Annak idején, amikor egyetemista voltam - már egy olyan négy év tapasztalatával a hátam mögött, ami csakis a frontális előadásokról szólt - nem igazán hittem a csodákban. Felvételim előtt aki csak tudott a szándékomról igyekezett lebeszélni, hogy marhaság ez, ugyan minek, hát ott a diplomád, fogjál neki dolgozni, ne tanulj tovább...
Éreztem azonban, hogy ebben a dologban sokkal több van.
És nem csalódtam.
A második egyetem mindent felűlírt és megváltoztatott bennem.
Fantasztikus tanárokkal, változatos és hasznos tantárgyakkal, híres vendégelőadókkal, sok gyakorlattal, Istenközeli helyszínnel és olyan páratlan értékeket képviselő emberekkel, akikkel kegyelem volt együttlenni.
Itt volt például a keddi napunk.
Reggel nyolctól déli tizenkettőig - személyiségfejlesztés.
Egyszer édesanyám megkérdezte, hogy mit fed ez a tárgyam.
Óriási meglepetésére nevetve mondtam: játékot.

Hetente négy órán keresztül önfeledten játszottunk, úgy, hogy közben megtanultunk beszélni, véleményt alkotni, megismertük önmagunkat, egymást és az életet.
A csoda nem tart örökké.
Sajnálom, hogy majd a gyermekem nem tanulhat egy ehhez hasonló helyen, ilyen lelkek közelében. De ahányszor tehetem, mesélek, beszélek és tanítok erről.
Balázs egy ilyen alkalommal háromévesen rákérdezett:- anya, te hol végeztél? A Világegyetemen?...
Persze nevettünk ahogy a szívűnkön kifért, de a gyerek roppant mód közel járt az igazsághoz.

S akkor itt van ez a két gyermek.
És itt van ez a töménytelen mennyiségű tanulnivaló.
Kitalálok mindenfélét, de egy biztos, ha nem játékosan tanulunk, semmire sem jutunk.
Ott vergődik a gyerek órákon át, a végén már sajnálja is magát és mindenfélét tenne, csak ne kelljen gubbasszon a könyvek felett.
Ilyenkor játszunk.
A játékkal minden karikacsapásszerűen feloldódik.
Ha nem így teszünk, Balázs már rég tudja a nővére leckéit elejétől végig, ő meg ott prünnyög saját sikertelensége felett.
Dallamot szerzek a versnek - hiszen úgy hamarabb rögzűl, lerajzoljuk a cselekményt, képek alapján azonosítunk szavakat. Memóriakártyázunk az idegen szavakkal és dugókkal számolunk miközben épűl már a maradékból a frontvonal is a katonai összecsapáshoz.
Ugyanis a kötelező megöli a kreatívitást, a jó hangulatot, a kedvet, a fejlődést, a haladást.

Ma amikor táncolt edzésen a gyerek erről kaptam igen mély tanítást.
Miközben azt tette, amit a legjobban szeret, láttam rajta, hogy szenved.
Az elején azt hittem pillanatnyi sikertelensége okozza, de aztán láttam, nem ennyi - belűlről fakad a dolog.
Talán már a zenét sem hallotta, csak a lépésekre figyelt.
Nagyon hamar kifáradt.
Itthon tanulás után zenéltünk.
Ösztönszerűen pattant fel és táncolta végig, amit ott egy órán keresztül nem tudott elsajátítani. Mert kötelező volt.
És az arcán nem görcs, hanem öröm és felszabadúltság volt.
Boldognak láttam és könnyednek.

Igazi tanítás volt ez a pillanat.
Bárcsak minden egyes pedagógus egyszer az életben megtapasztalná.
Annyi kreatívitás, öröm, fejlődési vágy, tenni akarás van a gyerekben és olyan könnyedén törjük bennük mindezt derékba.
Nekem egy egyetem kellett, hogy felszabadúljak és el merjek indulni az útamon.
De mi lenne, ha nem várnánk annyit ezekkel a gyerekekkel.
Ha már egészen korán oda tudnánk figyelni arra, hogy ne öltsék magukra béklyók tömkelegeit, hanem fejlődjenek szabadon, hiszen az élet majd úgyis lemetszi mindazt, ami pluszba van.