Az olvasás és a könyv az ember legjobb útitársai. Azonban mint a legtöbb jó dolognak az idevezető utja tele van rögökkel. A saját betűelsajátítási folyamatom kiesett. Azt hiszem nem ment annyira nehezen, mint a román nyelv betűinek az elsajátítása, mert arról konkrét emlékeim vannak.
A feszűlt édesanyámról, aki éppen úgy állt a hátam mögött, mint szegény főnöknőm, mint amikor az előkönyvelésben kerestem a logikát.
Végül kijelentette - itt nem kell gondolkodni, itt cselekedni kell! Na azóta is egy csapnivaló előkönyvelő vagyok. Ideges leszek és merev ha nem szabad gondolkodnom és kreatívnak lennem. Egyszerűen megfojt. Azt öli meg bennem, ami a legjobb.
Ott ültem, szegény másodikos hülyegyermek és próbáltam logikai összefüggéseket keresni a ghe, ghi, ce, ci és ehhez hasonló értetlenségekben.
A saját anyanyelveddel sokkal könnyebb.
Nincs az a szöveg, amivel ne bánnál el.
Így van szegény Anna is.
Szárnyal, pedig még csak a betűk negyven százalékát tanulták.
Ha nem ismeri, kitalálja.
Így lesz aztán egy egyszerű négybetűs szóból egy rendkívűl bonyolúlt tízbetűs, ritkán használt kifejezés.
Balázzsal nyivadunk meg a nevetéstől.
Ma elolvastuk első kiskönyvünket.
Egészen jól ment.
Anna hassal az ő ágyában, én mellette.
Balázs a saját ágyában.
Anna kincsem olvasott, Balázs, mivel amit egyszer hall életében mindent megjegyez, minduntalan kiegészítette az olvasott szavakat.
- Anya, Balázs honnan tudja?
- hát Balázs már csak ilyen. Nincsenek benne gátak, nem merev, nem feszűlt, ő van.
Tanuljuk a román szavakat.
Annával kínlódunk. Lassan már én sem tudom - Balázs meg súg. Ő tudja.
Nem érti, de tudja. Nem gondolkodik, hanem cselekszik és van.

Soha nem felejtem el a szomszédkisfiút.
Isten bocsássa meg, megfullasztottam volna egy kanál vízben.
Az volt a legnehezebb egyetemi évem.
Egyik helyen államvizsgám, másikon egy hatvizsgás, négykolokviumos szesszióm zajlott éppen.
És az Istenáldása éppen olvasni tanult.
Órákon át. fáradhatatlanul.
Tudod - s ha nem, majd megtudod, hiszen senkit nem kerül el a végzete - van az elsősöknek az a rendkívűl idegesítő szokásuk, hogy MINDENT betűznek és szótagolnak. Amit hallanak MINDENT.
Olvasásnál ez egyszerűen kriminális.
éééééééééééééééééééélllllllllllllllllllllllllllllllléééééééééééééééééééééésssssssssssssssssssssssssssssssssssssskkkkkkkkkkkkkkkkkkkkkkkkkkkkkkkaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaammmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrraaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa.
A második énél, már adnád mindened, csak abbamaradjon.
Persze tűrjük, remélve, hogy egyszer majd túlleszünk rajta.
S szegény szomszédgyerek nagymamája, amikor túlvoltak két óra után egy negyed oldalon, kedvesen kijelentette. Még egyszer szivem, olvassuk még egyszer.
Na akkor és ott éreztem, hogy most ölni tudok.
Minden betű vasszegeket ütött az agyamban.
Másnap a vizsgán álltam az ajtó előtt s csak, s kizárólag csak ez zakatolt a fejemben:
mmmmmmmmmmmaaaaaaaaaaaaaaallllllllllllllllllllllllllllllllllllllllaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaacccccccccccccccckkkkkkkkkkkkkkkkkkkkkkkkkkkkkkaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa eeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeellllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmeeeeeeeeeeeeeeeeennnnnnnnnnnnnnnnttttttttttttttttttttttttttttttttttttttttttttt
mmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóókkkkkkkkkkkkkkkkkkkkkusssssssssssssssssssssssssssssssskkkkkkkkkkkkkkkkaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa
uuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuttttttttttttttttttttttttttttttttttttttááááááááááááááááááááááááááááánnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnn.
Most is így vagyok.
Szegény Anna minden egyes betűje egy-egy nappal rövidíti meg az életemet, na de mindent az olvasásért.
Mert a könyveknél jobb barát nincs.
Ha kamaszkoromban nem ismertem volna az olvasás mentsvárát, azt hiszem ma nem is lennék is.
Akkoriban az olvasás a túlélést jelentette.
Ma kegyelem.
De hiszek abban, hogy ha megérem a nyugdíjt, ismét a túlélés szimbóluma lesz életem zászlaján.

Nemrégiben a beteggondozókkal találkoztunk.
A tömeg szélén tanácstalanul álldogállókra mutatva, mondom az önkénteseknek, uccu neki, ugorjatok, az a tíz ember írás-olvasás tudatlan.
Hitetlenkedve néznek rám.
Azt hiszik ugratom őket.
Ugyan már, a mai világban?....
Én már megszoktam, hogy naponta találkozom ilyen emberekkel.
Nekik még új.
Megilletődve jönnek vissza.
Azt hiszem magukban felmérik mint is jelent a betűk ismerete.
Hogy mit?
Mindent.
Világokat.
Életeket.
Mentsvárat.
Menekülést és kegyelmet.
Igen szomorú, hogy nem jár alapból mindenkinek.