Mindenkinek saját, különbejáratú meséje van. Ahány ember és élet, annyi mese.
Az én mesémben nem igazán vannak rossz emberek.
Vannak emberek rossz periódusokkal, olyan életszakaszokkal, amikor adott esetben a rossz vezérli őket, az van bennük túlsúlyban - de úgy velejükig megromlott emberek nem igazán vannak.
Valahogy hiszek abban - még mindig mélyek hiszek abban, hogy az emberekből ki lehet hozni azt ami a legjobb.
Ennek a hitnek az életbentartására van 2 szupererőm. Talizmánom.
Az egyik a fiam, a másik meg a lányom.
Az első megtanít a mesém során szeretni, mindenekfelett - a másik meg türelmesnek lenni és várni.

Mivel az élet nem egy lányregény - hát hajlok afele a verzió vele, amikor el kell koptatni hét vasbakancsot a siker érdekében.
A fiam megszólal a múltkor nagy komotosan:
- csak annak kell vasbakancs, aki nincs vasból, anya...
- te vasból vagy, nem kell bakancsokat koptatnod.
Nesze nekem önismeret. Hogy miket meg nem tud az ember saját magáról, ha figyelmesebben néz tükörbe... Szerettei tükrébe...

Volt a mesém során egy ember - lélek - akivel egy ideig együtt lépkedtem.
Már amikor szembetalálkoztunk tudtam róla mindenféléket, amik akár befolyásolhattak volna is, de mint mondtam, hiszek abban, hogy az emberek alapjáratban nem rosszak. Tudtam, ha nyitok feléje, úgy, ahogy én tudok, ő maga is képes lesz megmutatni nekem, hogy érdemes hinni az álmokban.
És a következő útkereszteződésig együtt haladtunk.
Mesélt ő maga is mindenfélét, ahogy én is megtettem, amikor rám esett a sor.
Jöttek mindenféle próbatételek - és mi emberségesen kiálltunk a másik mellett.
Egymásnak háttal - azaz egymást védve - küzdöttünk a gonosszal, és amikor tényleg a legjobban mentek a dolgaink, így, közösen - egyszer csak következett az útelágazás.
Engem megviselt.
Őt látszólag nem.
Valószínű nehezebben kötődik mint én és hosszabb időre van szüksége ahhoz, hogy valakit esetleg örökre maga mellett tartson, ha felismeri, hogy túl értékes elengedni.

Utolsó vacsoránk alatt megjelent benne a sötét.
Először azt hittem az árnyak játéka teszi.
Megijesztett.
Ijedten elsirtam magam.
Akkor meg gondolkodni kezdtem, hogy tulajdonképpen mi is az amit siratok?
Őt?
Magamat?
Kettőnket?
Azokat a dolgokat amiket együtt valósíthattunk volna meg?
Végül felismertem.
A jót siratom.
Vajon, lesz-e még alkalma találkozni ilyen bárgyú mesékkel mint az enyim?
Ahol minden ember kizárólag csak jó lehet?
És a szeretetnek olyan ereje van, hogy képes megolvasztani a vasat?

Ha meg nem - hát üzenem - mesétől meséig, hogy örökre várni fogom, mert az én mesémben minden jóakaratú embernek helye van.