Valamikor a posta sokat jelentett. Nem mint ma. Akkoriban írtunk egymásnak levelet. Soha nem felejtem el, hogy engem az motivált az írás-olvasás elsajátításában, hogy végre nekem is lehessen Misás levelezőpartnerem.
Volt ez a gyereklap. A MISA.
Mindenki Misát olvasott.
Postán jött, pontban déli tizenkettőkor sietett be vele a blokba Márta néni. Soha nem adta a kezünkben, mert piszkosak voltunk, betette a postaládába és elsietett.
Azonnal abbahagytuk a játékot, beszaladtunk, kezet mostunk és üveges tekintettel siettünk a kincset rejtő postaláda fele.
Szégyen ide vagy oda, életünkben ekkor láttunk először fényes nyomdapapírt.
A Napsugár sokáig újságpapírra volt nyomtatva.
A Misa más világból érkezett.
Ott a gyerekekre volt fényes, sima felület.

Első volt az érintés hatalma.
Az ujjam ma is emlékezik, ha behunyom a szemeimet arra az élvezetre, amit a Misa tappintása keltett bennem.
A második volt a szaglás.
Behunyt szemekkel odahajoltunk gyengéden a Misa fele és beszippantottuk kitágult orrlyukainkon át azt a csepp Magyarországot, amit a határon átengedtek.
Ezt követően jöhettek a betűk és szavak. Minden oldalt elolvastunk naponta ezerszer is. És mindig mondott valami újat.
Egy fejtőrő, egy-egy gyerek élménybeszámolója, egy kastély vagy vár bemutatója, képes beszámoló egy-egy anyaországban lezajlott tevékenységről és egy-egy ritkán látott Mikimóc rajz végre eredetiben.

A hónap másik postaeseménye a Napsugár volt.
És végre a legfontosabb a Misás levelezőpartnertől a válaszlevél.
Ezek a levelek standardizált levelek voltak.
Mindenki ugyanazt írta bele.
Hogy néz ki, hány éves, hol sulizik, sportol-e vagy sem, vannak-e barátai, gyűjteménye és mi akar lenni ha nagy lesz.
Soha nem felejtem el - én ebben az időben tanultam meg hogy mit is jelentenek a satén, mandulavágású illetve gesztenyebarna szavak.

Na, de emellett a posta jelentette nekünk első körben a Vörös Zászlót, majd a Népújságot.
A jó öreg, megszokott, mogorva postásnőt, akiről soha sem értettem honnan van annyi pénze, hogy mindig juttat belőle másnak is. És ha juttat az emberek mégis  miért adnak vissza belőle egy keveset...

Manapság a posta teljesen más.
Ritkán írunk levelet - és akkor is a pályáztatónak.
Hivatalos papírokat küldözgetünk ha nem elég jó nekünk az elektrónikus változat.
Ki büszkélkedhet manapság postai levelezőpartnerrel?
Kinek jár a Misa?
És ki az aki órákat vár, hogy végre telefonálhasson katonaságban senyvedő fiának?
Ma a posta teljesen másról szól.
Egy dolog a régi - a pecsét hangja.
Tuuuuu-tiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii, tuuuuu-tiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii. Ezt a hangot álmomban is azonosítani tudnám.
Az embereket már nem.
Idegesek.
A pénzüket követelik.
Panaszkodnak, hogy várakozniuk kell.
Szidják a rendszert, egymást, az alkalmazottakat - elfelejtették a régi szép időket, amikor nem volt olyan nap, hogy abból két-három óra ne valamelyik sorban beállva teljen el.
Ott, akkor bezzeg nem sietett senki.
Lehetett beszélgetni, viccelődni, parolázni, ismerkedni, jövendőbeli szerelmet találni, élni.
Most már csak a tévé előtt az igazi.
Ott minden egyben van.
Instant.
És senki sem ideges, csak abban az esetben ha kicsit élnie kell.
Mert azt már nem szereti.