Vannak napok amik egyszerűen a kegyelem taknyán csúsznak át lelkileg. Eltelt már annyi idő az életemből, hogy egészen pontosan tudjam, hogy a végén mindig ott van a pont. Soha semmi nem keveredik előmbe csak úgy hasztalanúl. Egészen pontosan körülírt és meghatározott értelme van, amire nem biztos, hogy minden egyes alkalommal rájövök. Lehet, hogy csak sokkal késöbb, de mindig megéri. Mert a benne rejlő tanúlság pótolhatatlan kincs. Egy újabb láncszem a nagy összefüggés fele.

A mai reggelem csekély tíz évvel vitt vissza az időben.
A hely ahova visszamentem életem egyik legszebb és ugyanakkor legrettenetessebb periódusának színhelye.
Ahogy beléptem - volt az a jellegzetes, feledhetetlen szag.
A díszletből árad.
Van szaga az iskolának, óvodának, tömbháznak, irodának, postának, hivataloknak, üzleteknek és természetesen az embereknek. A nemzetek is másképpen szaglanak. Például bekötött szemmel meg lehet mondani, hogy egy roma, magyar vagy román ember lakásába léptél. Ugyanis a milyenségnek szaga van.
Nos ennek a helynek is.
Jellegzetes lélekszaga.
Tudtam, hogy be van kamerázva az épület és esetleg röhögnek rajtam - de behúnytam a szemem és hagytam az érzékeimet emlékezni.
Ez az egyetlen út ugyanis a lélek mélységeihez.
Emlékezett az orrom, az ujjaim, a bőröm és minden egyes porcikám.
Meg is lett az eredménye.
Délutánra már alig vonszoltam a lelkemet.
Mintha felnyitottak volna egy éveken át elreteszelt vasajtót. Amiről azt hittem nincsen már semmi mögötte.
Pedig ott ólálkodott az el nem sírt gyászok összes fájdalma.
Anyaként még nem volt alkalmam ezzel foglalkozni.
Hiszek abban, hogy a mindenkori anya egyetlen és legfontosabb vágya a saját gyermeke legjobb tudása szerinti gondozása, szeretése és felnevelése volt.
Mégis, avagy pont emiatt akkora gikszerek történnek ennek a kruciális kapcsolatnak az ernyője alatt, hogy az egyszerűen megemészthetetlen.

Ez az egész rendszer már a Parandicsom óta meghibásodott.
Beteg, csomókkal és görcsökkel tele ember képtelen egészséges embergyermeket nemzeni és nevelni. Így aztán lazán megy és hömpölyög tovább minden egyes beteges szenny ami körülöttünk árad és bűzölög.

Itt van a halál és elmúlás.
Van annyira szűk látókörű, beteges, buta és sötét az ember, hogy fél tőle.
Imádom Popper szavait, aki gyönyörűen megfogalmazza az isteni kegyelmet a halálban. Az ember úgy megy el ahogy érkezett. Az elmúlás visszaringat az újszülött állapothoz hasonló tudatlnaságba. Amikor nem hallasz, nem látsz, megszűnik a külvilág és méltóképpen felkészűlsz az utazásra. Ami ugyebár minden, csak nem félelmetes. Kellemetlen lehet - ha nincsenek meg a bőröndjeid, de az út során igazándiból minden pótolható.

A bőröndök.
Nagyjából egy egész életidő áll mindannyiunk rendelkezésére a pakolásra.
A lelki nagy szelektálásra és pakolásra.
Nekem külön tetszik, hogy ez cseppet sem olyan, mint a nagy családi nyaralás. Hogy anyuka hülyére pakolja magát, hogy aztán legyen kit lebaszni, ha otthon maradt a szemöldökcsípesz.
Hanem olyan, hogy mindenkinek szépen magának kell kisímitgatnia a dolgait és eldönteni, hogy nélkülözhetetlen vagy nélkülözhető a Nagy utazásra.

Vannak akik tervezgetés, pakolgatás, készülődés nélkül elsietnek.
Korlátoltak vagyunk mi ennek a megértésére.
Akinek mennie kell, el kell engedni.
Ugyanis a nagy összefüggésekre rendszerint nincs meg bennünk a kellő bölcsesség a rálátásra.

Vannak a kényszerutazók.
Akik hírtelen döntenek az utazás mellett.
Mindegy, hogy mire és merre, cél, hogy felüljenek.
Ilyen volt édesanyámék baráti körében az a harmincas nő, aki maga mögött hagyott egy hat éves kisfiút és egy labilis, gyenge idegzetű férjet.
Mennie kellett.
Édesanyámék titkolták, de valahogy az öngyilkosság ténye, a sokk, a susmuss benne volt a levegőben. Nem szerettem. Mindigis bajom volt a titkolózásokkal. Tiszteletlenség. Ha gyermekkel szemben történik - pláné az. Joga van tudni, hogy mi az amit lát, ha már akarva-akaratlan mutogatják neki.
És ahogy örülni, szenvedni is meg kell tanítani azt a gyermeket. Minden érzelmet megélni a maga hőfokán.

Itt van ismét egy lélek. Akasztás általi halállal távozott. Anya. Nyilván nem tudhatom mi lehetett benne és milyen eszköztár állt a rendelkezésére ennek a legyőzésére - de egyet tudok, anyának az öngyilkosságra mentsége nincs.
Az öngyilkosság ugyanis a legmagasabb fokú, legbetegesebb egoizmus amit a hátán elcipelt a Föld.
Ha anya teszi, akkor hetvehétszer inkább.
Mert vannak dolgok, amik elfeledhetetlenek, megemészthetetlenek, elengedhetetlenek. És sokszor a megértésük újabb áldozatokat követel.

Azt hiszem valami tizennégy lehettem amikor felismertem, hogy nagyon erős bennem a szuicid hajlam szezonális depresszióval fűszerezve.
A tetőfokát másodszor akkor érte el, amikor első gyermekemet hordtam a szívem alatt.
Nem volt olyan nap, hogy ne vívjon harcot bennem Élet és Halál.
Akkor tanított meg Isten - valami felfoghatatlan kegyelem árán, hogy mit jelent anyának lenni.
Anyának lenni ugyanis rész az isteni munkából.
A Teremtés és Megváltás nagy egészéből.
Tessék hát ennek a megtiszteltetésnek a tudatában élni vele.
Második esély ugyanis élesben nem létezik.
A heg örökre megmarad.