Az emberi élet olyan mint a tó vize. Ha valamit beledobnak, vagy valami nagyon mélyről előtör, gyűrűzni kezd és felzavaródik.
A gyűrűk körkörösen érik el a víz középső pontját, majd ismét elcsendesül a víz.
Ilyen esetekben esélyt kapunk arra, hogy lelkikekben újradefiniáljuk önmagunkat.
Saját életemen tapasztalatom ugyanazon problémákkal való szembesülést, peródusonként.
A gyűrűzést, a mélyről való feltörést vagy egy külső behatolást mindig első ízben kis dolgok, felszínes apróságok jelzik elő.
Például elveszítem az étvágyamat, nem jelent örömet mindaz, ami addig el igen, ezzel szemben valami másban keresem vagy éppen találom meg a vigaszt.
Ha hírtelen valaki rámkérdezne, talán nem is tudnám mi zajlik bennem pontosan.
Csak a késöbbiekben, esetleg már a visszatekintés fázisában ismerem fel, hogy ennek a folyamatnak voltam elszenvedő alanya.

Számomra az év legsötétebb időszaka, azaz az advent minden esztendőben egyenlő a belső sötétéggel is.
Valósággal kiszáradok.
Amíg nem voltak meg a gyerekek, a napi minimum két szentmisén való aktív részvétel karban tartott.
Mára már sokkal nehezebb fogozkodókat találni.
A gyermekektől nehezen tudnék megvonni ennyi időt, hiszen még gondozásra szorúlnak.

Eszembe jut életem egyik legkegyetlenebb adventje, ami egyben a legsötétebb időszakok egyike is volt számomra.
Ott volt álmaim karrier-otthona a kezeim között, és képes voltam azt hinni huszonévesen, hogy hazaérkeztem.
Öt év önkéntesség után, férjhez mentem az egyesülethez, amely helyet adott szakmai szárnypróbálgatásaimnak.
A munka és annak feltételei minden volt, csak álom nem. Legfennebb rémálom.
Fejlődésileg még nem tartottam azon a szinten, hogy definiálni tudjam, mi az ami tulajdonképpen zavar.
Azóta a kód felülíródott bennem időről-időre.
Néha elém is hoz az élet egy-egy esélyt, hogy átírjam a történelmet, de mindketten tudjuk - az élet is meg én is, hogy az én utam nem arra vezet.
Meg-megállok, el-elgondolkodom, de sűrgetést érzek arra, amire valójában elhívatottam.

És a helytelenség, a nem jó helyen állok nyugtalansága - van erre egy csodás angol kifejezés - urge - időről időre felbukkan.
Olyan mint a délibáb.
Hívogató, kecsegtető, de nem minden esetben igaz.
Van, hogy a fény játszadózik velem.

Ismét bábot látok.
Most már csak azt kellene eldöntenem, hogy déli-e?
Mert abban az esetben ha igen, hagyni kellene a maga kiseded játékával foglalatoskodni.
Ezzel szemben ha nem, az élet mindig úgy intézi, a saját beleszólásom nélkül is, hogy borúlnak hídak, nekem csak lépni kell - egyik lábamat téve a másik után.
Nem rohanva, nem sietve, nem tűzeket és katasztrófahelyzetet okozva, csak lassan, kivárva, ütemesen, lépkedve.

Hogy a sötét játszana-e a bennem lakó fénnyel?
Hogy kiszáradt lelkem reméli a felüdülést? Nem tudhatom. Ez még nem annak a fázisa.
Ez még csak a sűrgetés, a nyugtalanság. Amire nem szabad figyelni de főként cselekedni nem. Várni kell. Megfeszűlt adventbe kell rendezkedni.
Mert egy biztos, mindennek szépen eljön a maga ideje és órája.
És nem véletlenül nem ismerjük azt.
Mert ha ismernénk, az fejlődésünk szempontjából egyenlő lenne a stagnálással.
Várni, megfeszűlni, majd lépni - de csak és csakis akkor, ha már itt van az ideje.
Nem előbb, nem késöbb.
Éppen akkor és éppen ott.

A gyermek néha játszik egy játékot a neten.
Szín, forma, alak felismerés és mintakövetés.
Dora mutatja, hogy merre kell mennie.
Megjelenik a követendő út, majd eltűnik. Azonban ha nem kapkodik és figyel, a következő lépés mindig kicsit fényesebb és ragyogóbb lesz, mint az összes többi.
De ehhez nagyon kell figyelni.
Megmutattam neki - azóta vérprofi ebben.
Csendben figyel, mint a vadász. Nesztelen. Még lélegezni is elfelejt.
És akkor, abban a feszűlt várakozásban felcsillan a megoldás.
Mindössze egy másodpercig.
De akkor élesebb és félreérthetetlenebb mindennél.
Na látod, ismét ilyen ez az advent.
Lapulós, feszülős és várakozós.