2013. november 7., csütörtök

A gyerekek játéka sokszínű. Tele van kreatívitással, meseelemekkel, álmokkal, félelmekkel, vágyakkal, szenvedésekkel de a leginkább mégiscsak a valóság tükrözői.
Ha azt szeretned megtudni, hogy mi lakózik mélyen a gyermekedben, nem kell hozzá körmönfont beszélgetéseket beindítanod.
Egyet kell tenned.
Játszanod.
És ő mindent elmutat neked.

Ilyen a játszótér is.
Tele valóságelemekkel.
Nemrégiben egy hat fős gyereksereg vette uralma alá. Szülőkkel érkeztek, akik látszólag mély baráti kapcsolat ápolói lehettek. A gyerekek is korban egymáshoz közel, igencsak össze voltak szokva.
Mindent kipróbáltak, majd uralmuk alá hajtottak a játszótér fő attrakcióját - a nagy szöktetőt, amely minden gyerek számára, kortól és nemtől függetlenül igazi kihívás.
A szülő sem marad ki ebből, hiszen a gyerek olyan mocskos lesz percek alatt, mint Kisbence, nem beszélve arról, hogy a folyamatos surlódásnak köszönhetően, nincs az a nadrág, amely előbb vagy utóbb fel ne adná a szolgálatot.

A gyerekek percek alatt önszerveződtek és anélkül, hogy erről szóbeli megegyezés született volna, elkezdtek kiebrudalni mindenkit a szöktetőről.
Többek között az enyémeket is, természetesen.
Ilyenkor egy szót sem szólok.
Az ők problémájuk, nekik kell megtanulni deffiniálni ezt és megoldásokat keresni erre.
A megoldási stratégia nem váratott sokat magára.
Azonnal végigszaladtak a téren és összegyűjtöttek minden ottlakó gyereket bőrszíntől és nemzeti hovatartozástól függetlenül.
Így lett nekik egy vegyes - roma, magyar, román szupeerőket birtokló csapatuk. Míg velük szemben ott álltak a kihívók, akik felmérve a helyzet súlyát, azonnal feladták a harcot.
Behúzott farokkal átadták a pályát, de előtte még kutyapicsáztak, hülyerománoztak és még visszajövünköztek egy rendet.
A legjobban az tetszett, hogy a lányomra, Annára sütötték rá a hülyeromán bélyeget.
Napokig mulattam rajta.

De vannak szimpla román-magyar ellenes játékok is. Például a Kistrianon.
Három román gyerek, jóval nagyobbak, megtámadják Balázsékat. Balázsék is hárman vannak, jóval kisebbek, de vadabbak is, elszántabbak is. A magzatvizből szívták magukba ezt a véres elszántságot. Visszaverik a támadást, csípnek, rugnak, harapnak, majd rávetődnek együttes erővel az ellenségre.
De ez az a pont ahol eldöl a csata. Ugyanis a harc hevében egymásra támadnak, majd kizárólag csak egymásra és az ellenség eközben elfoglalja a területet.
MINDEN EGYES ALKALOMMAL ÍGY MŰKÖDIK.

Van a véresmárcius játék.
Ezt a tegnap kezdték el.
Labdajátéknak álcázzák.
Játsza első körben a magyar.
Beszáll a román, aki el akarja venni a labdát.
Idősebb, ügyesebb, alattomosabb.
Már már sikerül lekörözni a mieinket, ekkor jön a roma. Ő a magyarokkal tart, a magyarok meg deklaráltan vele.
Ügyesebb, mint a román, de nem annyira agyafúrt.
A harc kezd véresbe lemenni.
Balázs elüvölti magát, hülye román, hülye román....
Alaposan leszidom, de nem végzek jó munkát, hiszen tíz perc múlva újra elkezdi.
A magyaroknak 1 pont, a másoknak - mondja a romára a kis diplomata - 1o pont és a románnak nulla pont, mert hülye.
Összeverekednek.
Erre az apuka aki addig elbújva leste az események alakulását előjön. A gyermekre üvőlt, hogy ha még egyszer hasonló helyzetbe keveredne, üsse szét az ellenfelek pofáját kiméletlenül...
Ekkor hozzámfordul és lehord mindennek, hogy miféle nevelést adok a gyermeknek. Az övé bezzeg nem mondta, hogy hülye magyar...
Az biztos - gondolom magamban szégyenkezve, mert részben magától érthetődően igazat adok neki - de közben egyiket sem fogadta el, nem képes csapatjátékra és mindenkit ki akart csinálni egész játékidő alatt....

Na így élünk mi.
Közben meg mindent, sőt azon felül is megteszünk az egymás elfogadása érdekében - de egy biztos:
A vér, nos az nem lesz szalonna.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése