Az anyós és én, az anyós..., avagy a Szamár és a Sárkány megszelidítése
( egy régebbi próbálkozás)

Nekem eddig el három igazi anyósom volt - de egyik sem értett meg igazán:))

Az első úgy gondolta kurva vagyok.

A második meg volt győződve róla, hogy őrűlt vagyok.

A harmadik meg - egészen pontosan tudja, hogy kicsit mindkettő.

Hogy mit gondolok én az anyósoktól általában? Sajnos nem sok jót. De azt mindenekelőtt ki szeretném hangsúlyozni, hogy mélységesen elítélem a gonoszkodó és rossz anyósvicceket. Mert ha szeretem és tisztelem a páromat - szeretnem és tisztelnem kell benne és vele együtt azt a bagázst is, amit magával és magában hordoz - jelen esetben ugyebár az édesanyját, bármilyen legyen is velem való kapcsolatában az az édesanya.

Nagyon sokszor törtek borsót az orrom alá, számtalanszor éreztem úgy, hogy vége, többet ebből már igaz nem bírok és nem is vagyok köteles lenyelni - de egy biztos, mélységesen harcoltam azzal a bennem lévő nőies, ösztönszerű rafinériával szemben, hogy anya és fia közé telepedjek.

Addig a pontig ugyanis, amíg akarva-akaratlan én foglalom le a férfi életében a legnagyobb időt és legtöbb pozítív és negatív energiát - ez a harc nem egyenragú felek között zajlik. Minden az én javamra fog eldölni, de csak ami a csatát illeti. Hiszen a pótolhatatlan űrrel, a szomorúsággal és csalódottsággal, az értelmetlen fájdalommal - nekem kell majd együtt élnem nap mind nap.

Érdekes eljátszadózni azzal a gondolattal is, hogy mi lesz majd abban a felállításban amikor én magam leszek a sárkány, a jóakaró - amikor akartom ellenére - mintegy kívűlről fogom hallani a saját hangomat és gonoszkodásaimat - a saját menyemmel szemben. Mert ugyebár melyik anya számára elfogadható az a nő, aki betelepszik a fia életébe, lefoglalva a legcsodálatosabb trónt és kitaszítva mindenkit a döntések szobájából?

Így hát - akaratlagosan küzdök meg percről percre önmagammal szemben - valami olyasmi érdekében, ami természetes. És ahogy vénülök és bölcsülök, egyre gyakrabban engedem át azokat a helyeket anyósom számára - a saját fia életében, amikről korábban úgy gondoltam, hogy csak engem illetnek meg.

Osztozkodom és hallgatok. Mert anya lettem - egy leendő férfi édesanyja, aki egy nap haza fog állítani egy számomra egyenesen unszimpatikus és butácska nőcskével, akivel szemben kell néznem és meg kell harcolnom azokért a jogokért, amelyekről úgy éreztem - hogy örökre engem illetnek. De ma már ezekről is tudom, hogy könnyedén osztozkodni fogok. Azért, hogy maradjanak is.

Mert a birtoklás nem ad, hanem csak elvesz.

A megnyert csaták nem győztesek, hanem minden esetben vesztesek. A lemondás, a szenvedés, a fájdalom ugyanis az én olvasatomban sokkal értékesebb, mint minden más, mert ebből tudom igazán, hogy élek, fejlődöm, vagyok és leszek - az újabb és újabb stratégiák és eltervezendő győzelmek érdekében.

Tudunk vihart kelteni magunkban, s le is tudjuk csendesíteni a viharunkat. (...) Életünk valóban hajózás a nyílt tengeren, ahol nem lehet tudni, milyen vihart hoz a következő óra - de azért azon a hajón egy Kormányos is van! Müller Péter