Volt édesanyámnak egy megrögzött feminista barátnője. Amúgy ez az egész klub, amelyben felnőttem - csupa csalódott, férfiakat el nem fogadó, férfiaknak meg nem bocsátó és idővel a gondolatot is meggyűlőlő szép, okos és talpraesett nők klubja volt.
Az ők harmincas-negyvenes éveik idején tombolt a láz, hogy ha nem megy hát nem kell erőltetni - szabadulj meg a férfitól mint egy ruhadarabtól, megélsz te a jég hátán is... című felfogás.
És mivel a gazdaság kedvezett nekik, ismerettség révén simán megéltek egy fizetésből. Ha meg többre vágytak, vállalkozást indítottak vagy második állást vállaltak és életék nyugis életüket.
Aki meg alkoholista vagy uram bocsá bántalmazó férj mellett sínylődött, azt felkarolták és átsegítették azon a küszöbön, ami után elkezdődött az önmagad felvállalása és a nyitás az életigenre.
Gazdag társadalmi életet éltek, koncertek, előadások, színdarabok, bálok és szülinapok, névnapok megünneplése ismétlődött időről időre.
Minden estére jutott valami. Ha meg nem, hát legrosszabb esetben ott volt a Dallas.
Ez a nő mondogatta mindenki hahótázása közepette - hogy neki bizony néha, üres estéken kellene egy férfi. Na nem másra, csupán csak annyira, hogy a fejét a karjaira hajtsa és megnyugodjon.

Azóta sok idő eltelt.
A feministák megvénültek - a televízió átvette a kormányzást életük felett.
Ha dönteni kell - inkább egy meleg ágyban eltöltendő este a tévé vagy egy jó könyv mellett, mint a feszengés valami előadáson, ünneplőbe öltözött, álarcokat viselő emberek között.

Ők mesélték volt, hogy valamelyik anyósa rettentő buta, de rendkívűl bölcs asszony volt.
Rengeteget olvasott.
Nem dolgozott, eltartották. Elvégezte a házimunkát, majd felkuporodott az ágy tetejére és olvasott. Orrba szájba szerelmetes regényeket.
Ha az ura fáradtan hazavánszorogott és nem volt kedve egy kis etyepetyére, durcásan kiöltözött és elhúzta a csíkot színházba, vagy ahol éppen aznap este, abban az órában összeütöttek két fazakat.
Az ura meg, szegény jámbor lélek amíg az asszonyka hazatipegett bánatában zoknit és bugyit stoppolt, vezekelésképpen.

S itt, éppe ennél a gondolatnál kezdtem el keresgélni az arany középútat.
Aközött ami lehetséges és elfogadható és aközött ami a realitás maga.
Hogy a párok nem képesek néhány év házasságot követően egy kiegyensúlyozott társasági életre, közösen. Hiszen ami az egyiknek tetszik, elfogadható, az a másikat untatja, kívűl esik az érdeklődési körein.
Ha meg ezen a ponton külön válnak útjaik, előbb utóbb egymástól mérföldekre sodorja őket az ár.
Már nincsenek bánatukban bugyikat stoppolgató férfiak és ágy tetején olvasgató hölgyek, aki mindig visszatérnek, ha az előadásnak vége.
Csak elvesztett útak vannak.
Klikkek és klánok - asszonyokból, akik váltak, akik éppen válni készülnek, és akik soha nem szeretnék ezt a lépést megtenni, annak ellenére sem, hogy nap mint nap eljátszadoznak ennek fárasztó gondolatával.
És férfiak, akik igyekeznek apák maradni, mert ők apa hiányában nőttek fel. Közben meg keresik az igazit, hiszen a csapból is az folyik, hogy valahol rejtőzködik a szerencsétlen és percek kérdése, hogy egyszer majd csak hírtelen előáll.
Az élet persze nem változott semmit.
Maradtak riadt gyerekek.
Üres esték, amiket mindenki szívesebben megosztana.
És persze a tanácstalan fiatalok, akik ezt látva rettegnek nekifogni az életnek és igyekeznek meghosszabítani azt az időszakot, amit a Mamahotel biztonságában tölthetnek el, egyetemet, egyetemre halmozva.

Megszűnt az egyensúly, felborúlt a rend, teljes az anarchia minden szinten.
És itt vagyok én és a hozzám hasonlók akik szeretnénk hinni abban, hogy egy fecske nekifuthat a nyárnak. Hogy a lépések, a rezgések, a hullámok egyéntől a globálisig vezetnek.
Hogy ha esetleg én megteremtem önmagamban az egyensúlyt, az hatással lehet családom és szűkebb tágabb környezetem életére - de ha nem egyéb, gyermekeimére mindenképpen, akik majd felnőve, mind mind megalkothatják a saját, különbejáratú nyaraikat - olyan színekben, ami nekik megfelel.