Az Istenhez intézett imádság nem kívánságkosár.

Ezzel szemben vannak emberek, akik életük végéig megmaradnak a kívánságlista bemutatásánál imádságuk során.

Itt van Balázs.

Ugyebár minden este közös imádság és mese zárja a napot.

Balázs mindenben benne van, de a Miatyánkban nem vesz részt.

Nem firtatgattam, nem feszegettem - gondoltam, majd ha úgy érzi csak beszáll.

Közben tegnap mondja:

- anya ez nagyon szép imádság. de akkor miért mondja mindenki úgy, mintha robot lenne?....

És ezzel a mondattal, gondolattal rátappint a teljes misztériumra, a lényegre.

Én magam is nagyon későn kezdtem el igazán imádkozni.

Megtanulni csendben lenni Isten előtt, hadd beszélhessen végre Ő.

Egész nap pattogok, gondolok, kavarok, keverek, sakkozok, számítok - és akkor jön az este és megmondom neki én, hogy Ő mit kellene felvállaljon ebből az egészből.

Csináld ezt, tedd lehetővé azt és a többi.

És ha nem cselekszik elvárásaim szerint, hát majd jól megsértődöm és lemegyek ateistába.

Egyszer valaki meglátta az asztalomon azt a Speurgeon könyvet, amiből akkoriban minden reggel elolvastam a napi útravaló igét.

Ez volt a címe - szabadon: Isten igéreteinek tárháza...

És az illető ateistaként ennyit fűzőtt hozzá a dologhoz.

Nézd - ez a könyv is az igéretekről szól és nem a megvalósításokról. Na látod, ezért nem hiszek én Istenben. Majd ha kiad egy olyan olvasmányt, ahol megvalósításairól beszél - na majd akkor...

De hát miről szól a Biblia, ha nem erről?

Az ember és Isten közötti furcsa, jellemezhetetlen kapcsolatról, a vergődésekről - Jézusról, aki valóban az alfa és omega ebben a történetben - hiszen mindent visz.

Legemlékezetesebb bennem a nagymamám halála körüli imáim időszaka.

Szeretett nagymamám, akiről már annyiszor megemlékeztem - szenvedett.

Sok minden történt akkoriban bennem.

Elsősorban az, hogy kegyelem volt a 84 év, de még egy ennyi ráadásként is kevés lenne mellette. És nem akartam hinni. Majd eljutottam oda - hogy azt kértem Tőle - erőstítse meg szenvedéseiben és vegye el. Pont akkor és úgy, amikor készen lesz rá.

Popper gondolatai csodálatosak erről.

Az Isten szereti annyira az embert, hogy mielőtt meghalna ugyanabban az állapotba ringatja vissza, mint amelyben születésekor érkezett. Így téve készen őt a találkozásra és megujjulásra.

És én hiszek ebben.

Számtalanszor kérünk ezt is meg azt is.

Van, hogy kitartóan.

Valósággal kiimádkozunk, kikényszerítünk dolgokat, majd ha megjárjuk, mert nem álltunk készen rá, hát tombolunk.

Akár a gyerekek.

Az én gyerekeim szoktak uzsukálni. Miért, kinek a gyerekei nem?

Itt van egy elég friss őszi példa az álomcsízmákról.

Anna olyan csízmákat akart ami így meg úgy, színben ez meg az, ára a csillagos ég.

És nagyon nagyon nagyon akarta.

Felnőtt fejjel tudtam, hogy nem fogja kihasználni, a minősége szar - egy hétre ha garantált, de üsse kő, mondom tapasztalja meg ő maga.

Megkapta. Lejártuk a fél lábunkat érte, de a csonkokra húzhatta.

És percnyi pontosággal negyedik nap fel is adta a szolgálatot. Felpattant az orra, csúnya és használhatatlan lett.

Rendkívűl szomorú volt. Én meg boldog. Mert volt benne tanúlság akármennyi. Lehetett mazsolázni. Ilyenkor hagyom őt beszélni. És magától képes levonni a megfelelő következtetéseket.

De mi felnőttek, vajon igen-e?

Hány imádságunk szól erről az uzsukálásról és hányban hagyjuk Istent megszólalni a csendben?

Egyáltalán imádkozunk-e?

Vagy csak a zuhanó repülőn? Ahol nincsenek ateisták? Ahol mindenkinek jó lenne egy kis mennyország legyen bármi is az?

A szentek és nagy bibliai alakok sem voltak feddhetetlenek.

Minap olvasom Ábrahámot. Valósággal viszolygok attól, ami bennünk, emberekben hónol.

De erre ott van Isten - aki tényleg a dolgok mögé lát és vár és remél - akár a szülő, neveletlen kamasz gyermekét lopva elfigyelve. Csakhogy benne nem annyi a szeretet mint énbennem. Ő MAGA A SZERETET.

Ennyi.