2013. december 9., hétfő

A bevezetőt azoknak szánom, akik nincsenek témában...
Van ez a család, akiket hónapokkal ezelőtt ismertem meg munkámnak köszönhetően.
A nagymama keresett meg az akkor még két éves unókával és egy elég nehezen emészthető mesét olvasott fel nekem aznap, amit azóta is a lelkemben hordozok, nap nap után.

Miután elveszítették tizenéves gyereküket aki HÍV fertőzött volt, felbomlott a házassága. Egyedül maradt az úton a gyerekeivel. Néhány évvel késöbb, amikor már ő maga is súlyos tüdőbeteg lett, az unókák kerültek hozzá, akiknek a szülei sorra párologak el. Egyik fia éppen börtönben van, valahol az Isten háta mögött, akit a kislány nem is ismer, hiszen megszületett, ő már a rácsok mögött leste a napfelkeltét.

A hölgy arra panaszkodott, hogy a létmiminimum alatt tengődnek, nincs mit enniük. Ahogy kifizetik számláikat, semmi más nem marad, csak a hónapról-hónapra növekvő adósság. Jövedelmük nevetségesen alacsony.
Egyszer-kétszer nagyobb gyűjtési akciót is szerveztem, ha volt nekünk, az irodából támogattuk, ha nem megoldottuk emberileg, saját erőforrásainkból.
Iskolakezdéskor megkeresett egy fiatal hölgy. Erről is írtam akkoriban. Ő tanszerekkel és ruhákkal támogatta a félelmekkel teli családot. Ugyanis van akinek az iskolakezdés kaland a kiadások mellett, és van akinek félelem a kiadásokon innen.

Közben kegyelem folytán sikeresen felkerültek egyesületünk állandó támogatottjai közé, ami januártól lép majd érvénybe. Ez havi egy élelmiszercsomagot jelent, ami nem csak számukra, hanem sokaknak mentőőv a nincstelenség erős sodrásában.
Néhány napja lélekszakadva hívott fel. Hónapok óta intézzük, beszéljük, tárgyaljuk a Locativ fele törlesztendő elmaradásainak kérdését. A semmiből semmi lesz. Mert kérdem én, honnan néhány laza régi milkó egy felfoghatatlanul nagy és elérhetetlen adósság törlesztésére?
Ekkor fordultam hozzátok segítségért. És ti azonnal ugrottatok. Pénzzel, ruhákkal, élelmiszerekkel, ki amivel tudott.
Bennem sincs már bizalom. Természetszerűleg a pénzt nem adtam át hanem kifizetgettük az elmaradásait. Még van törlesztenivalónk, de már kevés.
Közben a sajtósok is felfigyeltek a történetre és megkerestek, azzal a céllal, hogy interjút készíthessenek a meggyötört nagymamával.
Ma el is mentünk.
Életem egyik legszarabb élménye marad.
Tudod milyen volt?
Mint amikor büszkén viszed el a családot a gyermeked első táncelőadására, míg ők a tényeken túl, hogy a gyerek csörtetett, ügyeskedett, aranyos volt és tehetség jeleit vélték benne felfedezni - csak ennyit állapítanak meg: enyhén dongó lábú...
És ordítanád, hogy ezen túl ott vannak a tények, de az már aznap senkit nem köt le. Mindenki arról filozgat, hogy mit lehet tenni a dongólábak kikezelése érdekében.
O.K.
Valóban a lakás meleg volt.
Volt az egyik szobában egy priccs, a másikban egy rozoga asztal és két szék, valamint egy frissen beszerzett fotel. Tényleg volt lopott áram a szomszédból - de ez mind egy olyan nagymama sikere, akinek kurvára nem mindegy a gyermekek sorsa.
Ugyanis őket még soha nem lakoltatták ki innen.
Míg a sok itt lakó családot már hatod vagy hetedíziglen igen. És nekik már nagyon mindegy. Nem küzdenek, nem harcolnak, nem fizetnek. Carpe diem. Laknak, amíg lakhatnak, aztán továbbállnak. Ez lett mára a szekerük. Veszik a kisbattyut és lazán, emlékek nélkül továbbállnak. Bíznak benne, hogy az úton nem maradnak. És mindig van valahogy.

Nem így ez a család. Ők és egyedül ők, azok közül, akiket ismerek - és nem ismerek keveset - küzdenek. Nem lefele, hanem felfele tekintenek. A nagymama nem akar többet hív fertőzött gyereket eltemetni, a lányt nem akarja prostiként futtatni - tanítattni szeretné, a gyermeknek pedig nem a börtönbe képzeli el a jövőjét.
De ma már nem divat ennek örülni.
Elfásultunk.
Mártogatnánk, örülnénk a semminek, mert az mutogatható.
Nekem most akkor nincs is mutogatható sztorim ennek alapján.
Van egy semmit beosztó nagymamám.
Három unókával, akik vágynak a normális életre. Élni szeretnének egy élhetetlen történetben.

Miközben ott flagelláltam magam az irodában a kolleganőm mély és szótlan megdöbbenésére végigfuttattam azokat a családokat akikkel napi kapcsolatban állok és a semmi szélén egyensúlyoznak.
Vannak akik rosszabb helyzetben élnek. Mert sokan vannak - de azok közül egy sem tekint a jövőbe. Sőt, jelenük sincs. Vannak. A kegyelem faszán, ahogy a mondás tartja. És mindenik történetben hiba van, ahogy a kötésmintában.
Meredt cigányember, aki nem megy dolgozni, mert a vasazás szárnyakat és szabadságot ad.
Vagy élettárs, aki szenvedélyes gépjátékos.
Vagy alkoholista szülők.
Vagy strichelő anyuka.
És a kérdést nem is innen kell(ene) megfogni, szerény véleményem szerint.
Hanem valahonnan innen: milyen céllal?....
A jobb jövő érdekében, nem?
Hogy esélye legyen a meredt cigány kölykének nem az apja hanem a társadalom mintáit követni.
A strichelő lányának dolgozni és családot vállalni és nem az anyja fasztszürcsölgető nyomdokaiba lépni.
Hogy vulgáris?
Igen.
Ez már csak ilyen világ.
Csesznek mindenhonnan, szépen letakarítod magad és mosolyogva továbblépsz.
Az első lépések rendszerint fájdalmasak, de a hátat fordítás gyávasága nem egy opció.
Az a megalkuvóknak való.

4 megjegyzés:

  1. Hogy jon ossze a mely hit a csunya szavakkal?

    VálaszTörlés
  2. erre ha nincs harag inkább nem válaszolok.
    - először is hogy jön össze a számonkérés a névtelenséggel?
    - másodszor - vannak dolgok, többek között éppen az is, amiről a fentiekben szólok, amikről egyszerűen nem lehet kesztyűskézzel fogalmazni.
    Ugyanis vagy lefestünk vagy körbefutunk - tita, mita, titamita, tila - miközben egy macskáról van szó.

    VálaszTörlés
  3. Nem szamonkeres, csak tul szarazon es roviden kerdezes...elnezest.
    Csodalom hogy ilyen oszinten vallalod magad es a helyzeteket, hitelesseget ad, mikozben undorodok a sok irulo-pirulo buta hivo alszenttol!
    En is ilyen szabadszaju vagyok legtobbszor, de hitben nem ilyen eros.
    Maradok csendben a napi olvasod.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. ennél már csak az lehetett volna jobb, ha tényleg nem maradsz névtelen. ugyanis minden ember számít :)

      Törlés