Kétszer negyven év története - ezüstfenyőben...

A férjemmel kerek tíz esztendeje vagyunk együtt.
Fíjjjjjjj mondom...na eztet is ki hitte volna, de elrepűlt az a tíz év, mintha nem is felettünk vonúlt volna el az idő.
Anyósomékat ugyebár azóta ismerem, amióta Anna lányunk, az Úrmegkegyelmezett, megvan. Ínséges idők jártak a fejünk fölött. Mindenkit kicsit megviselt, de talán legjobban mégiscsak minket. Azt hittük, hogy soha nem találjuk meg helyünket ebben a lehetetlen világban. S ma már az tűnik egy álomnak, ami akkoriban valóság volt. Mert ilyen az ember. Hamar felejt, míg végül tényleg csak a jó marad. Az, ami valaha számított.

Volt anyósomék udvarán két hatalmas fa.

Negyven évesek.
Egészségesek, gyönyörűek, magasak, délcegek.
Akár a székely férfiak.
Mindenki - ismerős és idegen - innen azonosította be az utcát, a helyet, a falut, a teret.
Ez egy reper volt mindenki időutazásában.
De anyósomék már nem voltak ennyire magabiztosak.
Ugyanis ha vihar volt a két monstrum fenyegetően ingadozott.
Mindenki láthatta, ha egyszer dölni fog, ott kő kövön nem marad, mint Jeruzsálemben.
A székely asszonyok - s talán emberek is - rettegnek a vihartól.
Gyakori a tűz, nehezen oltják és rengeteg a sok rossz élmény.
Ha csak megzörren az ég, minden fehérnép az asztal alatt van.
Én ott konstatáltam életemben először nem kis stuporral, hogy lehet félni a vihartól. Sőt, továbbmennék, rettegni.
Anyósom ahogy beborúlt, kirángatta a konektorokból az árammal működő készülékeket, bezárkózott, majd elkezdte a rohangálást a szenteltvízzel a kezében.
Amikor már minden lucsogott a szentségtől, ő maga is elbújt és végigimádkozta a vihart.

Egyszer benünket is éjféltájban kapott egy hatalmas erejű vihar.
Arra ébredtem, hogy a férjem katlanyéroz fel s alá.
A vihart meg sem hallottam.
Reggelre a mélyhűtő tartalmának felét ki kellett dobálni.
Na azt a szenvedélyes haragomat sem fogjuk már ebben az életben elfelejteni...

Amióta ismerem anyósomékat, egyéb nincs, csak jönafarkasittafarkas meséje.
Állandóan vágták a fákat az eltelt nyolc évben.
Volt, hogy ugrattuk őket, mert élveztük, a készülődést a semmire.
Lelkünk mélyén tudtuk, a fák maradnak.
Miközben mindenki bíztatta őket. Ki kell vágni - hangoztatta a falu őket évek óta egyhangon.
Szegények végül csak rászánták magukat.
Egy egész tűzoltóosztag vágta a fákat.
Csak csencsóból és cseregéből lett három szeker - állította apósom utánozhatatlan autentikussággal.
Néhány napja szembesültünk először az üres udvarral.
Olyan volt, mint egy rosszúlsikerült temetés.
Pótolhatatlan üresség.
Nem tudom, hogy ők mit érezhetnek minden egyes nap - egy biztos, a nyugalmuk értékesebb mindennél.
Annál a kicsinyes tömegnél is, aki ezelőtt egyhangon bíztatta őket, most meg már nyálasan sajnálkozik, hogyjajjmárnemugyanazazudvaraszépegészségesfáknélkül,amitmégsemkellettvolnakivágni...
Mert ilyenek az emberek.
De a közvéleményt szépen hagyni kell.
Magunk mögött.
Hogy mindenki aki a hátunk mögött van, megcsókolhassa.
Ahelyett, hogy támogatnák azt a két embert a jól elrejtett fájdalmában - jajgatnak meg hümmögnek.
Ha megérjük a tavaszt, a két fa helyett rendel az Isten másik hármat - míg persze a negyven év győkere kiráncigálhatatnúl ott lebeg - a kemény földben, a lelkekben és a kimoshatatlan emlékekben.
Mert ilyen az ember...
Nem vízből táplálkozik a győkere...