Van az-az abszolút humor nélküli vicc, mely szerint nem az a kurva, aki az út szélén strichel, hanem akinek megveszik a bundát és erre este fáj a feje.
Annak idején, amikor kezdő szakemberként végigkurválkodtam a megyét - lelkileg és szellemileg, hogy a rendszer karjaiból az útra kikerülő árva fiataloknak további két éves támaszban legyen részük, nekem is esténként rendszerint fájt a fejem.
Ott voltak ezek a fiatalok, akik mindent szerettek volna csak éhbérért dolgozni nem.
A tanuláshoz sem fűlött a foguk.
Megszokták, hogy az állam ha szűkösen is, de csurrantott, cseppentett és kész.
Egy idő után ahogy kinyílt a szemük tisztában lettek a jogaikkal. És elkezdtek érteni ahhoz, hogy fennhangon kinyílvánítsák azt.
Soha nem felejtem el azokat a lányokat, akik egy sikertelen munkakeresési nap után a bázis fele tartva megkérdezték tőlem őszintén, hogy mennyit keresek. Akkoriban lehetett a fizetésem olyan hat-hét millió. Mondom is őszintén, mire szembekacagnak. És ezért a pénzért csinálom ezt, nap mint nap, diplomákkal, szaktudással? Hát megzavarodtam én?...
Akkor ha ez így van, ők inkább kimennek külföldre vagy egy éjszakai pillangóreptetőbe és összekavarnak egy pár óra alatt kétszer ennyit.
Nyilván - nem értettem egyet velük, de volt ez is egy szempont a nagy érthetetlenség vásznán.
Ahhoz, hogy egy fiatalt is sikeresen felvegyenek valahova lejártuk a lábunkat. Több mint tizenöt, húsz cégvezetővel felvettem a kapcsolatot. Elmentünk, könyörögtem egyetlen egy esélyért, egy olyan napért, amikor ingyen bizonyíthatnak - de a legtöbb helyen ránkcsukták az ajtót.
Ha meg sikerült valahova betenni egyet is közülük, a vége mégiscsak az lett, hogy nem vált be. Vagy ő jött el, vagy elkergették vagy a kollegák nem tudták befogadni a közösségbe.
Három igazi sikertörténetem volt.
Három fiú.
Nem szerettek tanulni, de céljaik voltak.
Az egyik álma az volt, hogy annyi pénzt összegyűjt, hogy el tudjon menni külföldre munkát vállalni.
A másik fiúnak barátnője volt, aki arra gyűjtött, hogy közösen ki tudják fizetni az első lakbért illetve a garanciát és elkezdjenek ha szűkösen is, de élni. Mindenkitől függetlenül, végre kitörtölve azt, hogy árvák és segítségre szorúlnak.
A harmadik meg örökölt egy kis házikót a nagymamájától. Ő arra gyűjtött, hogy helyrepofozza és beköltözzön. Gazdálkodni szeretett volna.
Szóval az igazi túléléshez kellettek a komoly, hosszútávú célok. Másként nem ment.
Aki csak úgy linken - segélytől-segélyig - fától-fáig beleélt a világba, az mind melléfogott.

Ma sem fest másként a valóság.
Én lassan hozzávénülök a feladathoz.
Már nem kurválkodom, hazahozzák a bundát, sőt megtanultam a görcsoldó technikákat és soha nem fáj a fejem. Azaz, pontosan tudom, hogy miért hova, kihez kell fordulni ahogy azt is, hogy mi mennyibe kerül. Mert, hogy soha semmi sincs ingyen, na az is biztos.
A célcsoport akiken segítek az változott, de a nélkülözők felfogása, problématikája nem sokban különbözik az akkor tapasztaltakról.
Látom én, hogy mi lenne a megoldás, sőt ajánlom is. De hosszú távon a nélkülözők soha nem mernek gondolkodni. Mintha egy állandó embertervezördögvégez mentalítás mentén tengődnének.
Annyit még meg tudnak tenni, hogy kinyújtják a kezüket, de az már nem igazán érdekli őket, hogy a kinyújtott kéz, csak helyi kezelést jelent. Mélyrehatót szinte soha nem. Ahhoz az egész rendszert kellene felbombázni, nem lenne elég egyetlen egy ragtapasz.

Időközben azt is megtanultam, hogy a hatékony segítségnyújtás záloga nem a könyörgő kutyatekintet hanem a határozott, beajánlott, konspiratív sejtetés. Erre az emberek mindig megnyílnak. Mert mindenkinek vannak nem törlesztett számlái. És egy ilyen kérés esetén hajlanak azt hinni, hogy ez - egy, azok közül. És megteszik, bízva abban, hogy ezáltal is törlesztettek.

Ha tehát én azt mondom, hogy nem szeretem a politikát, nem leszek különb annál az álszűz fiatal rókalánynál, aki eladja mindenét, kivéve a bundáját. Mert annak a fénye minden esetben elhiteti vele önnön tisztaságát és ártatlanságát.
Igen, eljutottam oda, hogy készen állok eladni a bőrömet is, ha ezáltal megmenthetek ezreket. Ha ez a záloga annak, hogy egy jól célzott és jól megfogalmazott kérésem célba jusson.
Attól még az elveim megvannak, tisztábban világítanak, mint a fényes nap. Életem egy hatalmas igen külön-külön és együtt minderre. De az elveimből nem táplálhatom azokat, akik éheznek, nem takargathatom be azokat, akik fázódnak, nem segíthetek beteget, árvát, elesetett. Csak fésűlgethetem csillogó és fényes bundámat a napon és vigyoroghatok boldogan önnön baszatlanságom oltára felett.

Szóval - kurva vagyok édesanyám - igaz, hogy szeressem is, de mindazonáltal nem magamért teszem. Minden egyes nap eszembe jut a hazám.