Van az a sok házban megtörténhetett, valóságon alapuló jó gyermekvicc, amelynek alapja, hogy miközben anyuka hülyére takarítja magát, az ámulatból ámulatba eső gyerek megkérdezi édesanyját, hogy éppen mit csinál. Anyuka szétpattanó idegeit hetedik csomóra kötözve közli, hogy éppen vécét sikál, mert jön Jézuska és hát így illik Őt várni. Miért? - kérdezi a meglepett a gyerek. Jézuska szarni is fog, miközben leteszi az ajándékokat?...
S bumm.
Ennyi a mai történetem. Ez a mese mazsolája.
Hiszen minden benne van.

Igen, fontos az előkészület, a bemosakodás, de nem a bőr leradírozása.
Márpedig ezt tesszük.
Erről beszél nem kevés iróniával az a másik fb-n terjedő rövid geg, amelyben Krisztus a jól ismert komoly arccal felteszi a tízpontos kérdést:
Mondtam én nektek valaha, hogy születésnapom alkalmával vásároljátok hülyére magatokat???

És az utóbbi időben csak ezekre a dolgokra fókuszálunk.
Amikor apósomék mesélik a szegénységet és gyermekkoruk ajándékait, köpni nyelni nem tudunk a nevetéstől. Alma, dió, jobb helyen mézespogácsa. Punktum.
Vagy nemrégiben a pap meséi a vallásórásaimnak, többek között a két meglepett, saját gyermekemnek, hogy gyermekkorában a legkedvesebb játéka egy léc volt. De abban benne volt a világ. Hiszen ha kellett autó volt, ha úgy akarta dobverő, s ha éppen az kellett, hát bármi másnak azonnal megtette.
Balázs azóta is sokat gondolkodik ezen.
Mély lelki húrokat érintett benne az egyszeri léc története.

Vannak azok a rettenetes munkanapok, amikor az embernek még levegőt venni sincs ideje.
Aki ismer tudja, hogy egy született munkásember vagyok. Annyira szeretek dolgozni, hogy ha éppen nem lenne munka, akkor is találnék magamnak vagy harminc feladatot kapásból.
De igazán minőségi munkát akkor és úgy vagyok képes végezni, ha időm van bemosakodni és kimosakodni emberekből, történetekből, problémákból, feladatokból. Különben nem vagyok képes magamból száz, hanem csak tíz százalékot adni - és nem úgy oldom meg a felmerűlt problémákat ahogy szeretném. Hiányérzet marad bennem is, és ha minden igaz a kliensben is.

Pontosan ez a helyzet a sátras ünnepeinkkel is.
Itt a titok.
A ki- illetve bemosakodásban.
Az idén komolyra vettem a figurát.
Mondja az ember, hogy na ...értem ... mert szegény fel volt készülve a dilire.
Fék be.
Mondom, semmit, csak a szükségeset.
Vállalom a dög főszerepét is ha kell, van hozzá szövegem, de az idén nem lesz többet dili.
Felnőttem.
És lassan elrendeztem a munkát, majd letettem.
Jött a sikálás és amikor meggyőződtem, ha Jézuskának szarhatnékja is támadna, hát van hol - leálltam.
A sütést szépen megosztottam fele-felében a profi cukrászokkal.
Ha utánaszámolok, a bogyóim többe kerülnek, nem beszélve az esetleg elrontott végtermékekkel.
A fadiszítés ment közösbe, tehát nem teher volt, hanem az örömök öröme.
A főzés meg rutin, nem beszélve ha az embernek olyan kiskuktája van, mint Balázs. Kóstol és rágcsál, szagol és tanácsol. Ha ilyen marad pasi korára, nem lesz a gazdasszony, akinek ne varázsoljon mosolyt az arcára a legnagyobb sietség daccára.

Délre megvoltunk mindennel.
Mindenki nyugodt volt és mosolygós.
A vendégeink érezvén a nyugalmunkat sokat maradtak és jól.
A vacsora tökéletes volt.
Mi a MrBeen-i szellemben őszintén örültünk mindennek, amit magunknak vásároltunk közösen. Hiszen csupa ésszerű és szükséges dologról volt szó.
Nem beszélve az új ruterről, ami nélkül a blogot is temethettük volna.

Anélkül, hogy parancsolnom kellett volna magamnak, mindenkit felhívtam, akivel évek óta nem beszéltem kölcsönös duzzogás alapján.
Volt aki zavarában végigköhécselte a beszélgetést, de előre szóltam, maradjon veszteg, vezetem a társalgást.
Egy embert hagytam holnapra, mert az a sebem tályogos. De azt is kimosom. Nincs az a seb, amivel nekiindulnék a következő évnek.
Elég volt a bénázásból.
Szóljon végre arról az ünnep, ami - a szeretetről. Nincs többé félelem, rettegés, fájdalom - egy dolog van élesen, Krisztus, azaz laza, ráérős, bemosakodos, odafigyelős, időt nem ismerő szeretet.