Bizonyára már mindenki látott, hallott vagy talán produkálta azt a mintát a gyermeke nevelése során, hogy fiam!...te ne verekedj, de ha ütnek, üss vissza!!!
Ez tulajdonképpen az amúgy szelíd és becsületes nagyszülők passzusa.
Soha életükben nem követtek el erőszakot, legfenebb önmagukkal szemben, s akkor megszületik az aranytójó kisunóka, s kérem szépen, hogy-hogy nem, átértelmeződik egyszerre csak minden. Többek között az agresszióhoz való hozzáállásuk, attitűdjük is.
És egyik leghangoztatottabb közmondássá a családban a -  ha adnak fogadd el, s ha ütnek, üss vissza... lesz.
A gyermek meg teljesen derultáltá válik.
Addig el az volt, hogy bárkire kezet emelt hatalmas előszeretettel, letörték a kis szarvait. A párnás kezecskéire csaptak, ami rettenetesen fájt, vagy még rosszabb, rákiáltottak és hazaráncigálták. Most pedig hírtelen mindenki arról beszél, hogy üthet ő maga is nyugodtan. Hiszen a mondat első részét, hogy a koma, vagy ő - azt ő még nem hallja. Itt az ütésen van a hangsúly.
És üt, vág, nem sajnál.
Bonyolúlt folyamat, igen nehéz kiszállni belőle - az óvónők erről rengeteget tudnának sztorizni.

Anna, kislány létére rettenetesen verekedős volt.
Bárhova vittem leszedte a pofámról a bőrt.
Mindenkit kicsinált.
Magyaráztam, tiltottam, megfedtem, a kezére vertem, elráncigáltam, de csak nem hagyta abba.
Ahogy oviba került, többé nem verekedett.
Nagylány lett és a nagylányok nem verekszenek.

Balázs kincsem - ő nem volt verekedős. Inkább nyávogott, ha valami nem tetszett. De ez célirányos nyávogás volt. Mert ha Anna meghallotta - márpedig meghallotta, hiszen nem süket és mindig a közelben tartózkodott, nos ott kő kövön nem maradt. Mert a tezsvérét - minden áron megvédte.
Balázsnak nem kellett mondani, hogy fiam ne verekedj. És üss vissza. Nem érdekelte a dolog. Olyan mint Piedone. Ütik egyszer, hétszer, hetvenhétszer - na ekkor szakad a cérna és egyet üt, de ott többet fű nem nő. Ilyen hatalmas szarhányólapát kezekkel, mint az övé, bikaerővel és a nyugodt ember haragjával - letális az adag.

Nos erre az ütnek - add vissza, ami jár az jár témájára cseng rá az ami bennem van.
Van érted-e ez a kapcsolat az életemben.
Teljes mértékben negatív előjeles.
Oly annyira, hogy tudom, hogy hülyének néz a hülyéje, de sajnálatból - vagy jóindulatból, vagy szégyenből - hagyom neki.
Becsapott ezerszer, készül ismételten - de egyszerűen képtelen vagyok azt mondani neki, hogy ne nézzen madárnak.
Ugyanis menthetetlen.
Rajta soha semmi nem fog változtatni.
Így, hogy sorozatosan hülyének néz és kihasznál - legalább van reményem arra, hogy tapasztal ő is jót az életben.
Ha nevelném, mint más és állandóan visszaütnék - még vadabb és elvetemültebb lenne.
A gonoszság gonoszsággal nem gyógyítható.
Az agresszió sem agresszióval.
Úgyhogy, ismét hagyom magam szembeköpni.
Van, hogy egyszerűen nem térek magamhoz a csodálkozástól, hogy hogy a francba vannak ilyen emberek? Egyszerűen hogy hordja el őket a hátán a Föld?
Aztán, újra kezdem.
Először sajnálom, aztán amikor bíztatnak, hogy üssek vissza - elszégyelem magam.
Ennek a szerencsétlennek úgyis mindegy.
Legalább így...talán...van remény.
Mert az hal meg utoljára.
Igaz, hogy előtte még hasbarúg, de aztán csak meghal.
Nem?