2013. december 17., kedd

Nemsokára ismét öt csoportnyi, csokornyi beteggondozóval kell együttdolgoznom. Minden egyes alkalommal óriási kihívás. A fent említett képzéssorozat ugyanis minden harmadik esztendőben megismétlődik - továbbképzés címszó alatt.
Egyelőre lélekben készülök.
A beteggondozók túlterheltek, csalódottak és fáradtak.
Olyan problémákkal küzdenek, amik nem igazán orvosolhatóak egy képzéssel.
Igaz, hogy a visszajelzések pozitívak, hogy felszabadulnak és öröm van bennük, de mindvégig azalatt a nyomás alatt dolgozunk, hogy az ők idejük nem játék.
A beteg - sokszor nem egy, hanem két olyan ágyhoz kötött betegről van szó, akik állandó felügyeletre szorúlnak, ezalatt az idő alatt szomszéddal vagy családtaggal töltik el a kényszerközös időt.
Mesélik a gondozók, hogy hónapok óta nem voltak a betegnek krízisei, rohamai vagy hiszti sírógörcsei, de most, hogy ismét eljárnak otthonról, egyre gyakrabban előfordulnak.
Vannak gondozók, akik nem tudják megoldani a beteg felügyeletét és kénytelenek magukkal hozni a sérültet vagy beteget.
Nem könnyű.
Van egy óriási türelemmel és humorérzékkel megáldott gondozó, akit a kérdőívben, amit előzetesen ki kell töltsenek, mint mindenki mást, megkérdeztünk, hogy milyen problémákkal szembesül ő illetve a betege. Egy tőmondatban válaszolt rendkívűl frappáns módon:
- az én problémáim leírhatatlanok...
És ebben benne van minden.

Ma erre a felkészülésemre csengett rá az, amivel a tömegközlekedési eszközön szembesültem.
Fogászatról jöttem éppen és az érzékeny, frissen kezelt fogaim megfázásának elkerülése érdekében tudatosan a nyomor mellett döntöttem.
Jó döntés volt.
Felszállt egy anya két gyerekkel.
A gyerekek akkorák lehettek, mint az enyim a kettő.
Cserfesek, szájasok, követelőzőek.
Anyuka kissé szétesőben.
Végighisztériázták azt a két megállót, amit csendben is simán kibírhattak volna féllábon.
Egy adott ponton, a forgalom kellős közepén még a sofőrt is megállították, hiszen a kisebbik bömbölni kezdett, hogy ha a nagynak van jegye, akkor neki is kell, mégpedig azonnal.
A sofőr méla undorral teljesítette a kívánságát.
Amikor leszálltak egy megkönnyebbülés lett az egész maxi.
Vannak azért határok kéremszépen.
Nem vagyok én testi fenyítés párti, de azért van amikor a nyakleves tud megoldás lenni.
És egy percig sem gondolom, hogy a kigyensúlyozott fejlődés útja az anya kiszipolyozása lenne!

Nem telt bele egy megállónyi idő, felszállt az egyik beteggondozó a sérült, értelmi fogyatékos gyerekével.
Rengeteg alkalommal elpanaszolták a gondozók a tömegközlekedési eszközökön való utazás viszontagságait.
Hogy az autista gyerek anyjára rászolnak, hogy nevelje meg a degenerált gyerekét, meg egyebek.
Most volt alkalmam látni is.
Az anyuka tiszta ideg volt.
Feszűlt, merev és zárkózott.
A gyerek vidám, önmagában jó nagyokat nevetgélt, harapdálta a kabátja ujját és dúdolgatott.
Nem követelőzött, nem állította meg a forgalmat, nem az anyjának uzsukált, hanem egyszerűen elvolt a saját különbejáratú világában.
Az anyukával beszédbe elegyedtünk.
De ez sem vonta el a figyelmét attól, hogy minduntalan az elvárt és a normális határai közé ráncigálja a gyerekét.
Valósággal óvta a sajnálattól és a megvető pillantásoktól, amik feléjük záporoztak.

Miután leszálltak a maxi egyhangon sóhajtott fel:
- jajj, szegény!...

MIÉRT?
Mitől szegényebb ez az anyuka, mint az a másik?
Miattunk.
Emberek miatt.
Hiszen ő nem úgy ébred reggel és fekszik este, hogy jajj de szegény vagyok... - sokkal inkább zavarják a nem adekvát bánásmódok, amikkel nap mint nap szembesül lépten nyomon.
És tudod mit, sokkal kiegyensúlyozottabb és összeszedettebb, mint az a másik.
És egyáltalán nem szegény - hanem gazdag.
Mérhetetlenül gazdag.
Valami olyansmit birtokol, amibe nekünk, halandóknak soha de soha nem lesz bejárásunk.
Talán csak odaát...



Íme valami, amit muszáj idebiggyesztenem:

Látom magam előtt az Urat, ahogy a magasból letekintve nagy gonddal és körültekintéssel válogatja ki eszméinek megtestesítőit, és utasítja az angyalokat, hogy jegyezzenek be mindent egy nagy könyvbe.

-Arnold Elizabeth: fiú, védőszentje: Mátyás.
-Frederick Marjorie: leány, védőszentje: Cecilia.
-Martin, Caroline: ikrek, védőszentjük. . . adjuk nekik Gellértet! Ő már hozzászokott a közönségességhez.
Végül az Úr átnyújt egy nevet az angyalnak, és elmosolyodik:
- Ennek az asszonynak adjunk egy fogyatékos gyermeket.
Az angyal kíváncsiskodik:
-Miért éppen neki, Uram? Hisz olyan boldog!
-Éppen azért - mosolyog az Úr. - Hogy adhatnék fogyatékos gyermeket olyan asszonynak, aki nem ismeri a nevetést? Kegyetlenség volna.
-De lesz-e hozzá elég türelme? - kérdezi az angyal.
-Nem akarom, hogy túl sok türelme legyen, mert akkor belefullad az önsajnálatba és elkeseredésbe. Ha túlesik az első megrázkódtatáson és legyőzi a sértettség érzését, jól fog boldogulni a helyzettel. Figyeltem ma ezt az asszonyt. Meg van benne az az öntudat és függetlenség, amely oly ritka és oly szükséges erény egy anyában. Látod, olyan gyermeket adok neki, aki a saját világában fog élni. Az anyának ezzel kell majd együtt élnie, és ez nem könnyű dolog.
-De Uram, talán nem is hisz benned!
Az elmosolyodik:
-Az nem baj. Azon segíthetünk. Ez az asszony tökéletesen megfelel. Megvan benne a megfelelő egészséges önzés.
Az angyal levegőért kapkod: - Önzés??? Hát az önzés erény?
Az Úr bólogat:
-Ha nem tud néha elszabadulni a gyerekétől, nem fogja bírni a dolgot. Igen, ő az az asszony, akit megáldhatok olyan gyermekkel, aki nem tökéletes. Most még nem tudja, de irigyelni fogják őt. Soha nem fog bedőlni az üres szavaknak. Soha nem fog megtenni konvencionális lépéseket. Amikor a gyermeke először mondja neki, hogy "anya!" , csodát fog átélni, és ennek tudatában is lesz. Ha elmeséli gyermekének, milyen egy fa vagy a naplemente, olyannak fogja látni a teremtményeimet, amilyennek kevesen látják. Úgy látja majd a dolgokat, olyan tisztán, ahogy én látom. A tudatlanságot, a gonoszságot, az előítéleteket. És megengedem neki, hogy fölébük emelkedjen. Soha nem lesz majd egyedül. Minden napján, élete minden percében mellette leszek, mert az én munkámat fogja végezni, és ez olyan biztos, minthogy mellette állok.
-És ki legyen a védőszentje? - kérdezi az angyal, és tolla megáll a levegőben.
Az Úr elmosolyodik:
-Elég, ha adunk neki egy tükröt.

- Erma Bombeck -

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése