Ismertem egy férfit.
Egész életében alkoholproblémákkal küzdött.
Eladósodtak - nem csak életvitele miatt - hanem sorozatos rossz döntések eredményeként.
Elköltöztek egy fél évszázad után arról a helyről, ahol ő felnőtt és fiatal felnőttkorát majd élete javarészét töltötte.
Nem voltak szomorúak, azt hiszem hittek a jobb jövőben.
S akkor ez a pasas mindegyre feltűnt részegen.
Először meg voltam győződve, hogy hiányzik az otthona és nosztalgiázni jár vissza.
Mígnem, hosszú idő múlva jöttem rá, hogy ennek köze nincs a nosztalgiához.
A biciklije hozza erre.
Az a kurva bringa csak ezt az útvonalat ösmeri érted-e?

Na pontosan így járt az én csizmácskám minap.
Arra kellett mennem, azon az útvonalon, ahol több mint két évtizedet ballagtam haza hol egyedül, hol társasággal, hol a világ terhével a vállaimon, hol szerelmesen, reménykedve a szebb jövőben, hol csalódottan - nap mint nap.
Egy élmény volt vezetve lenni.
Nem kellett összponotsítanom a következő lépésre, hiszen a csizmámban volt...
Gondolkodhattam végre a mebeli útvonalválasztó nagy kérdésein.
Hogy mekkora egy badarság, hogy amikor azt hisszük, útakat kell választanunk, nem is a jobb vagy a bal irányának eldöntésén van a hangsúly, hanem azon, hogy kit választunk - kit hagyunk magunk mögött és kire bukkanunk rá a következő kanyaron túl.
Na látod, ezek a legmeghatározóbb élmények.
Mert senki sem véletlenül van ott, ahol lennie kell.
Ettől függetlenül, nem biztos, hogy készen állunk annak a befogadására, amit a tarszinyájában tartogat. És ez nem bűn vagy mulasztás hanem döntés kérdése.
Lehet halogatni.
Lehet késöbbre félretenni és csak majd, ha valóban készenléti állapotban leszünk, akkor foglalkozni, szembesülni vele.
Nem az a cél, hogy rávessük magunkat arra ami szembegurul velünk.
Hanem az, hogy begyűjtsük és spájzoljuk, addig amíg valóban készen nem állunk rá.
Mint a kommunizmus alatt a déligyümölcsöt.
Volt, kaptuk - de félre kellett tenni, hogy beérjen.
Akkor még nem volt jó. Nem állt készen, ahogy mi magunk sem az elfogyasztására és megemésztésére.
Figyelni kellett és adventbe rendeződni.
Már az is egy öröm volt, hogy volt.
Ígéret volt.
Izgalom és öröm.
A beteljesülésre várakozás öröme eltartott jó esetben egy, másfél hetet - míg a beteljesülésnek pillanatai voltak.
Hát nem?
Éppen mint a szerelemben.
Vagy a kulináris élvezetekben.
A fiam szokta mondogatni:
- Anya, én azonnal kérek abból a szagból, amit éppen főzöl...
Nos a szagból és az izgalomból korlátlan ideig csemegézhet.
Míg a beteljesülésnek csupán pillanatai lesznek, mert a gyomor űrtartalma korlátolt.
Ilyen az emberi lét is nem-mellesleg.
És ha nem tévedek - az egész emberöltő egy adventi vigyázbanállás.
Izgalom, penge, beteljesülés iránti vágyakozás.
Vagyis hát annak az elsajátítására való esély.

Aki meg abba a rettenetes hibába esik, hogy ez itt az a hely, ahol minden vágya teljesül, szívni fog.
Itt minden olyan mint egy nagy szilikonduda.
Ígéretes, de tartalom nélküli.
Az eszencia odaát van.
Tehát nézni, de nem nyúlkálni.
Nyalogatni, de nem harapdálni.
Tapogatni, de nem megmarkolni.
Megfogni, de nem birtokolni.
Birtokolni, de megtanulni elengedni.
Elengedni, de nem elfelejteni - hanem követeztetéseket levonva, szépen elspájzolni, mert minden egyes embernek, útnak, döntésnek, helyzetnek, esélynek értelme van.
Éppen akkor, ott, úgy, azzal - amivel jött és eltávozott.