Csendben öltözöm.
A gyerekeimre vigyázni készülődő nagymama szintén csendesen tévét néz a háttérben.
Nem tudom kit, de mutatnak egy idős, román színészt, aki 95 éves és még dolgozik.
A reakció a következő:
- hűha...le a kalappal...ilyen idős és még képes tanulni és játszani, estéről-estére - fűzi hozzá édesanyám.
Mire én, teljesen másként vélekedem:
- hűha...minden tiszteletem az övé, de végre eljátszhatná a grand finálét, csendesen elvonulva, behúzva maga mögött az ajtót, a terepet átadva fiataloknak - ő meg korlátozódna a nagytata szerepére. Hiszen az Élet egyik legnagyobb és legkihívásteljesebb szerepe.

Mellesleg így vagyok a pedagógusokkal is.
Nem tudom, hogy a dilema során mi volt előbb. A nyugdíj után is dolgozni akaró pedagógusok, vagy a kérés feléjük, hogy nyugdíj után is dolgozhazzanak.

Ismerek példának okáért egy csodálatos pedagógust.
Nemrég nyugdíjba vonúlt.
Meséli, hogy először öröm volt benne. Te Úristen...mondogatta...lehúztam harmincakárhányévet a Tanügyben, állandó gyerekzsivaj közepette, fáradtságot nem ismerve, türelemről példát statuálva, s most végre eljött a várva várt nap, amikor végre azt tehetem amit akarok. Élhetek a hobbimnak, az unókáimnak, magamnak.
És eltert a nyár. Mit eltelt? Elröppent. És csendben belopózott a szeptember. Mint mindig az év szeptember 15-én is becsengettek. És a néni ott ült szomorúan és már nem volt kedve semmihez. Nem akart nagymama lenni, nem akart klubokba járni, nem érdekelték a félretett olvasmányai, a kézimunkálás, szóval semmi. Csak és kizárólag az, hogy az iskola nélküle kezdődött el. Nem omlott össze, nem vitték el, nem nyelte a föld, nem is hívták fel kétségbeesetten - hanem pótolták. Őt, aki harminakárhányévet lehúzott...
Jogos.
Érthető.
De ma már betegségen, agónizáláson túl nem jönne vissza.
Néha eljön és besegít, vagy éppen helyettesít - de vissza már nem jönne.
Felismerte, hogy van élet az iskolán túl is. Sőt, ott van a Nagybetűs Élet.

Nos nem mindenki ilyen szerencsés.
Nem mindenki annyira bátor és bölcs kalandor, hogy rájöjjön, hogy a nyugdíjkorhatárt követően is van Élet.
Én például imádom a nagytatákat.
Azokat, akik vérprofi módon teszik azt, amihez fiatalon, apaként nem volt sem elhívatottságuk, sem idejük, sem türelmük.
És nagyapaságuk által vezekelnek, remekelnek és eltörlik vélt vagy valós bűneiket.
Mert ezt látva a fiúk is megbocsát. Miközben tudja, egyszer majd nagyapaként eljön az ő ideje is.

Édesanyámmal gyakran kapunk hajba a fiatal és idős generáció között lévő egyre élesedő konfliktusokon.
Miközben én váltig hajtogatom, hogy sok esetben az idősek nem tanusítanak olyan bölcsességet, mint amielyent elvárnánk tőlük - hogy megszűnt létezni a bölcsek tanácsa - ő untig állítja, hogy velünk van baj, hiszen nem tiszteljük őket és nem is hallgatunk és figyelünk rájuk.
Valahol középen lehet az arany középút.
Amikor a fiatal önmagán túl fejet hajt és az idős, szintén önmagát túllépve, nem eszet oszt, hanem bölcs, tapasztalatteljes tanácsokat ad. Útmutatást.

Ismertem egy családot.
Olyan szegények voltak, mint a templom egere.
S egyszer csak belefogtak egy jó bizniszbe és lett minden, aztán azon túl is.
És elkezdte ez az addig összetartó család marni egymást.
Anyuka elszállt. Rájött, hogy egész életében igazságtalanúl robotolt, soha nem gondolhatott magára - s hát elkezdett csak magára gondolni.
Apuka röptiben a legyet is.
A gyerekek meg kezdtek menekülni, ki merre látott.
És volt az anya édesanyja.
Áldott jó asszony.
Na ő lett a bűnbakk.
Mindenért ő volt a hibás.
Néhány év alatt bele is halt. Látszólag nem ebbe - de bizonyára ez is sokat vetett a latba.
S tudod mit? Az idő kereke forgott egy nagyot. What comes around, goes around... ahogy az angol mondja találóan.
Ugyanis nem telt bele pár év, az anyával kezdtek el pontosan úgy bánni, mint az elhúnyt nagymamával.
Mondhatnánk bölcsen, hogy önkéntesen átvette elhúnyt anyja szerepét és ezáltal tovább éltette őt.
De a magyarázat ennél sokkal egyszerűbb - a gyerekei azt tették, amit éveken keresztül láttak.
Mintát követtek.

Szóval ha már itt tartunk én egyet mondok, de azt jó hangosan:
Vigyázzunk, hogy mit és mennyit és hogyan mutatunk a gyerekeinknek, a felnövekvő generációnak az idősekkel való bánásmódról.
Hiszen a kerék forog, s ma holnap velünk bánnak úgy, ahogyan mi bánunk ma velük.