2013. december 22., vasárnap

Amióta megszülettek a gyerekek egy egész színjáték íródott a családban a Karácsony mintájára. A színmű tökéletesnek bizonyúlt, csak minden egyes alkalommal a színészekkel volt baj. Nem tudtak elvonatkoztatni attól, amit otthonról hoztak. Így aztán, ha a darab szövege olajozottan is ment, a díszletben nem lehetett hibát találni, minden a helyén volt – de valami mégiscsak hibázott. Valósággal rettegtem ettől a mézeskalácsház ünneptől, amiért mindenki odavolt csak én nem találtam meg magam benne.   Gyeremkkorom küszöbén bomlott fel a családunk. A család szó fogalma így hát mindannyiunkban élesen csonka maradt. Ahogy a Karácsony is. Hiszen ez a meghitt családok ünnepe. Nálunk mindenki a munkába menekült – aztán mellesleg lett gyönyörű fa, meg sok ajándék és étel szarásig. Fiatalon az önkéntesség nem esett nehezemre. Ez volt ugyanis a csúcsidőszak. Amikor rengeteg családnak lehetett örömöt szerezni, önfeláldozással. Aztán ahogy családom lett, igyekeztem az energiáimat az otthonomban fokuszálni és lecsapatni. Évekig azt hittem, hogy a tökéletes darab lekeverésében rejlik nagy a titok. Abban, hogy hülyére takarítom a házat, ezzel is úgy kiütöm magam, hogy nem leszek jó semmire. Aztán marhára főzöm magam, a sütésről nem is beszélve – hiszen a sok jó étel el tudja vonni a figyelmet a zakatoló belső tartalmakról. Na meg persze ott a sok ajándék, aminek szintén van bódító hatása. Soha nem sikerült a kívánt hatást elérnem. Hiszen volt egy adott pont, amikor megszólalt bennem az a belső hang, amit legszívesebben elhallgattattam volna – akár a mesében az átok ... amire nem lehetett nem figyelni, amiről nem lehetett nem tudomást venni. Most már elég nagyok a gyerekek ahhoz, hogy félretegyük a színjátékot. Gondoltunk egy nagyot és merészet és elmeséltük, hogy az Angyalnak van éppen elég dolga azoknál a családoknál, ahol kisebbek a gyerekek, mint ők. Segítsünk hát és hozzuk el tőle a fát, majd díszítsük fel együtt, hogy nálunk majd csak az ajándékokat kelljen letegye. És megtettük, olyan hatással, ami egy életre felejthetetlen marad. A gyerekek csoportosították a díszeket. Minden egyes kategóriának felelősse volt. A fa nem szép lett, hanem egyenesen gyönyörű. Mert nem lopva és sietve, hanem örömben és időtlenségben készűlt el. Az idén a takarítást sem az előző évek mintájára végeztem. Hanem felosztva. Eldöntöttem ugyanis, hogy ebben az évben nem lesz többé lelki bealtatás. Lesznek örömök, együttlétek, játékok és pillanatok. Ha a gyönyört fokozni és késleltetni lehet – akkor azt hiszem sikerült. Még két nap van Karácsonyig – és Balázs szavaival élve, a mi otthonunkban, akár egy gyémánt virít a fa. Nem csak annak a pillanatnak volt varázsa, amikor szembesültek a kapottal, hanem megdolgoztak érte. Abban a hiszemben, hogy jót tesznek másokkal. A varázslat nem tört meg, hanem erősebbé vált, mint annakelőtte, amikor rettegni kellett, hogy felébrednek és in flagranti találnak a díszekkel a kezünkben. Ami a süteményeket illeti – az idén nem az ételeké lesz a főszerep. Hanem a pillanatoké. Mindenből lesz, de nem tobzódásig és roskadásig. Nem találom helyesnek a dúskálást, amikor alig egy pár napja még azért rohangáltam, mert több tíz általam ismert családnak még takarója sem volt. És különben is, miért ne lehetne az egész év tiszta karácsony. Család, ünnep, meghittség és ajándék? El kell jöjjön annak a pillanata, amikor nevén merjük nevezni a dolgokat. Ki merjük mondani, ha valami elviselhetetlenül fáj és szorít. Ha valami jó és örülnénk ha egész évben tartana. Na a szeretet ilyen. Nem kell neki ünnep meg varázslat. Csak egy – jó lenne ha egész évben kitartana...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése