik az ők gyengéik - ismerik az achillesi in, sarok értelmét, és mik az ő erősségeik. Igen. Az önismeret már zsenge gyerekkorban el kell kezdődjön és tartson egészen a sirig, vagy ha kell azon túl is.

Senki ne távozzon el elásott kincsekkel ebből a világból. 

Éljen, gyarapodjon, gyarapitson.

Ez a feladatunk, ezért vagyunk itt.

Mert senki sem jött üres kézzel. Mindenki megkapta a maga kis zacskónyi aranyát, ezüstjét.

Azt hiszem az egyik legélesebb különbség egészségesek és fogyatékkal élők között éppen ebben rejlik. Hogy mig az egyik felismeri rendszerint idejében azt amiben még jó, a másik sorra veti el magától minden egyes kapott tálentumát. Anélkül, hogy kihasználná, megsokszorozná.

Ezért aludt ki szemünkből a fény.

Emiatt nem találjuk a helyünket.

Ennek köszönhető az elértéktelenedés önmagunk és mások szemében, a reményvesztettség, céltalanság, tengés-lengés.

Nyilik ki a bicska a zsebemben, amikor a facebooknak köszönhetően látok embereket rossz helyen és időben. Mit keres egy anya hétvégéről-hétvégére, gyerekétől távol a zajos és füstös kocsmában, nyaranta fesztiválókon, mint egy elakadt tinédzser?

Mit keres egy komoly, meglett, felnőtt apa - családjától távol, ugyanitt - egyik hétvégétől a másikig?

Nekik már nem ez a dolguk, feladatuk, helyük., szerepük. Volt, de időközben átalakult. Jajjj...hogy lemaradtak? Elveszetették a fonalat? Rossz helyen kaparásznak, mert kialudt bennük és körülöttük a fény? Lehet.

De ez mind nem mentség egy elherdált, cél és értelem nélküli életre.

Mert akinek van, annak adatik, akinek pedig nincs, attól az is elvétetik, amije van!

Ámen.

Máté  25. f 14-30-ig: “Mert éppen úgy van ez, mint az az ember, a ki útra akarván kelni, előhívatta az ő szolgáit, és a mije volt, átadta nékik. És ada az egyiknek öt tálentomot, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet, kinek-kinek az ő erejéhez képest; és azonnal útra kelt. Elmenvén pedig aki az öt tálentomot kapta, kereskedett azokkal, és szerzett más öt tálentomot. Azonképen a kié a kettő volt, az is más kettőt nyert. A ki pedig az egyet kapta, elmenvén, elásta azt a földbe, és elrejtette az ő urának pénzét. Sok idő múlva pedig megjött ama szolgáknak ura, és számot vetett velük. És előjövén a ki az öt tálentomot kapta, hozott más öt tálentomot, mondván: Uram, öt tálentomot adtál nékem; ímé más öt tálentomot nyertem azokon. Az ő ura pedig monda néki: Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután; menj be a te uradnak örömébe. Előjövén pedig az is, a ki a két tálentomot kapta, mondta: Uram, két tálentomot adtál volt nékem; ímé más két tálentomot nyertem azokon. Monda néki az ő ura: Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután; menj be a te uradnak örömébe. Előjövén pedig az is, a ki az egy tálentomot kapta, monda: Uram, tudtam, hogy te kegyetlen ember vagy, a ki ott is aratsz, a hol nem vetettél, és ott is takarsz, a hol nem vetettél; Azért félvén, elmentem és elástam a te tálentomodat a földbe; ímé megvan ami a tied. Az ő ura pedig felelvén, monda néki: Gonosz és rest szolga, tudtad, hogy ott is aratok, a hol nem vetettem, és ott is takarok, a hol nem vetettem; El kellett volna tehát helyezned az én pénzemet a pénzváltóknál; és én, megjövén, nyereséggel kaptam volna meg a magamét. Vegyétek el azért tőle a tálentomot, és adjátok annak, a kinek tíz tálentoma van. Mert mindenkinek, a kinek van, adatik, és megszaporíttatik; a kinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, a mije van. És a haszontalan szolgát vessétek a külső sötétségre; ott lesz sírás és fogaknak vacogása.”

Kérdezik ma a gyerekek, hogy milyen volt a kedvenc játékom. Akkor kerül elő emlékeim fiókjából, eléggé gyűrődten Zsoló.

Zsoló egy lehetetlen szinű - kemény fejű, rongy testű bohócbaba volt. De ezt akkoriban nem tudtam. Vagy nem is az volt a fontos, hogy Zsoló bohóc. Hanem a puhasága, melegsége, meg, hogy a közelében biztonságban érezhettem magam.

Kopasz volt. A tarkóján volt egy sor haj. Szőke és göndör.

Zsolót egy fiúról neveztem el. Mesélem a gyerekeknek, hogy amig a szülők beszélgettek, mulattak, kártyáztak, össze voltunk csapva. Egy nagy halom gyerek. Soha senki nem filózott azon, hogy egyezünk-e, összeférünk-e, tudunk-e játszani. Betettek a szobába és ott aztán volt ami volt. Amikor Zsoló közöttünk volt például határozottan emlékszem - nem volt köpködés, rugdosás, verekedés, takony egymásra kenése, szájbefogás, egy gyerekre az egész ráugrása és majdnem az utolsó szusszig való kinzása, erőfitogtatás, gyengék kifigurázása.

Mert Zsoló erős volt és mindenben a legjobb. Messze nem érdekelte, hogy ki a második legjobb - tehát egyszerűen kiadta a visszautasitást nem tűrő - azonnal fejezzétek be utasitást.

Tudott iróasztalról hátraszaltót. Flik-flakot, cigánykereket, fekvőtámaszt, kézállásban sétát meg egyebeket. Amikor ott volt, biztonságban éreztem magam.

Hosszú, derékig érő copfom volt. Ha nem volt Zsoló, a fiúk a csuklójukra tekerve rántották meg a fejemet úgy, hogy lehidaltam. Ezért gyűlölöm mai napig a hosszú hajat. Kiszolgáltatottá tesz.

Zsolóról jut eszembe a legjobb szülinapom.

Volt a tévében ez az agyament élőshow - hogy hogyan ünneplik a 16-ik születésnapjukat az amerikai fiatalok. Nem tudok a műsorról véleményt nyilvánitani, mert nem nézek tévét, nem láttam. Egyszer szembesültem ennek a műsornak egyik részével és emlékszem hánynom kellett.

Az én 16-ik születésnapom mennyei volt. Nem emlékszem ajándákokra. Minden bizonnyal azt kaptam amire éppen vágytam. Az ajándékoknál sokkal élesebb a megélés.

Éjjel volt. Egyik legjobb barátom és annak anyja, aki szintén családi barát, éjfélkor megkoccantották az ablakomat, hogy ők lehessenek az elsők akik köszöntenek.

- de anya, miért nem küldtek egy smst?

- jajj fiam, mondtam már nem volt akkoriban telefon! - fakadok ki dühösen.

A gyermekek összenéznek és nyeritésben törnek ki. Alig várják, hogy folytassam.

Biciklivel jöttek mondom és hoztak ajándékba egy bokrot.

- Milyen bokrot? - kérdezik a nevetéstől könnyes szemmel.

- Milyent, milyent, hát aranyeső bokrot.

A nálam három évvel idősebb fiú biciklijének egy pedálja volt csupán. Azzal tudott hajtani. Igy mentünk le a Cementlapokhoz csobbani egyet éjnek szenvedején, hajnalig. Hajnalban a Novi 7-ben meleg perecet ettünk, majd hazakacsáztunk a bepisilésig nevetve az egy pedál furcsaságán.

A fiú kapott a földön egy drótdarabot. Kiformázta belőle, hogy Éci16 - évekig őriztem, akárcsak Zsolót. Végül kidobtam talán, nem tudom hova lett...

- De hogy anya?

- hát úgy. Az emlékek örökre bennem maradnak. A tárgy mullandó. 

Hallom ahogy nevetgélnek miközben mosogatok. A történet egy-egy része hatalmas derűt vált ki, ahogy felidézik.

Megszólal a fiam:

- lehet, hogy nem volt telefon meg édesség - de sokkal többet röhögtek mint mi...

Igaza van.

Annyiszor bepisiltem kacagástól, hogy egy mai szülő hasonló esetben az urológián kötne ki a gyermekével. Nem volt olyan nap, hogy be ne pisiljünk, vagy ki ne akadjon az állkapcsom a kacagástól.

Régi szép idők... régi szép idők...