2013. november 30., szombat

Paraszt a Mallban

A mi gyermek és fiatalkorunkban ugye nem voltak mall-ok.
Az igazi, feledhetetlen és pótolhatatlan mallhangulatot a jó öreg Romarta jelentette, ami alig egy hónapja mit ad Isten Mall-á nőtte ki magát. Na azóta sem voltam kíváncsi rá. Hadd maradjon meg emlékezetemben azzá ami volt - kommunista bavásárlóközponttá, majd török árúk gyűjtőhelyévé, ami a kilencvenes évek után lett belőle.
Így hát amikor a kolozsvári Julius Mall megnyitotta kapúit, szívesen felugrottunk egy-egy hideg hétvégén szájat tátni és hagyni a gyerekeket belenőni abba, ami ma már számukra természetes.
Nekünk azt hiszem jól esett benne a mozifilmeken felül az ismeretlneség szabadsága. Hiszen ismerős arcokba ritkán vagy egyáltalán nem botlottunk. Emlékek és élmények nem kötöttek a helyhez - tehát az agy nyugodtan és következmények nélkül lemehetett egy-egy fáradt hét után murokba, anélkül, hogy mindez felelősséggel járt volna.

A vásáhelyi mallok már nem jelentették soha ezt a szabadságot.
Valahogy nem tartoztak hozzánk, a látképbe, ergo nem is látogattuk őket szívesen.
Amikor az otthonodban akarnak újítani - az degradálási folyamatnak minősűl. Ha kint kapod, készen és múlt nélkül az kuriózum. Ennyit az emberről.

Ma, akárcsak minden évben - ajándékkajtatási maratont futottunk.
Ott volt a kész Mikuláslevél, a célok, de a bőség zavarában valahogy célvesztetté, derutáltá válik az ember.
Annyi minden tárul a szemed elé, hogy már azt sem tudod pontosan mit is szeretnél.
Ezért is kell mindig jóllakottan és konkrét célokkal, azaz listával bevásárlókörútra indulni.
Ha nem, ott találod magad egy rakás felesleges dologgal a pénztárnál és a nagy kiadással, ami semmilyen mértékben nem fedi a valódi szükségleteidet.

Azt, hogy az árak milyen mérce után szabódnak, azt én már rég nem követem.
Csak azon veszem észre magam, hogy lassan mindenről lebeszélem magam, látva az egyre nővekvő árakat. Ugyanis ha arra az egyszerű és könnyen követhető tényre gondolok, hogy abban a városban, ahol egy valamirevaló csízma ugyebár négyszáz ron - legalább négyszáz olyan családot tudok felsorolni kapásból, akik több mint négyen élnek ennyi vagy ennyi se pénzből havonta - akkor kérdem én, kell-e nekem tényleg, igazán az a csízma, vagy köszönöm szépen megvagyok nélküle is?
Persze tisztában vagyok azzal is, hogy egy minőségi árú többet tart, ha drágább is, mint a silány, ami esetleg ennek tíz százaléka, árban, de időben legalább ennyivel kevesebbet is tart. Na de újabban semmire sincs garancia. Csak garancialevél. Az ígéret. Mert itt minden az ígéretekről, a szemfényvesztésről szól.
És igen, vannak emberek, akik feltalálják magukat ebben a milliőben. Olyan számukra a mall, mint bérleteseknek a színház. Eljönnek időről időre, lassan nem is tudni mi volt hamarabb a mall-e vagy ők, belenőttek, belesímultak a környezetbe.
És vásárolnak, halmoznak, habzsolnak - keresve a pótolhatatlan örömöket, amiket nem igazán ide rejtett el az élet.
A mallok világa olyan mint a több mint hét kertitörpe meséje.
Tele van látványelemekkel, giccsel, színekkel, formákkal - egy hiányzik belőle, a lényeg.
Előbb utóbb felenderedsz, hányingered lesz, minenből sokkkk lesz, menekülnél, csak a kijáratot nem találod.
Ugyanis csak és csakis akkor engednek ki, ha halálra vásároltad magad.
Nem a minőség számít, hanem a mennyiség.
Milyenre? Halálra.

És igen, féltem a gyermekeket.
Mert ahhoz, hogy eljussanak ide, keresztül kell majd menniük azon, hogy kell ez, kell az, jó lenne ez is és ha azt nem kapom meg, akár bele is halok.
Szüntelen mutatom nekik a másik oldalt is - azt, ahol többen vannak. Ahol négyszáz ron nem egy csízma ára, hanem a havi szükséges. De a világ más dolgokat suttog a fülükbe. A legegyszerűbb lenne most szakítani és menekülni, hátra sem nézve - de nem lesz ennyire egyszerű ez. Ide majd újra közösen kell eljutni. Latinovits szavai nyomán:
"Az egyszerűség csak az átélt bonyolultságból születhet. Az egyszerűség évtizedek alatt születik. Aki nem volt összetett, komplikált, alaktalan, sokszögű, sokízű, az nem lehet egyszerű, csak együgyű."



2013. november 28., csütörtök

Van az-az abszolút humor nélküli vicc, mely szerint nem az a kurva, aki az út szélén strichel, hanem akinek megveszik a bundát és erre este fáj a feje.
Annak idején, amikor kezdő szakemberként végigkurválkodtam a megyét - lelkileg és szellemileg, hogy a rendszer karjaiból az útra kikerülő árva fiataloknak további két éves támaszban legyen részük, nekem is esténként rendszerint fájt a fejem.
Ott voltak ezek a fiatalok, akik mindent szerettek volna csak éhbérért dolgozni nem.
A tanuláshoz sem fűlött a foguk.
Megszokták, hogy az állam ha szűkösen is, de csurrantott, cseppentett és kész.
Egy idő után ahogy kinyílt a szemük tisztában lettek a jogaikkal. És elkezdtek érteni ahhoz, hogy fennhangon kinyílvánítsák azt.
Soha nem felejtem el azokat a lányokat, akik egy sikertelen munkakeresési nap után a bázis fele tartva megkérdezték tőlem őszintén, hogy mennyit keresek. Akkoriban lehetett a fizetésem olyan hat-hét millió. Mondom is őszintén, mire szembekacagnak. És ezért a pénzért csinálom ezt, nap mint nap, diplomákkal, szaktudással? Hát megzavarodtam én?...
Akkor ha ez így van, ők inkább kimennek külföldre vagy egy éjszakai pillangóreptetőbe és összekavarnak egy pár óra alatt kétszer ennyit.
Nyilván - nem értettem egyet velük, de volt ez is egy szempont a nagy érthetetlenség vásznán.
Ahhoz, hogy egy fiatalt is sikeresen felvegyenek valahova lejártuk a lábunkat. Több mint tizenöt, húsz cégvezetővel felvettem a kapcsolatot. Elmentünk, könyörögtem egyetlen egy esélyért, egy olyan napért, amikor ingyen bizonyíthatnak - de a legtöbb helyen ránkcsukták az ajtót.
Ha meg sikerült valahova betenni egyet is közülük, a vége mégiscsak az lett, hogy nem vált be. Vagy ő jött el, vagy elkergették vagy a kollegák nem tudták befogadni a közösségbe.
Három igazi sikertörténetem volt.
Három fiú.
Nem szerettek tanulni, de céljaik voltak.
Az egyik álma az volt, hogy annyi pénzt összegyűjt, hogy el tudjon menni külföldre munkát vállalni.
A másik fiúnak barátnője volt, aki arra gyűjtött, hogy közösen ki tudják fizetni az első lakbért illetve a garanciát és elkezdjenek ha szűkösen is, de élni. Mindenkitől függetlenül, végre kitörtölve azt, hogy árvák és segítségre szorúlnak.
A harmadik meg örökölt egy kis házikót a nagymamájától. Ő arra gyűjtött, hogy helyrepofozza és beköltözzön. Gazdálkodni szeretett volna.
Szóval az igazi túléléshez kellettek a komoly, hosszútávú célok. Másként nem ment.
Aki csak úgy linken - segélytől-segélyig - fától-fáig beleélt a világba, az mind melléfogott.

Ma sem fest másként a valóság.
Én lassan hozzávénülök a feladathoz.
Már nem kurválkodom, hazahozzák a bundát, sőt megtanultam a görcsoldó technikákat és soha nem fáj a fejem. Azaz, pontosan tudom, hogy miért hova, kihez kell fordulni ahogy azt is, hogy mi mennyibe kerül. Mert, hogy soha semmi sincs ingyen, na az is biztos.
A célcsoport akiken segítek az változott, de a nélkülözők felfogása, problématikája nem sokban különbözik az akkor tapasztaltakról.
Látom én, hogy mi lenne a megoldás, sőt ajánlom is. De hosszú távon a nélkülözők soha nem mernek gondolkodni. Mintha egy állandó embertervezördögvégez mentalítás mentén tengődnének.
Annyit még meg tudnak tenni, hogy kinyújtják a kezüket, de az már nem igazán érdekli őket, hogy a kinyújtott kéz, csak helyi kezelést jelent. Mélyrehatót szinte soha nem. Ahhoz az egész rendszert kellene felbombázni, nem lenne elég egyetlen egy ragtapasz.

Időközben azt is megtanultam, hogy a hatékony segítségnyújtás záloga nem a könyörgő kutyatekintet hanem a határozott, beajánlott, konspiratív sejtetés. Erre az emberek mindig megnyílnak. Mert mindenkinek vannak nem törlesztett számlái. És egy ilyen kérés esetén hajlanak azt hinni, hogy ez - egy, azok közül. És megteszik, bízva abban, hogy ezáltal is törlesztettek.

Ha tehát én azt mondom, hogy nem szeretem a politikát, nem leszek különb annál az álszűz fiatal rókalánynál, aki eladja mindenét, kivéve a bundáját. Mert annak a fénye minden esetben elhiteti vele önnön tisztaságát és ártatlanságát.
Igen, eljutottam oda, hogy készen állok eladni a bőrömet is, ha ezáltal megmenthetek ezreket. Ha ez a záloga annak, hogy egy jól célzott és jól megfogalmazott kérésem célba jusson.
Attól még az elveim megvannak, tisztábban világítanak, mint a fényes nap. Életem egy hatalmas igen külön-külön és együtt minderre. De az elveimből nem táplálhatom azokat, akik éheznek, nem takargathatom be azokat, akik fázódnak, nem segíthetek beteget, árvát, elesetett. Csak fésűlgethetem csillogó és fényes bundámat a napon és vigyoroghatok boldogan önnön baszatlanságom oltára felett.

Szóval - kurva vagyok édesanyám - igaz, hogy szeressem is, de mindazonáltal nem magamért teszem. Minden egyes nap eszembe jut a hazám.


2013. november 26., kedd

Egy elsős gyermek motiváltsága, lelkiismertessége, tenni akarása és bizonyítási vágya nem vethető össze semmivel. Éppen ezért is kell óvatosan bánni vele.
Egyre jobban kezdek nem egyetérteni azzal ami a romániai oktatásban folyik.
Itt van ugyebár Anna.
Szeptember közepén kezdődött el az iskola és már annyi betűt ismer, hogy olvas. Ha meg nem sikerül egyből leírnia és összekötnie szavakat, kiakad és ostorozni kezdi magát.
Betegesen retteg a rossz minősítéstől, holott soha nem hangzott el feléje az-az elvárás miszerint gond lenne a gyengébb osztályzat miatt.
Van hogy nem mennek a dolgok.
Mert szorong.
Előre ideges, hogy mi lesz ha nem sikerül az újnak megfelelnie.
Ilyenkor sem nem lát, sem nem hall.
Nyilván meg sem érti elsőre a feladat kívánalmait.
Majd ha a vele foglalkozó felnőtt megnyugtatja és ebben a nyugalomban elmagyarázza a követelményeket, simán meglesz részéről a megoldás is.

A Skandináv országokban azt a mennyiségű anyagot, amit a lányomék megzabáltak az évkezdés óta - három év alatt sajátítják el és gyakorolják be.
Itt volt a barátnője, aki egy évvel idősebb nála és az osztrák iskolarendszerben tanul.
Nagy vonalakban ugyanazt tanulják másodikban, amit itt a diákok elsőben.
Csak lassabban, nyugodtabban, oldottabban, kiegyensúlyozottabban. Több időt hagyva az új befogadásának és a régebbi leülepedésének.

Kérdezem én - hova sietünk?
Miért van az, hogy harmadikos, negyedikes gyermekek tananyaga kísértetiesen hasonlít arra - mennyiségében és tartalmában, amit mi anno hatodik, hetedikben tanultunk?
Míg egy kilencvenéves öregapó emlékszik még az óvis verseire is, én már a walesi bárdokra is alig. Mire fognak hát emlékezni ezek a gyerekek?
Lesznek egyáltalán emlékeik?
Vagy csak nyomasztóak?
Ugyanis nekünk annak idején az iskola a tanulás mellett nagyon sok élményről is szólt. Mókákról, döcikről, gyümölcsszedő praktikákról, kirándulásokról, bandázásról, szerelmekről, sportról, verekedésekről. Ők meg iskolaundorosak, hasfájósak, sápadtak, magukbaroskadtak és megterheltek. Agyon vannak nyomorítva házi feladatokkal. Hol normális ugyanis, hogy egy elsős gyerek napi két három órát lenyomjon könyvei társaságában?
Ha emellé társul egy olyan lemaradni nem akaró szülő, aki elhordja hangszerórára, sportra, mozgáskultúrára és idegennyelvre is a gyermekét - hát akkor a NagyIsten kegyelmezzen a jövő generációjának.

Egyre több a panasz a Hályogkovács tanítókról is.
Akik újabban nagy mesterei a pszichológiának is, nem utolsó sorban. Így aztán nem csoda ha minden második gyermek általuk beszédhibákkal, diszgráfiával és diszkalkúliával van diagnosztizálva.
Kegyetlenül sokan keresnek meg az utóbbi években, hogy a tanítójuk elküldte a gyereket logopédushoz, pszichológushoz, mert komoly problémát észlelt.
Na itt is kategóriák vannak.
Van olyan szakember, aki szépen, ügyesen elbeszélget a gyerekkel, a szülővel, jobb helyeken a pedagógussal is és felismeri, hogy a történetben egyedül a gyermeknek nincs baja. Ismerek ilyen kiválló szakembereket, hozzájuk irányítom tehát azokat akik engem ezzel felkeresnek.
És van egy másik kategória - akik hosszadalmas, bonyodalmas és költséges kezelési folyamatba fognak egy olyan gyerekkel, akit elég lenne kiengedni napi egy órára a játszótérre, vadulni vagy bambulni vagy marhulni és helyrepattanna.

Szegény, szegény agyonterhelt gyerekek.
Szegény lemaradni nem akaró, teljesítményt és felzárkózást hajszoló szülők.
És szegény Románia.
Még egy pár év - s ne legyen igazam - elmebetegek hazája lesz ez, a miénk. Tele megtört tekintetekkel, életekkel, családokkal és megomlott rendszerekkel.
Mert ami a legfontosabb - arról feledkeztünk el...

2013. november 25., hétfő

;
A szülészetekhez rengeteg rettenetes élmény köt, de van közöttük kettő jó is - a gyerekeim megszületése.

Van valami a levegőben ... minden esetre észrevehető újabban, hogy nem annyira a koraszülések idejét éljük, mint inkább a túlhordásokét.

Én mindkét gyermekemet 44 illetve 45ik héten szültem meg, annak ellenére hogy 38ik héttől esedékes lett volna. Ezért aztán adódott az a küzdelmi színtér, amit mellesleg senkinek sem kívánok, hogy be-be kellett járni vizsgálatokra, hogy nehogy elöregedjen a magzatvíz és baj történjen az addig egészséges születendő gyermekkel.

Volt olyan - 3 alkalommal is, hogy saját felelősségemre jöttem ki, mert éreztem, hogy MÉG nem jött el a mi időnk. És, volt olyanra is példa, hogy utolsó perceimben, kézzel nyomogatva a kibújni akaró gyermek fejét, meg kellett várjam amíg felméltóztatik száradni a föld, hogy ne lépkedjem össze a frissen mosott járólapokat, mert a rend az rend kérem szépen.

Nem csoda hát, hogy a gyermekruhák bőrőndje mellett egy bőrönöt a könyvek tették ki, amikkel agyonütöttem az időt, mert másképpen bególyoztam volna esküszöm.

Amikor a második gyermekemet szültem, a rutinom szenzációs volt. Tisztában voltam azzal, hogy ilyen fokú álmatlanság mellett, mint az enyém, mire van szükségem a túléléshez. Volt ellemlámpám és sok sok jó könyvem.

Vártam a sorsom beteljesedését.

Mivel türelmetlen típus vagyok, hát olvastam. Beszélgetni utálok idegenekkel, főleg ilyen helyen. Senki nem rád kíváncsi, csak önmaga igazolására, és egymás megrettentésére.

Belépett az ügyeletes orvos. Könyvemet újságpapírral szoktam beborítani, ezt még apumtól tanultam, hogy ne rongálódjon. Kedvesen rámmosolyog...:

Mit olvas anyuka?

Hát, csupa olyan dolgot, amire nem muszáj összpontosítani - mondom, hogy elverjem kíváncsiságát.

De mégis? kérdi mosolyogva.

Nincs választás, meg kell mutatni....

Éppen Popper Péter, Hogyan öljük meg magunkat című pszichosztoriit olvasom.

Az orvos arca hamúszörkére változik.

De anyuka... Ön gyermeket vár....

Van így.

“Nem a halál az, amitől az embernek félnie kellene, hanem az, hogy soha nem kezd el élni.” (Marcus Aurelius)

Én azt szerettem volna megtanulni, hogyan kell meghalni ahhoz, hogy anyaként szülessek újjá.

Túl jól sikerült:))))

Így hát most annak jött el az ideje, hogy újabb leckékhez folyamodjam.

Talán holnap.... Ma még nincs itt a Mi időnk:)
Ennek is itt a helye :)

1. Arról, hogy nem lettem én apáca…



Megmondom őszintén, hogy nem kaptam vallásos nevelést a családtól. Édesapám olyan jóízűeket káromkodott még vasárnap nevében is, hogy csuda volt hallgatni.

Szüleim munkahelye a vasárnapi részvételt is megkövetelte – így hát nem sok emlékem van arról, hogy együtt templomba jártunk volna.

Gyerekként kötelezővé tették a vallásórákon való részvételemet, majd magától érthetődővé a konfirmálási előkészítőt. Na itt, és ebben az életkorban ismerkedtem meg tulajdonképpen Istennel. Igazi nagy találkozás volt, olyan életreszóló.

Annyira mélyreható volt a bennem előidézett változás, hogy elhatároztam papnő leszek. Dönteni kellett Kolozsvár illetve Nagyenyed között – ez utóbbit választottuk. Hárman mentünk el, egynek sikerült végigjárnia. Valahogy nem a vásárhelyieknek való Enyed….

És akkor, találkoztam a szerelemmel. És ez is egy óriási találkozás volt. Igazi egetrengető, oly annyira, hogy ott, akkor, alig tizenévesen elhatároztuk, hogy mi ketten bizony összeházasodunk. Mindent fel akartunk dobni és nem hatott ránk sem a magyarázat sem a szép szó. Néhány év után, távolsági kapcsolat lévén, ennek is végeszakadt.

Gyógyulási fázisomban megismerkedtem a drogokkal. Na, ez is egy nagy találkozás volt. Igazi egetrengető, ami majdnem az életemben került. Egy biztos, akkorát buliztam életemnek abban az időszakában, hogy azóta sem hiányzik. Aztán, egyszer csak elhatároztam, hogy megpróbálok normálisan viselkedni, ahogy az egy adófizető állampolgárhoz illik. És igy is lett.Hogy-hogy is…az egy másik történet, amire még nem érzem elég érettnek magam, talán egyszer…

Nagyon komolyan tanulni és dolgozni kezdtem, de ekkor egyre gyakrabban éreztem fájdalmat mindkét mellemben. Nem éreztem semmit tappintásra, de volt egy monoton fájdalom, ami nem hagyott nyugodni.

Mivel a családunkban rengeteg rákos beteg volt apai ágon, elhatároztam, hogy megnézetem, titokban. Nem szerettem volona ezzel rettenetbe kergetni amúgy is tűzpróba elé állított családtagjaimat, így hát életem egyik legnagyobb hibáját elkövetve, egyedül jártam végig az orvosokat.

Első körben tudatták velem, hogy tele vagyok daganatokkal. A melleimben, mindkettőben – összesen hét kisebb daganatot fedeztek fel, a méhemben pedig négyet. Az orvos részvéttel teli tekintettel közölte, hogy elég kevés a valószínűsége annak, hogy jó indulatú elváltozások legyenek, készüljek fel tehát a legrosszabbra és keressek valami támaszt, mert ezt egyedül képtelenség végigcsinálni.

És akkor, hiába volt nagy baráti köröm és egy agyongyötört, de amúgy összetartó családom, úgy éreztem teljesen magamra maradtam.

Elmentem hát a templomba, aztán a paphoz – egyre több lelki beszélgetésre, majd zarándoklatokra, és így vezetett egyenes út vissza oda, ahonnan elindultam – a mindig bennem lévő vágyhoz, hogy lemondjak a normális emberi életről, felöltve az egyház valamely embernek szánt szerepét.

Katolicizálásomat követően nem sokkal, megismerkedtem a Segítő Növérekkel. Azelőtt sok helyen megfordultam, közösséget keresve, ahova én is beillenék, de egyik sem tűnt nekem valónak.

A Segítő Növérek azonban akkora szeretettel és örömmel fogadtak, mintha már réges rég barátok lettünk volna. Bármelyik közösségükbe jutottam el, ezt az érzést, a viszontlátás örömét találtam. Elhatároztam tehát, hogy csatlakozom hozzájuk.

Mondanom sem kell, otthon nem fogadták kitörő örömmel a dolgot. Anyum legalább fél évig duzzogott, apum pedig szóra sem tartotta érdemesnek a témát, egészen addig, amíg egy magyaroszági látogatásom alkalmával nem ő vitt el a közösségi házba. Bevalotta őszintén, hogy nagyon tetszett neki, amit látott, hallott, tapasztalt és főként érzett.

Zöld útat kaptam tehát a noviciátus elkezdésére.

Közben az utolsó eredmények is megérkeztek, hogy az elváltozások nem rosszindulatúak, de résen kell lennem, mert a daganatok jelenléte egy szervezetben sem normálisak.

És akkor, váltás történt a plebánián, ahol napjaim 9o százalékát töltöttem. Új papokat helyeztek ki, a régiektől pedig el kellett búcsuzni.

Megkértek, hogy segítsek bevezetni az új segédlelkészt az ifjúság életébe, átadva neki az órákat, bemutatva az embereket, a környéket.

Így is volt. Akkoriban nem láttam és nem hallottam. Istenben éltem, Istenért.

De a férjem kitartó fajta lévén, addig nem tágított míg be nem hálozott. Bevallom őszintén – tele voltam bűntudattal. Nem Isten fele, mert Isten a szeretet Istene, hanem az Egyház és az emberek fele. Menekülni akartam, de bárhol kértem segítséget, hátatfordítottak. Vagy nem akarták meghallani, vagy rámszóltak, hogy erről soha semmilyen körülmények között nem beszélünk. Ami megtörtént, megtörtént, tessék továbblépni.

Nem tudtam…

Közben teherbe estem Annával. Születése után egy évvel derült csak fény számunkra arra, hogy az általunk választott név jelentése nem más, mint azÚR MEGKEGYELMEZETT.

Magunkra maradtunk. Rejtegettem a terhességemet úgy, hogy közben nap mint nap ott kellett egyetemi órákon részt vennem a plebánia udvarán. Hetedik hós terhes voltam, és senki nem látott semmit. Bennem azonban egy világ volt összeomlóban. Nem tudom elmondani hányszor próbáltam meg eljátszani az öngyilkossággal, amitől éppen az a hit és egyház, Isten iránti szeretett tartott vissza, azaz, az, ami ebben az időszakban éppen a halálba kergetett.

És akkor, államvizsgázni kellett, meg kellett magyarázni az eltűnésemet, ki kellett találni a jövőt, és helyt kellett állni egy sor olyan dologban, ami önmagában is kihívás lett volna.

Nem omlottam össze, de életem azon időszaka – hát…hogy is fogalmazzam meg, egy örök góc marad.

Minden szinten kiéleződött a helyzet:

Egyfelől – meg kellett ismét tanulni laikusként beleélni a világba, azaz, én, aki életemnek utolsó éveit úgy tettem túlélhetővé, hogy naponta kettő, de gyakrabban három szentmisén vettem részt,gyontam, áldoztam, betegeket látogattam, aktívan részt vettem az Egyház életében, hirtelen midenről le kellett mondanom.

Másfelől, én, aki mindig minden helyzetben vállaltam magam és tetteim következményét, most el kellett menekülnöm, hogy ne nyomorítsam meg leendő férjemet, aki akkoriban még pap volt és a megkövezés várta volna, ha erre mind fény derűl.

Közben ott volt az államvizsga, a terhesség ideje és kihívásai, a család és ismerősők, a kérdések, amikre mind válaszokat vártak, a hirtelen köddé vált jövő – Istenem hányszor, de hányszor történt ez meg velem életem során….

És akkor, nem beszélve arról, hogy elveszítettem azt az embert, aki a legközelebb állt hozzám ebben a néhány esztendőben – a lelkivezetőmet. Aki nem volt más, mint a férjem főnőke.

Finoman fogalmazva patthelyzetek sokasága úgy lelkileg, mint fizikailag.

Amikor tehát azt mondom Coelho nyomán, hogy: "Két nő lakik bennem:az egyik meg akar ismerni minden kalandot,át akar élni minden örömet és szenvedélyt,a másik viszont hétköznapi életet szeretne,biztonságot,nyugalmat,boldog családot.Én vagyok a háziasszony és a szajha,két lélek egy testben,akik egymás ellen harcolnak.Egy nő találkozása önmagával egyszerre játék és komoly kockázat.Isteni tánc.Amikor megtaláljuk önmagunkat,két isteni erő csap össze bennünk,két univerzum ütközik össze.S ha a találkozásból hiányzik a kellő alázat,az egyik univerzum elpusztítja a másikat.", akkor nagyon de nagyon keveset mondok el magamról…

A nyolcvanas években, néhányan a vén rókák közül, akik buknak a savanyú szőlőre is, még emlékezhetnek, a Tővismadár című filmre. Gyermekkorunk egyik nagy romantikus élménye volt.

Sajnos, a valóságban nem ilyen… Ugyanis a mi esetünkben, a férjem, a pap – beleszeretett a bennem lévő szintiszta hitbe, Isten iránti rajongásba, életszeretetbe, emberekbe iránti odaadásba – egyszóval abba a szárnyalásba, amit életünk következő szakasza teljesen megfosztott tőlünk. Én meg abban az Istenhez egyik legközelebb álló szerepet viselő emberbe, aki lépésünk áraként ezt kellett eldobja magától, cserébe értem.

Maradtunk tehát – ahogy azt már mondani szokás, a csurdé seggünkkel, és innen kellett újraépítsük magunkat és egymást.

Még nincs kész a mű…, a tevékenység folytatódik, 5o év házasság után eltökélt szándékom kiértékelni.

"Az első pillanatban sem tűntünk álompárnak. Volt idő, amikor senki nem adott volna egy lyukas garast sem a házasságunkért. Ma már úgy gondolom, hogy éppen a köztünk lévő látszólagos különbség kényszerített bennünket arra, hogy megkeressük azt az erőt, amely a valóban jó kapcsolatokat működteti. Mostanra meggyőződésemmé vált, hogy az élet vezetett egymáshoz bennünket, és azért állított elénk végtelenül sok akadályt, mert azok áthidalása volt az életfeladatunk, és az, hogy megtanuljunk hinni...”

Eva-Maria Zurhorst
Az anyós és én, az anyós..., avagy a Szamár és a Sárkány megszelidítése
( egy régebbi próbálkozás)

Nekem eddig el három igazi anyósom volt - de egyik sem értett meg igazán:))

Az első úgy gondolta kurva vagyok.

A második meg volt győződve róla, hogy őrűlt vagyok.

A harmadik meg - egészen pontosan tudja, hogy kicsit mindkettő.

Hogy mit gondolok én az anyósoktól általában? Sajnos nem sok jót. De azt mindenekelőtt ki szeretném hangsúlyozni, hogy mélységesen elítélem a gonoszkodó és rossz anyósvicceket. Mert ha szeretem és tisztelem a páromat - szeretnem és tisztelnem kell benne és vele együtt azt a bagázst is, amit magával és magában hordoz - jelen esetben ugyebár az édesanyját, bármilyen legyen is velem való kapcsolatában az az édesanya.

Nagyon sokszor törtek borsót az orrom alá, számtalanszor éreztem úgy, hogy vége, többet ebből már igaz nem bírok és nem is vagyok köteles lenyelni - de egy biztos, mélységesen harcoltam azzal a bennem lévő nőies, ösztönszerű rafinériával szemben, hogy anya és fia közé telepedjek.

Addig a pontig ugyanis, amíg akarva-akaratlan én foglalom le a férfi életében a legnagyobb időt és legtöbb pozítív és negatív energiát - ez a harc nem egyenragú felek között zajlik. Minden az én javamra fog eldölni, de csak ami a csatát illeti. Hiszen a pótolhatatlan űrrel, a szomorúsággal és csalódottsággal, az értelmetlen fájdalommal - nekem kell majd együtt élnem nap mind nap.

Érdekes eljátszadózni azzal a gondolattal is, hogy mi lesz majd abban a felállításban amikor én magam leszek a sárkány, a jóakaró - amikor akartom ellenére - mintegy kívűlről fogom hallani a saját hangomat és gonoszkodásaimat - a saját menyemmel szemben. Mert ugyebár melyik anya számára elfogadható az a nő, aki betelepszik a fia életébe, lefoglalva a legcsodálatosabb trónt és kitaszítva mindenkit a döntések szobájából?

Így hát - akaratlagosan küzdök meg percről percre önmagammal szemben - valami olyasmi érdekében, ami természetes. És ahogy vénülök és bölcsülök, egyre gyakrabban engedem át azokat a helyeket anyósom számára - a saját fia életében, amikről korábban úgy gondoltam, hogy csak engem illetnek meg.

Osztozkodom és hallgatok. Mert anya lettem - egy leendő férfi édesanyja, aki egy nap haza fog állítani egy számomra egyenesen unszimpatikus és butácska nőcskével, akivel szemben kell néznem és meg kell harcolnom azokért a jogokért, amelyekről úgy éreztem - hogy örökre engem illetnek. De ma már ezekről is tudom, hogy könnyedén osztozkodni fogok. Azért, hogy maradjanak is.

Mert a birtoklás nem ad, hanem csak elvesz.

A megnyert csaták nem győztesek, hanem minden esetben vesztesek. A lemondás, a szenvedés, a fájdalom ugyanis az én olvasatomban sokkal értékesebb, mint minden más, mert ebből tudom igazán, hogy élek, fejlődöm, vagyok és leszek - az újabb és újabb stratégiák és eltervezendő győzelmek érdekében.

Tudunk vihart kelteni magunkban, s le is tudjuk csendesíteni a viharunkat. (...) Életünk valóban hajózás a nyílt tengeren, ahol nem lehet tudni, milyen vihart hoz a következő óra - de azért azon a hajón egy Kormányos is van! Müller Péter

2013. november 24., vasárnap

Volt édesanyámnak egy megrögzött feminista barátnője. Amúgy ez az egész klub, amelyben felnőttem - csupa csalódott, férfiakat el nem fogadó, férfiaknak meg nem bocsátó és idővel a gondolatot is meggyűlőlő szép, okos és talpraesett nők klubja volt.
Az ők harmincas-negyvenes éveik idején tombolt a láz, hogy ha nem megy hát nem kell erőltetni - szabadulj meg a férfitól mint egy ruhadarabtól, megélsz te a jég hátán is... című felfogás.
És mivel a gazdaság kedvezett nekik, ismerettség révén simán megéltek egy fizetésből. Ha meg többre vágytak, vállalkozást indítottak vagy második állást vállaltak és életék nyugis életüket.
Aki meg alkoholista vagy uram bocsá bántalmazó férj mellett sínylődött, azt felkarolták és átsegítették azon a küszöbön, ami után elkezdődött az önmagad felvállalása és a nyitás az életigenre.
Gazdag társadalmi életet éltek, koncertek, előadások, színdarabok, bálok és szülinapok, névnapok megünneplése ismétlődött időről időre.
Minden estére jutott valami. Ha meg nem, hát legrosszabb esetben ott volt a Dallas.
Ez a nő mondogatta mindenki hahótázása közepette - hogy neki bizony néha, üres estéken kellene egy férfi. Na nem másra, csupán csak annyira, hogy a fejét a karjaira hajtsa és megnyugodjon.

Azóta sok idő eltelt.
A feministák megvénültek - a televízió átvette a kormányzást életük felett.
Ha dönteni kell - inkább egy meleg ágyban eltöltendő este a tévé vagy egy jó könyv mellett, mint a feszengés valami előadáson, ünneplőbe öltözött, álarcokat viselő emberek között.

Ők mesélték volt, hogy valamelyik anyósa rettentő buta, de rendkívűl bölcs asszony volt.
Rengeteget olvasott.
Nem dolgozott, eltartották. Elvégezte a házimunkát, majd felkuporodott az ágy tetejére és olvasott. Orrba szájba szerelmetes regényeket.
Ha az ura fáradtan hazavánszorogott és nem volt kedve egy kis etyepetyére, durcásan kiöltözött és elhúzta a csíkot színházba, vagy ahol éppen aznap este, abban az órában összeütöttek két fazakat.
Az ura meg, szegény jámbor lélek amíg az asszonyka hazatipegett bánatában zoknit és bugyit stoppolt, vezekelésképpen.

S itt, éppe ennél a gondolatnál kezdtem el keresgélni az arany középútat.
Aközött ami lehetséges és elfogadható és aközött ami a realitás maga.
Hogy a párok nem képesek néhány év házasságot követően egy kiegyensúlyozott társasági életre, közösen. Hiszen ami az egyiknek tetszik, elfogadható, az a másikat untatja, kívűl esik az érdeklődési körein.
Ha meg ezen a ponton külön válnak útjaik, előbb utóbb egymástól mérföldekre sodorja őket az ár.
Már nincsenek bánatukban bugyikat stoppolgató férfiak és ágy tetején olvasgató hölgyek, aki mindig visszatérnek, ha az előadásnak vége.
Csak elvesztett útak vannak.
Klikkek és klánok - asszonyokból, akik váltak, akik éppen válni készülnek, és akik soha nem szeretnék ezt a lépést megtenni, annak ellenére sem, hogy nap mint nap eljátszadoznak ennek fárasztó gondolatával.
És férfiak, akik igyekeznek apák maradni, mert ők apa hiányában nőttek fel. Közben meg keresik az igazit, hiszen a csapból is az folyik, hogy valahol rejtőzködik a szerencsétlen és percek kérdése, hogy egyszer majd csak hírtelen előáll.
Az élet persze nem változott semmit.
Maradtak riadt gyerekek.
Üres esték, amiket mindenki szívesebben megosztana.
És persze a tanácstalan fiatalok, akik ezt látva rettegnek nekifogni az életnek és igyekeznek meghosszabítani azt az időszakot, amit a Mamahotel biztonságában tölthetnek el, egyetemet, egyetemre halmozva.

Megszűnt az egyensúly, felborúlt a rend, teljes az anarchia minden szinten.
És itt vagyok én és a hozzám hasonlók akik szeretnénk hinni abban, hogy egy fecske nekifuthat a nyárnak. Hogy a lépések, a rezgések, a hullámok egyéntől a globálisig vezetnek.
Hogy ha esetleg én megteremtem önmagamban az egyensúlyt, az hatással lehet családom és szűkebb tágabb környezetem életére - de ha nem egyéb, gyermekeimére mindenképpen, akik majd felnőve, mind mind megalkothatják a saját, különbejáratú nyaraikat - olyan színekben, ami nekik megfelel.

2013. november 23., szombat

Az Istenhez intézett imádság nem kívánságkosár.
Ezzel szemben vannak emberek, akik életük végéig megmaradnak a kívánságlista bemutatásánál imádságuk során.
Itt van Balázs.
Ugyebár minden este közös imádság és mese zárja a napot.
Balázs mindenben benne van, de a Miatyánkban nem vesz részt.
Nem firtatgattam, nem feszegettem - gondoltam, majd ha úgy érzi csak beszáll.
Közben tegnap mondja:
- anya ez nagyon szép imádság. de akkor miért mondja mindenki úgy, mintha robot lenne?....
És ezzel a mondattal, gondolattal rátappint a teljes misztériumra, a lényegre.

Én magam is nagyon későn kezdtem el igazán imádkozni.
Megtanulni csendben lenni Isten előtt, hadd beszélhessen végre Ő.
Egész nap pattogok, gondolok, kavarok, keverek, sakkozok, számítok - és akkor jön az este és megmondom neki én, hogy Ő mit kellene felvállaljon ebből az egészből.
Csináld ezt, tedd lehetővé azt és a többi.
És ha nem cselekszik elvárásaim szerint, hát majd jól megsértődöm és lemegyek ateistába.

Egyszer valaki meglátta az asztalomon azt a Speurgeon könyvet, amiből akkoriban minden reggel elolvastam a napi útravaló igét.
Ez volt a címe - szabadon: Isten igéreteinek tárháza...
És az illető ateistaként ennyit fűzőtt hozzá a dologhoz.
Nézd - ez a könyv is az igéretekről szól és nem a megvalósításokról. Na látod, ezért nem hiszek én Istenben. Majd ha kiad egy olyan olvasmányt, ahol megvalósításairól beszél - na majd akkor...
De hát miről szól a Biblia, ha nem erről?
Az ember és Isten közötti furcsa, jellemezhetetlen kapcsolatról, a vergődésekről - Jézusról, aki valóban az alfa és omega ebben a történetben - hiszen mindent visz.

Legemlékezetesebb bennem a nagymamám halála körüli imáim időszaka.
Szeretett nagymamám, akiről már annyiszor megemlékeztem - szenvedett.
Sok minden történt akkoriban bennem.
Elsősorban az, hogy kegyelem volt a 84 év, de még egy ennyi ráadásként is kevés lenne mellette. És nem akartam hinni. Majd eljutottam oda - hogy azt kértem Tőle - erőstítse meg szenvedéseiben és vegye el. Pont akkor és úgy, amikor készen lesz rá.
Popper gondolatai csodálatosak erről.
Az Isten szereti annyira az embert, hogy mielőtt meghalna ugyanabban az állapotba ringatja vissza, mint amelyben születésekor érkezett. Így téve készen őt a találkozásra és megujjulásra.
És én hiszek ebben.

Számtalanszor kérünk ezt is meg azt is.
Van, hogy kitartóan.
Valósággal kiimádkozunk, kikényszerítünk dolgokat, majd ha megjárjuk, mert nem álltunk készen rá, hát tombolunk.
Akár a gyerekek.
Az én gyerekeim szoktak uzsukálni. Miért, kinek a gyerekei nem?
Itt van egy elég friss őszi példa az álomcsízmákról.
Anna olyan csízmákat akart ami így meg úgy, színben ez meg az, ára a csillagos ég.
És nagyon nagyon nagyon akarta.
Felnőtt fejjel tudtam, hogy nem fogja kihasználni, a minősége szar - egy hétre ha garantált, de üsse kő, mondom tapasztalja meg ő maga.
Megkapta. Lejártuk a fél lábunkat érte, de a csonkokra húzhatta.
És percnyi pontosággal negyedik nap fel is adta a szolgálatot. Felpattant az orra, csúnya és használhatatlan lett.
Rendkívűl szomorú volt. Én meg boldog. Mert volt benne tanúlság akármennyi. Lehetett mazsolázni. Ilyenkor hagyom őt beszélni. És magától képes levonni a megfelelő következtetéseket.
De mi felnőttek, vajon igen-e?
Hány imádságunk szól erről az uzsukálásról és hányban hagyjuk Istent megszólalni a csendben?
Egyáltalán imádkozunk-e?
Vagy csak a zuhanó repülőn? Ahol nincsenek ateisták? Ahol mindenkinek jó lenne egy kis mennyország legyen bármi is az?

A szentek és nagy bibliai alakok sem voltak feddhetetlenek.
Minap olvasom Ábrahámot. Valósággal viszolygok attól, ami bennünk, emberekben hónol.
De erre ott van Isten - aki tényleg a dolgok mögé lát és vár és remél - akár a szülő, neveletlen kamasz gyermekét lopva elfigyelve. Csakhogy benne nem annyi a szeretet mint énbennem. Ő MAGA A SZERETET.
Ennyi.

2013. november 22., péntek




Valamikor a posta sokat jelentett. Nem mint ma. Akkoriban írtunk egymásnak levelet. Soha nem felejtem el, hogy engem az motivált az írás-olvasás elsajátításában, hogy végre nekem is lehessen Misás levelezőpartnerem.
Volt ez a gyereklap. A MISA.
Mindenki Misát olvasott.
Postán jött, pontban déli tizenkettőkor sietett be vele a blokba Márta néni. Soha nem adta a kezünkben, mert piszkosak voltunk, betette a postaládába és elsietett.
Azonnal abbahagytuk a játékot, beszaladtunk, kezet mostunk és üveges tekintettel siettünk a kincset rejtő postaláda fele.
Szégyen ide vagy oda, életünkben ekkor láttunk először fényes nyomdapapírt.
A Napsugár sokáig újságpapírra volt nyomtatva.
A Misa más világból érkezett.
Ott a gyerekekre volt fényes, sima felület.

Első volt az érintés hatalma.
Az ujjam ma is emlékezik, ha behunyom a szemeimet arra az élvezetre, amit a Misa tappintása keltett bennem.
A második volt a szaglás.
Behunyt szemekkel odahajoltunk gyengéden a Misa fele és beszippantottuk kitágult orrlyukainkon át azt a csepp Magyarországot, amit a határon átengedtek.
Ezt követően jöhettek a betűk és szavak. Minden oldalt elolvastunk naponta ezerszer is. És mindig mondott valami újat.
Egy fejtőrő, egy-egy gyerek élménybeszámolója, egy kastély vagy vár bemutatója, képes beszámoló egy-egy anyaországban lezajlott tevékenységről és egy-egy ritkán látott Mikimóc rajz végre eredetiben.

A hónap másik postaeseménye a Napsugár volt.
És végre a legfontosabb a Misás levelezőpartnertől a válaszlevél.
Ezek a levelek standardizált levelek voltak.
Mindenki ugyanazt írta bele.
Hogy néz ki, hány éves, hol sulizik, sportol-e vagy sem, vannak-e barátai, gyűjteménye és mi akar lenni ha nagy lesz.
Soha nem felejtem el - én ebben az időben tanultam meg hogy mit is jelentenek a satén, mandulavágású illetve gesztenyebarna szavak.

Na, de emellett a posta jelentette nekünk első körben a Vörös Zászlót, majd a Népújságot.
A jó öreg, megszokott, mogorva postásnőt, akiről soha sem értettem honnan van annyi pénze, hogy mindig juttat belőle másnak is. És ha juttat az emberek mégis  miért adnak vissza belőle egy keveset...

Manapság a posta teljesen más.
Ritkán írunk levelet - és akkor is a pályáztatónak.
Hivatalos papírokat küldözgetünk ha nem elég jó nekünk az elektrónikus változat.
Ki büszkélkedhet manapság postai levelezőpartnerrel?
Kinek jár a Misa?
És ki az aki órákat vár, hogy végre telefonálhasson katonaságban senyvedő fiának?
Ma a posta teljesen másról szól.
Egy dolog a régi - a pecsét hangja.
Tuuuuu-tiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii, tuuuuu-tiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii. Ezt a hangot álmomban is azonosítani tudnám.
Az embereket már nem.
Idegesek.
A pénzüket követelik.
Panaszkodnak, hogy várakozniuk kell.
Szidják a rendszert, egymást, az alkalmazottakat - elfelejtették a régi szép időket, amikor nem volt olyan nap, hogy abból két-három óra ne valamelyik sorban beállva teljen el.
Ott, akkor bezzeg nem sietett senki.
Lehetett beszélgetni, viccelődni, parolázni, ismerkedni, jövendőbeli szerelmet találni, élni.
Most már csak a tévé előtt az igazi.
Ott minden egyben van.
Instant.
És senki sem ideges, csak abban az esetben ha kicsit élnie kell.
Mert azt már nem szereti.


2013. november 21., csütörtök

Annak idején, amikor egyetemista voltam - már egy olyan négy év tapasztalatával a hátam mögött, ami csakis a frontális előadásokról szólt - nem igazán hittem a csodákban. Felvételim előtt aki csak tudott a szándékomról igyekezett lebeszélni, hogy marhaság ez, ugyan minek, hát ott a diplomád, fogjál neki dolgozni, ne tanulj tovább...
Éreztem azonban, hogy ebben a dologban sokkal több van.
És nem csalódtam.
A második egyetem mindent felűlírt és megváltoztatott bennem.
Fantasztikus tanárokkal, változatos és hasznos tantárgyakkal, híres vendégelőadókkal, sok gyakorlattal, Istenközeli helyszínnel és olyan páratlan értékeket képviselő emberekkel, akikkel kegyelem volt együttlenni.
Itt volt például a keddi napunk.
Reggel nyolctól déli tizenkettőig - személyiségfejlesztés.
Egyszer édesanyám megkérdezte, hogy mit fed ez a tárgyam.
Óriási meglepetésére nevetve mondtam: játékot.

Hetente négy órán keresztül önfeledten játszottunk, úgy, hogy közben megtanultunk beszélni, véleményt alkotni, megismertük önmagunkat, egymást és az életet.
A csoda nem tart örökké.
Sajnálom, hogy majd a gyermekem nem tanulhat egy ehhez hasonló helyen, ilyen lelkek közelében. De ahányszor tehetem, mesélek, beszélek és tanítok erről.
Balázs egy ilyen alkalommal háromévesen rákérdezett:- anya, te hol végeztél? A Világegyetemen?...
Persze nevettünk ahogy a szívűnkön kifért, de a gyerek roppant mód közel járt az igazsághoz.

S akkor itt van ez a két gyermek.
És itt van ez a töménytelen mennyiségű tanulnivaló.
Kitalálok mindenfélét, de egy biztos, ha nem játékosan tanulunk, semmire sem jutunk.
Ott vergődik a gyerek órákon át, a végén már sajnálja is magát és mindenfélét tenne, csak ne kelljen gubbasszon a könyvek felett.
Ilyenkor játszunk.
A játékkal minden karikacsapásszerűen feloldódik.
Ha nem így teszünk, Balázs már rég tudja a nővére leckéit elejétől végig, ő meg ott prünnyög saját sikertelensége felett.
Dallamot szerzek a versnek - hiszen úgy hamarabb rögzűl, lerajzoljuk a cselekményt, képek alapján azonosítunk szavakat. Memóriakártyázunk az idegen szavakkal és dugókkal számolunk miközben épűl már a maradékból a frontvonal is a katonai összecsapáshoz.
Ugyanis a kötelező megöli a kreatívitást, a jó hangulatot, a kedvet, a fejlődést, a haladást.

Ma amikor táncolt edzésen a gyerek erről kaptam igen mély tanítást.
Miközben azt tette, amit a legjobban szeret, láttam rajta, hogy szenved.
Az elején azt hittem pillanatnyi sikertelensége okozza, de aztán láttam, nem ennyi - belűlről fakad a dolog.
Talán már a zenét sem hallotta, csak a lépésekre figyelt.
Nagyon hamar kifáradt.
Itthon tanulás után zenéltünk.
Ösztönszerűen pattant fel és táncolta végig, amit ott egy órán keresztül nem tudott elsajátítani. Mert kötelező volt.
És az arcán nem görcs, hanem öröm és felszabadúltság volt.
Boldognak láttam és könnyednek.

Igazi tanítás volt ez a pillanat.
Bárcsak minden egyes pedagógus egyszer az életben megtapasztalná.
Annyi kreatívitás, öröm, fejlődési vágy, tenni akarás van a gyerekben és olyan könnyedén törjük bennük mindezt derékba.
Nekem egy egyetem kellett, hogy felszabadúljak és el merjek indulni az útamon.
De mi lenne, ha nem várnánk annyit ezekkel a gyerekekkel.
Ha már egészen korán oda tudnánk figyelni arra, hogy ne öltsék magukra béklyók tömkelegeit, hanem fejlődjenek szabadon, hiszen az élet majd úgyis lemetszi mindazt, ami pluszba van.

2013. november 20., szerda

Számomra az apaság misztérium. Akár az Istennel való kapcsolat. Van, de csak úgy nem hálózható be, nem fogható el, nem érthető meg, nem ismerhető ki, nem kontroll alatt tartható és főleg nehezen megítélhető.
Ezzel szemben az anya-gyerek kapcsolat az olyan hétköznapi.
Alap.
Kiindulópont, felszállópálya.
Anélkül nincs élet - ezáltal olyan mint a levegő. Csak akkor köszönjük meg és kezdünk kapkodni utána, ha kifogyunk belőle.
Hány édesanya érzi igazságtalannak, hogy míg ő a gyerekkel vagy gyerekekkel van látástól vakulásig, rendezi, gondozza, ápolja, szereti, tanítja, szállítja, eteti és neveli őket - addig az apuka dolgozik, nem osztózik ezekben a feladatokban, mégis amikor hazaér, a gyerekei számára elérkezik maga a karácsony. Kipirult arcocskával mesélnek, csacsognak, ugrálnak körülötte, tánacsát és véleményét kikérik, masszírozzák és szeretik, ölelik és puszilják. Csak az jó és elfogadható, amit ő tesz, mond, vagy gondol.

Amióta az eszemet tudom, figyelem az apukákat.
A lelkem mintha sokkal hamarabb megértette volna, hogy valamit megmutathatnak az igazán lényegesből.

Istennel való kapcsolatom is akkor rendeződött és lett azzá, ami egy életre elkötelezetté tett, amikor sikerült önmagammal lerendeznem édesapámmal kapcsolatos sérelmeimet.
Amikor elkezdtem először az ő fejével gondolkodni, aztán kibújni a saját szűk bőrömből, átvedleni az övébe és hogy divatos fordulattal éljek, az ő cipőjével lesétálni néhány mérföldet, hogy megtanuljam egy életre - az ítélkezés, az előítéletek, soha nem jó tanácsosok.

Van két édesapa, akik már évek óta lenyűgöznek. Már gyermekként is ismertem őket, így hát külön élvezetes és tanúlságos most őket ebben a szerepben látni.
Az első, az idősebb - rettenetes gyermekkorral maga mögött. Szülei korán váltak, édesapja olyan messzire rohant, amennyire csak bírt, soha hátra sem nézett, az édesanyja élete meg ráment az önigazolás keresésére. Nem törödött vele. Biztos, hogy szerette, de magát talán annál is jobban.
Magányosan, majd másokat segítve nőtt fel.
Orvos lett. Igazi, mély lelki ember. Ha szemeibe nézel felismered, ő nem ebből a világból való. S bár házassága nem sikerült, apasága annál fényesebben tündököl. Mindennél jobban imádja a gyermekeit. Minden szabadidejét velük tölti és ölelésében benne van a fényes Nap és az összes csillagok, mert ilyen ő. Apaként karjaiban tartja a világmindenséget.

A másiknak kisebb gyermeke van.
Őt is egészen közelről ismerem, figyelem.
Anyuka sokat dolgozott, apuka pontosan ennyit ivott. Valósággal menekült otthonról gyermekként. Először a bandája zsebmetszésekből tartotta fenn magát. Majd attértek nagyobb zsákmányra. Nem tudom, hogy félelmében, vagy mert egyszerűen csak, mert hitt a jövőben - ekkor lépett ki mellőlük. Szobafestő lett. Bizonyára nem lehet rossz abban amit csinál, mert állandó munkája van. Hazafele jövet első útja a játszótérre vezet. Kisfiát az anyagiakon túl elhalmozza mindennel ami fontos: szeretettel, rászánt idővel, minőségi együttlétekkel, korlátlan figyelemmel és felmérhetetlen szeretettel.

Anyaként is azt gondolom, hogy túlhangsúlyozzuk az anyaság fontosságát. Míg szép csendben fontosabb és alapvetőbb mint az apaság, talán nem is létezik. Hiszen ennek mintájára él bennünk - életet adó anyákban a szexualitás, párkapcsolat, szerelem valamint a legfontosabb az Istenkép és Istenhit fogalma.
Mondjuk hát el minden álló nap a mellettünk élő férfinek - hogy az a pár perc maga a világ. Vigyázzon hát milyenre formálja azt...


2013. november 19., kedd

Nem hallani sok városközi buszbalesetről.
Ezek nem történnek meg, vagy eltussolódnak?
Ezen kezdtem el ma gondolkodni munkából jövet.
Ugyanis én az idén, hogy ne menjünk vissza túlságosan a történelemben, egyről hallottam Marosvásárhelyen. Ez éppen az a járat volt, amit a gyermekekkel közel 55 percen át vártunk és nem jött. Éreztem ha végre jönni fog, megölöm a sofőrt. Végül este olvasom, hogy elakadt. Jó...
Anna azóta is ha buszozni szándékszunk inkább lebeszél.
Nem emlékszel mi történt a múlkor, amikor a Pokolba kívántad a sofőrt?
Tizennégyen megsebesültek...
Ilyen a gondolat teremtő ereje.

Ott van az, hogy kétségtelenül hiszek, hittem...szeretnék hinni a második esélyben.
De ma, megtörtem.
Állok érted-e fázósan a biciklimmel a stopnál, amikor a faramra húz egy nem kistestű autóbusz.
Megfordulok flegmatikusan, hogy legalább szemügyre vegyem a behatolót, ha már így van, s hát a szomszédom ül a vezető fülkében.
Az a szomszédom, aki amióta az eszemet tudom, visszamenőleg hetedíziglen - iszik. Laccsant reggel, délben és este. Alkoholban fogantatott és abban is fogja végezni.
Leszámítva, hogy időközben persze született három ártatlan gyereke.
Itt meg kell jegyeznem, hogy példátlan apa.
Türelmes, következetes, lelkes, vicces és tele van játékkedvvel.
Imádják a gyerekei.
Ezen mindig hatalmasakat tudtam csodálkozni.
Volt neki a felesége.
Egy kicsi kerek fehérnép.
Állandóan a három gyerekkel amiből egy a nyaka körött, egy az ölében, egy pedig a szoknyája tövében. Taknyos, sírós gyerekek. A háromból állandóan kettő ordít. A harmadik meg rendszerint amiatt, mert az első kettő rázendít.
Apuka sehol, soha.
Ekkor - lehettek a gyerekek olyan fél, másfél és kettő és fél évesek, anyuka bekeményített.
Elment dolgozni, munka után szaladni, zenét hallgatott. A tömbház előtt, hazamenet még rotyogott a telefonján egy fél órát, ezzel is késleltetve az elkerülhetetlent.
Ettől kezdve apuka rendezte őket.
Reggel óviba, délben haza, délután ki, este be. De a pia és magány maradt.
Lassan a fogai is eltűntek.
Közben elköltöztem.
S ma viszontlátom a faramban, a busz kormánykerekénél.
És hinni akarok a változásban, a második esélyben, a jóban - ekkor azonban rámmosolyog - a maga teljes fogatlanságában és int.
Anna jut eszembe:
- gyere anya, menjünk inkább görivel vagy biciklikkel ma...

Még ismerek ilyen sofőröket.
Például a jó öreg szomszédot, Gligort. Páratlan a maga nemében.
Annyira gyűlőlt bennünket gyermekként, hogy megfojtott volna egy kanál vízben, úgy, hogy a víz érintetlen maradt volna.
Ő is egész életében buszt vezetett úgy, hogy közben köze nem volt a vezetéshez.
Volt ez a fehér ezerháromszázas Daciája - miért, kinek nem? - és alig tudta leparkolni.
Ott röhögtük ki a beleinket amíg valahogy betornászta az üres parkolóba. Gázolt, lefullasztotta, jobban gázolt, ismént lefullasztotta, közben az idióta fia ott állt és impegált neki -
- Mai in spate, Tati, mai, mai, mai - buuuuuuummmmmmmmmm.
Na erre már magunkra is pisiltünk.
Akárcsak akkor, amikor elhatározta, hogy kihozza a borkányokot, hogy a felesége bele tudja tenni a givecset télire.
Bement a garázsba. Kihozta a Daciát.
Összepakolta a borkányokot, majd kitette a garázsajtó szélébe.
Odatette a fiát impegálni.
Az a szokásos szöveggel:
-  Mai in spate, Tati, mai, mai, mai - csöööööööörrrrrrrrrrr. Rá a kirakott borkánokra. Ez volt életem első igazi mély inkontinens pillanata, amikor a vizeletem a röhögéstől elárasztott, mert ezt másképpen nem lehetett végigcsinálni becsülettel.
Akkor kiszállt és lehúzott a fiának egy nagy pofot.

Szóval, ha elgondolkodsz azon, hogy ez a pasas járta télen, fagyban, hóban, téli gumik és láncok nélkül a falvakat és hordta emberek százait - rögtön átértékeled az életet.
Szóval, Carpe Diem, amíg buszra nem ülsz!

2013. november 18., hétfő

Hiába él egymás mellett - ugyebár akarva-akaratlan - román és magyar testvér, a sok próbálkozás ellenére sem sikerült összemosni a két nemzetet. Mentél jobban akarták, annál jobban küzdöttünk ellene. Talán ha hagyják és nem dolgoznak ezen szűntelen - mintegy magától bemosódunk. De tettek róla, hogy ellenség legyen a más. Gond csak annyi, hogy ennek köszönhetően minden ami más, gyanús és ellenség. Népünk megtanulta a másság fogalmát kiterjeszteni nem csak a Másikra, hanem mindenre, hiszen minden gyanús, sőt önmagára és vérére is, hiszen az is bizonyos fokon diszkrepáns.

Amikor gyerek voltam - megtanultam tapasztalati úton a cácá fogalmát.
Cácá az a hegyi móc asszony, aki takargatni kívánja származási helyét és ezt teszi kirívó ruházattal, borzalmas és megemészthetetlen stílussal, fenkőlt beszédmodorral ami alól minduntalan kibúvik az agytalansági állapot, rengeteg festékkel és az elérhetetlenség álarcának állandó viselésével.
Cácákot mindenki ismer.
Biztos lelőhelyük a hegyek után, ahonnan leereszkednek bocskorban - a bankok épületei, a hivatalok, a Polgár Jenő Ház és egyéb olyan hivatalok, ahol az emberek sorsának irányítását bűntetlenül a kezükbe veszik.
Ilyen helyen ugyanis ritkán dolgoznak jó magyarok.
Ilyen helyeken kizárólag Cácák vannak. Tisztelet a kivétel ugye, mert nem mindenki születik Cácának. S az is lehet, hogy időközben levetközi - mert a cácáság biztos halála a Lélek és Agy születése.
Édes jó anyám mindig úgy nevelt - fiam nézd meg jól a legjobb pozíciókban mind cácák vannak. Ők ugyanis ha kapnak egy jó helyet odaviszik minden egyes rokonukat, barátukat, aki szintén ott kezd el dolgozni.
A magyar nem ilyen.
Ha jó helyet talál Csak azért küzd, hogy minden áron megtartsa. És ez a küzdelem nem ismer sem rokont sem barátot...

Amikor Annát első nap iskolába vittük - még az első suliba, amit a rendszer dobott nekünk tálcára stuporral szembesültem a cácáság méreteivel tanintézményen belül.
Hogy ne befolyásoljalak - elmondom:
Magyar osztály - nem jutott új parkettre, nem adott az iskola függönyre és szőnyegre, vinni kell tisztálkodási szereket és egyéb higiéniát biztosító cikkeket, nincsenek eszközök és felszerelések. Megoldás: a szülők dobják össze közös erőből és teremtsenek ki mindent ami hiányzik.
Szülőértekezlet után istentelen dűhvel a torkomon útam a román osztály előtt vezet el. Benézek. Mit látok:
van szalagfüggöny, van gyerekmintás szőnyeg az új padló felett, kitéve a kéztörlő, vécépapír, tisztálkodási szerek egy asztalra, a teremben hátul egy polc roskadásig könyvekkel és egyéb didaktikai eszközökkel, amiknek zömét pedagógusként is csak a neten vagy könyvben láttam.
Idegesen visszalépek, hogy megkérdezzem mi van.
Mire a válasz:
az egyik apuka ezmegaz, a szülők a többit kiteremtették. Jó időben voltak, jó helyen, jó erőforrásokkal.
Bummm.
Egy null a cácizmus javára.

Közben múlt héten a gyerkőcökre várva szintén ez csapja meg lelki orromat.
Jönnek ki a román elsősök. Szépen és gondosan varratott egyenruhákban, jólfésűlten és tápláltan.
Osztálytermük előtt gondosan felsorakoztatva a tálcák, amikből éppen elfgyasztották három fogásos ebédjeiket. A teremben minden - ami nem kell az is, például tévé meg egyéb ketyerék. Míg a magyar gyerekek eszik négyig a hamuban sűltet, termük lelkiekben gazdag - de a mai világ kincseiben cseppet sem bővelkedik.

Ne érts félre!
Nincs tanúlság.
Csak a tények vannak.
És a letagadhatatlan különbözőség.
Hogy míg ők egymásért - addig mi magunk ellen is...

2013. november 17., vasárnap

Már írtam róla, de állandóan aktuális - amikor egy ember kinyitja előtted a háza ajtaját, valahogy akarva akaratlan a lelkét is mustrára teszi.
Minden háznak megvan a maga milyensége.
Ami áll:
- szagból
- hangulatból
- energiákból
- stílusból
- lendületből
- rendből vagy rendetlenségből
- fényekből vagy sötétekből
- hidegből vagy melegből
- dominánsan jóból, vagy rosszból - aminek semmi köze az ízléshez, vagyonhoz vagy négyzetméterekhez.
Látszik minden ahogy belépsz.
Hogy ha vannak gyerekek - azok mennyire vannak elfogadva, tolerálva, mennyit játszanak, hogyan élnek vagy fojtódnak meg.
Ha vannak könyvek, akkor azok mennyiben vannak kirakva - vagy mennyivel inkább használva.
Ha sok a technikai eszköz, akkor az mennyiben befolyásolja az ott lakók életét stb.

Kisiskolás és óvodás szülőknek külön kihívás lett a gyermekzsúroztatás.
Ami terjedhet az otthon feldúlásától - el egészen egy olyan helység, lásd játszóház kibérléséig, ahol annak ellenére, hogy valóban mindent megoldanak - a személytelenség óriási méreteket ölt, minden sablonok, előre gyártott és bejáratott program szerint zajlik - jó sok pénzért.
Mi - munkámnak köszönhetően, valahol mindig középen helyezkedtünk el.
Nem otthon tartottuk, hanem valamelyik alapítványi teremben, ahol kényelmesen elfért és játszahatott tizenkakárhány gyerek, mindenki megtalálva a maga igényszintjének megfelelő elfoglaltságot.

A lányom hétvégén otthoni zsúrba ment.
Mindig ideges leszek az ilyesmitől, hiszen annyi hülye tapasztalatom van, amiket képtelen vagyok félretenni - hogy nem tudok gátat szabni az előre gyártott forgatókönyveknek a fejemben.
És mindig igazam lesz...
Valahogy benne van a pakliban.
Hozza a helyzet.

Két szülinap él bennem színes elevenséggel a gyermekkoromból.
Két ellentétes kép.
Két teljesen egymásnak ellentmondó ház és benne lakó család.
Az egyik - és ez a megemészthetetlenebb - az eminens tanuló bulija. Fogalmam sincs, hogy egyáltalán hogyan juthatott el arra a szintre, hogy a szülei szülinapi zsúrozni engedjék - de eljutott.
Szépen kirittyentettük magunkat, becsomagoltuk az Ábel a rengetegben és a zsebkendőt - és elindultunk.
Merev rend és tisztaság, szagnélküli ház, álarcot viselő szülők, feszengő gyermekek, el-eligazított ágyterítő, gondosan elrendezett cipőcskék az ajtóban, agyonfertőtlenített mellékhelység, kidiszített tányérok és édes torta.
Ez a milyenség szintje.
A buliról meg annyit - hogy olyan szinten levadultunk a nagy feszkóban - energia szint - hogy elkezdtünk futkorászni, kergetőzni, mire én, a peches felakadtam egy vas könyvespolcra, aminek hegét ma is csuklómon viselem, bár most tetoválás takarja el.

Másik buli.
Laza, közepes tanuló, minden évben megrendezett - már várt bulija.
Anyu és apu mély egyetértésben. Anyuka - még ma is előttem van, egynyolcvan magas, hozzávetőlegesen százvalamennyi kiló, nekem róla mindig Ursula nővér jutott eszembe doktor Bubóból. Apuka ezzel szemben egyötven magas és hatvan kiló. Mindenki mosolyog, jó hangulat, jó kedv. A rend és a tisztaság fejezet jó sok kivetnivalót hagy maga után. Itt mindent szabad, de senki nem vadúl. Együtt énekelünk, táncolunk, kacagunk lyukakat a belünkben, majd soha nem akarunk hazamenni.
A torta a teraszról kerül be - a fuszulykaleves és a csízmák mellől - de mindennek olyan íze van, ami semmivel sem vethető össze.
Jó nekünk itt lenni... - ahogy a Biblia mondja.

Annáéknál verekedés tör ki - az egyik gyereknek kiütik a fogát, hatalmas a méltatlankodás. Mit mondjak? Megértem.
Nem kérdezek semmit.
Benne most alakúlhat a milyenség fogalma lelkileg.
Már különbségeket tud tenni, hogy valahol mitől nagyon jó és nagyon rossz lenni. És aminek örülök, hogy képes a látványtól elvonatkoztatni.


2013. november 16., szombat

Nemrégiben egy baráti társasággal, ahol mindannyiunknak egy vagy két gyereke is van, veszélyes vizekre evezett a beszélgetés. Egyikünk sem volt otthonülős típus - mindnyájan pontosan tudjuk saját tapasztalatainknak köszönhetően, hogy milyen tiporni és tiporva lenni. A közöttünk legidősebb gyerekkel rendelkező szülőpárost ugrattuk az időközben fiatallá cseperedett gyereke szexuális életét illetően.

Nincs az a szülő, aki higgadtan képes lenne végigondolni és lereagálni azt az elkerülhetetlen valóságot, hogy a gyereke egyszer csak szépen felnő és elkezd szexuális életet élni.
Nem igazán divat a felvilágosítás.
A szülő reménykedik és hárít az iskola és pedagógusok fele, az iskola a szülő fele - a gyerekek meg felvilágostíják önmagukat és egymást. Sokszor berántósak és tévesek emiatt az így szerzett információk, de el lehet valamerre indulni velük.
Kényes téma.
Számomra már az is kényes, hogy a gyermekeknek az is egyértelmű, hogy egy férj és feleség - azaz a szülőpáros szerelmes egymásba. Vannak felnőttek is akik hisznek ebben. Én azonban nem szerelemnek nevezném ezt az évek óta egymásrautaltságon alapuló kapcsolatokat.
Nyilván valamikor és valameddig volt szerelem is. De az aztán átvedlik valamivé, ami több mint szerelem.
Olyan ez mint a tükörkép percepciójának fejlődése.
Először ismerkedem magammal. Minden tetszik, mert minden vicces, humoros és új. Szórakoztat.
Ezt követi egy újabb állomás, amikor új és új szerepeket próbálok ki - figurázom, megtévesztem magam és másokat, saját arcaimat keresem - határaimat feszegetem.
Ezután jön az-az időszak amikor már csak bizonyos helyzetekben tetszem önmagamnak. Vannak dolgok amiket egyszerűen képtelen vagyok elfogadni - velük élek ugyan, de állandó harcban.
És az utolsó fázis, amikor már csak ritkán vetek pillantást magamra - akkor is futólag és csak a kontűrökre összpontosítva.

Egy biztos - amitől félünk előbb-utóbb bekövetkezik önmagától is. Tetszik, nem tetszik.
Ilyen a gyermek szexualitásának kiteljesedése is.
A mindenhonnan felcsipegetett információk pedig nem  a megfelelő táptalajt biztosítják.
Akár a versenyló esetében.
Nem csaphatom ki akármit összelegelni, ha a legtöbbet akarom kihozni belőle.
Minden lépést jó előre megtervezve, célirányosan kell eljárnom.
Jelen lennem.
Régebben mindenki úgy tudta, hogy valamikor pubertáskorban illik erről beszélni.
Aztán - talán eggggyetemista lehettem amikor jött a német minta, amitől mindenki hasra esett. Óvodában kell és ajánlott elkezdeni.
Utólag megtudtuk, hogy születése pillanatában elkezdődik a szexuális nevelés. A szoptatáshoz való hozzáállásommal, a szükségletei késleltetésével és kielégítésével, anyaságommal, első szerepében való jelenlétével.

Egy azonban biztos.
Minden egyes alkalommal addig kell elmenni - amíg a szülőnek kényelmes.
A határokat mi szabjuk.
Mert a gyerek imád visszakérdezni - hogy igen? és nálatok ez hogyan működik anya? - na ez az a pont, az a határ, ami már nem rá tartozik. Hiszen olyan információk birtokába kerülne, amit nem biztos, hogy fel tudna dolgozni. Traumatizálódna. És kár ennek kitenni.
Itt róla van szó. Az ő helyes útbaigazításáról, és az én hiteles jelenlétemről. Nem pedig szexuális szokásaimról.

És még egy nagyon fontos dolog, amit rengeteg szülő elkövet és óriási nagy hiba - sokszor helyrehozhatatlan.
A lelkiismeretfurdalás és bűntudat keltés nem nevelési eszköz. Főként a szexualitást illetően nem. Rengeteg olyan felnőtt nő és férfi van aki ezt egy egész életen át képtelen maga mögött hagyni.
Hagyjuk meg gyermekeink életében az örömöt örömnek és ami ennél is fontosabb - tanítsuk meg őket örömöt szerezni. Túllépni önmagukon.

2013. november 14., csütörtök

A Skandináv félszigeten támogatják az anyaság intézményét. Nem azzal, hogy három otthonülős évet biztosítanak a kiskorú gyermekeit nevelő anyáknak, hanem a anyagi segítségnyújtással és azzal a pótolhatatlan biztonságérzettel, hogy egy gyermeket vállaló anya dolgozhat részidőben is. Tehát addig, amíg gyermeke iskolában tartózkodik. Majd elmehet érte, hazaviheti és vele töltheti minőségi idejét a nap hátralevő részében. 

Én magam is hasonló helyzetben vagyok annak az egyesületnek köszönhetően, ahol évek óta dolgozom. Úgy fogadnak el, ahogy vagyok. Anyának. És ez felbecsülhetetlen. Igaz, hogy vannak éjszakák amiket átdolgozom, a telefonom bármikor csöröghet a nap bármelyik szakában és akkor válaszolnom kell, közbejöhetnek nem várt események, amelyek elszólíthatnak, de ezek nem mindennaposak. És ennek köszönhetően a gyermekeim csodálatosan fejlődnek, hiszen mellettük lehetek, egy percet sem vesztegetve el abból, ami értékes - sőt, egyedüli érték.

Sokan lehetnek hasonló helyzetben.
Fiatalok. Férfiak és nők.
Hiszen a gyermekekért igyekezve sok hozzám hasonló fiatallal találkozom.
Míg én siettemben esem át magamon, ők vídáman kiscsoportos beszélgetést folytatnak, vagy éppen a konditeremben izzadnak.
Fontos a testmozgás, ahogy a kiscsoportos beszélgetés híve is vagyok.
De kérdem én - mit keres egy életerős férfi déli órában a konditeremben?
Vagy rajtam hagyott kitörölhetetlen nyomokat a kommunizmus?

Amikor anyuék Oroszországban jártak, Moscow-ban - nevetve mesélte, hogy az út egyik felén lévő járdán csak lefele, a másikon pedig csak felfele lehetett haladni. Aki nem így tett, átigazították. A helyes irányba terelték. Vagy, ha valaki déli órában alkoholittas állapotban ténfergett az úton, szép csendben kivonták a forgalomból, elvitték, kimosták, majd szépen hazaengedték. Hónap végén magától érthetődően a szolgáltatást levonták a fizetéséből. Ennyi.

Két szélsőséges szituáció.
De valahol középen lehet a megoldás.
Hogy életerős emberek célokat és alcélokat neveznek meg, értelmet keresnek és találnak az életüknek és azok megvalósítása érdekében küzdenek és harcolnak - déli órákban.
Estére - ha marad energiájuk - elmennek konditerembe és tesznek a vonzó és divatos külső kialakítása és elérése érdekében.
Gondolom én...
De persze, tévedhetek.

Csak az fáj, hogy egyre több a boldogtalan, cél-  és értelemvesztett ember - aki nem találja a helyét - sem reggel, sem délben, sem este.
Keresi, beszélgetésekbe elegyedik, izzad, formál, alakít, de nem találja.
És az is eszembe jut, hogy talán a szülő dolga. Megmutatni - NEM ELMONDANI - hanem példát statuálva bebizonyítani, hogy igenis léteznek örömök, létezik a flow élmény a hétköznapokban és a boldogság karnyújtásnyira hever, csak fel kell állni és el kell indulni az irányában.

2013. november 13., szerda

Ma reggel az egyik kereskedelmi rádió körkérdése az volt, hogy mit tennél, ha egy napra Isten lehetnél?
Hülye kérdés nulla pont.
De a játék nem rossz.
Rajtaütésszerűen ezer dolog jutott eszembe és mind gonoszságok.
A hírtelen kapott hatalom tette velem.

Egy, mondom:
az összes parlamenti képviselőt odatenném dolgozni. Sokat kellene dolgozzanak apró és nagy szivatások, állandó kontroll és felülbírálás mellett. Aztán - kerestetnék velük egy silány minimálbért. Azzal is jó sokat késne a munkáltató, szépen, ahogy illik és kell.
Kihoznék egy általunk megszokott jóóóó magas számlát, amit azonnal ki is fizettetnék a semmi kis fizuból. Aztán azt tovább fokoznám: vásárolj be, fizesd ki az ovit, iskolát, edzéseket, vegyél a gyermekeknek téli cipőt és dzsekit, mert jön a hideg, ha neked nincs, abba régen törödj bele, mert a te neved kuss - így háromszor egymásután.
Aztán, hogy ne mondja szar a magyar - betenném a karácsonyi ajándékvásárlást is ráadásként, de ha meg is sajnálnám, egy szülinapot minden képpen benthagynék.
És amikor kiszámoltatnám vele, hogy mennyi nem maradt meg a fizujából - farból bodicsekkelnék egy nem várt eseményt: például szülinapra lenne hivatalos a gyermek, uzsukálnának, hogy márpedig ők mekibe akarnak menni, nem várt vendégek jelentkeznének, szóval, lennének ötleteim... mer kinek nem?...

Kettő:
minden képpen felültetném őket napi szinten kétszer a tömegközelekedési eszközökre.
Vannak emberek, nem is kevesen, akik reggel azzal mennek dolgozni vagy iskolába és délután azzal zöttyennek haza.
Kaland.
Igazi zsíros kaland.
Én biciklizem vagy gyalog kakukkolok.
De tegnap, nos, tegnap volt alkalmam csúcsidőben maxizni egy kört imádott városomban.
Negyventöt perc maxizás után az ortopédiáig, ha kés lett volna nálam, semmi nem tartott volna vissza, hogy tömgemészárlást hajtsak végre. Semmi.
Minden tiszteletem azoknak:
- akik képesek várni 5-45 percnyi időket a megállókban télben, fagyban, esőben, melegben
- akik képesek elszenvedni csendben a gyúródó emberek tömegeit
- akik szemet húnynak az önkényes sófőrök csalásai és egyeduralmai felett
- akik nem veszítik el a türelmüket a jelzőlámpától a megállóig és megállótól a jelzőlámpáig
- és akik mindemellett otthon képesek mosolyogni, a dolgukat elvégezni és szeretni - ja és a legfontosabb, másnap újrakezdeni

Három:
a gyermektrükk. Azt minden képpen bevetném.
Adnék egy fáin gyermeket. Felneveltetném és ügyesen, jó eredménnyel eggggyetemet végeztetnék vele - s akkor pont. Mesteri, cucc - amit már mindenki alig bír és az állás sehol. Jövő semmi. Remény halott. Vagy szarok rája, vagy így járt.
S akkor, amikor rendesen kialvatlan állapotba kerülne - adnék egy akármilyen, természetesen remélten alúli állást, ahol az értelmes, tehetséges, ügyes, jó képességű gyerek keresne vagy ötszáz ront. Hoznék egy lányt. Pont ebben a pontban, akit megszeretne, annak rendje és módja szerint. Be is jelentenék az esküvőt. Amitől a szülő látna fehéret, feketét, tarkát - mert kell oda a pénz.
Hol a pénz?
Milyen péééééééééénz?....
És akkor - nyilván - nem lenne lakás. Üsmég - remény se. Fiatalok szülőkhöz. Vita vitát ér. És a gyermeksírásra költeném fel érdekes kis utazásából az összes fenenagy döntéshozót - hogy ha már járt a cipőmben, próbáljon meg hát utána döntögetni és ítélgetni.

Semmi nem változna - ismerve az emberi fajt.
De legalább elégtétel lenne bennem.
És aznap, mindenható istenségem csúcsán, boldogan hajtanám álomra deres fejem.

2013. november 12., kedd

Tanulmányaimnak köszönhetően elég sokat tanulhattam a depresszióról, de ezek a tanulmányok a valósággal való szembesülés esetében éppen olyan lepkefingnyni itinerárnak bizonyultak mint a nevelésről szerzett ismereteim a gyermeknevelés terén.
Ilyen lehet az asztronatutáknak amikor kismillió szimulálás után végre kijutnak az űrbe.
Űjjjjjjjj bazdmeg?
Hát ilyen a zsiráf???

Isten a megmondhatója mióta küzdök komolyabb és enyhébb szezonális és egész életfázisokat átölelő depressziókkal.
Évről évre előbukkan és kicsinál.

Amikor gyerek voltam és mindenfele jártam úszni ahova nem lett volna szabad még felnőttnek sem, nem hogy egy taknyász leánkának - nagymamám mindenféle tudásokkal felvértezett az életem megmentése érdekében.
Ő is imádott sportolni.
Kiválló úszó volt.

Elmondta, hogy ha örvénybe keveredem - éjszakai fürdőzésünk alatt, ne pánikoljak. Első legyen a nyugalom és lazaság. Ha ez megvan, hagyjam magam lehúzni az örvény tölcsérjének az aljára. Ha már ott vagyok, rugaszkodjak el jó erőssen - secperc kint vagyok.
Na látod?
Ez a gyógyszerem.
1. Felismerem, hogy érkezik.
Ezen a ponton már félelem is van bennem.
Emiatt nem tudom, hogy sokszor én generálom, vagy a lenyomata, az emlék intenzítása késztet pánikra.
Mi van ha idén nem leszek elég erős?
Mi van ha a hullámok a fejem fölött csapnak össze és éppen nincs kellő oxigén a tüdőmben?
Mi van ha nagyon megijedek és teljesen elengedem a gyeplőt?
...
2. A második lépés a mami túlélő battyúban a lazaság és nyugalom.
Itt már túlvagyok pánikon és félelmen egyaránt.
Sikerül újra felismerni, hogy az égvilágon semmi de semmi veszítenivalóm nincs.
Emberi dolgok vannak a kezemben, amit tulajdonképpen nem is én magam tartok.
Annak a téveszméjét tartom magamban, hogy ezeket én befolyásolom, ezekre én vagyok hatással, pedig hát oh dehogy.
És akkor kész.
Jön egy lelki klinikai halál.
Ilyenkor a legszebb az élet.
Ha úszó vagy ismered ezt az állapotot.
Mielőtt felrobbana a tüdőd még hajtasz utolsó erőddel vagy öt-tíz testhosszt a vízben. Megszűnik tér, idő, színek, hangok, formák és minden ami testi.
Valósággal lebegsz.
Na ez a tölcsér alja.
Fiatal koromban állandóan ezt az állapotot kerestem.
Mindenből helyrerakott.
Bármi előtt álltam, ruhákat le, slutty a víz alá és a kép összeállt.
...
3. Az elrugaszkodás mellett letett voksodat egy igazi töréspont előzi meg.
Erre mondjuk hogy betelt a pohár...elegem van...szétrobbanok...a faszom teli van...meg egyéb találó hasonlatokat.
Amikor úgy de úgy megtelik a lélek és a szellem fájdalommal, szenvedéssel, negatívval, hogy szétdurran.
Ez egy újjászületés.
A tölcsér alja.
Innen lehet újrakezdeni.
Tiszta lapokkal, hetedik élettel, mint a macska.

Mami ezt tudta.
A gyógyszerek nem.

Hogy áldás-e vagy kegyelem, azt nem tudom, de hogy az én mamim az volt, na azt annál inkább.




2013. november 11., hétfő




Úgy képzelem a mai napot követően a családot, mint a dominó játékot.
Játéknak indul az egész.
Csak felállunk...
Csak megpróbáljuk...
Csak egy lépést teszünk...
Aztán egyiket a másik után...
- közben meg persze telnek az évek, egyik dominót állítjuk a másik után.
Egyre nagyobb a tét.
Egyre véresebb a harc.

Itt mondja Popper - hogy egy emberért mindent vállalj, egy helyzetért semmit...
Jó, jó - de évekig állítottam egyik lapot a másik után. Ha belehalok sem hagyhatom, hogy összeomoljon az egész.
Vagy igen?

Egyre több síkon folyik a nagy összefüggés, a nagy kép kirakása.
Rakják a nagyszülők, testvérek, szülők, gyerekek - majd ha eljön az ideje, azok gyerekei.
És ha valaki ügyetlen, lever egy lapot, omolhat az egész.
Természetesen torlasztókat ki lehet helyezni, de akkor is viszi a kép egy részét.
Maga körül pusztítást végez.

Vagy ha fogja magát egy játékos és egyszerűen így vagy úgy, kiáll - ez a teljes játékot befolyásolja. Nem csak a képre hat ki, hanem a többi építő életére is.
Márpedig minden egyes játékosnak szabad akarata van.
Akkor kér time otutot, vagy egyszerűen áll fel, abbahagyva a játékot, amikor akar.
Le lehet őt beszélni, ideig-óráig, de ha késztetést érez a távozásra, hát előbb-utóbb meg is fogja tenni.

Láttam, éreztem, megéltem olyan családot, amelyből ki tudja miért, fenti utasításra kiszedtek egy játékost.
Korán ment el és teljesen váratlanúl.
Távozásával felborítva a teljes játékot.
Évekig romokban állt a család.
Most kezdtek újra játszani - de csak félénken és mellre kitűzve a nyomát minden egyes fájdalomittas percnek.

A mi családunk sem volt szerencsésebb helyzetben.
Oly annyira megomlott, hogy egy időben több helyen reccsent szét az egész kép.
Ma egy olyan család-tagommal (és nyilván érted a magyar nyelv játékát ebben) találkoztam, akit kereken húsz éve nem láttam.
És ennek a találkozásnak köszönhetően, a beszélgetésnek, a hangulatnak hála - fogalmazódott meg bennem hogy mitől is család a család, de úgy igazán.
Mitől nem vállik a vér vizzé.

Éppen ott folytattuk a beszélgetést mint húsz évvel ezelőtt.
Élben, hangulatban, közelségben, egymásra hangolódásban.
Mert a kártyák örökre őrzik egymás közelségének emlékét.
A léleknek memóriája van.
Töredékekből reprodukálja a nagy egészet.
Ezért is van az, hogy megáll az életemben egy másik ember - és őrzök belőle valamit.
Megfogalmazni ugyan nem tudom, de ha behúnyom a szemeimet és nem hagyom elvakítani magam látásom rabsága által - mindenre emlékezem.
Mert nem is ő, hanem a lelke ismerős.
Az a kollektív lélek, ahonnan vétettünk és ahová mindannyian visszavágyunk.

2013. november 10., vasárnap

Cigány bujocska

Kevesen vagyunk elszántak a téren.
Akárcsak a évezredekkel ezelőtt - a november begubózásra kényszeríti az embert.
Készül a télre.
A sírásra, bezárkózásra, elvonulásra, pihenésre, kihívások elkerülésére, elesettségre.
A természettel szemben nehéz felvenni a kesztyűt.
De az én gyermekeim esetében nincs alternatíva.
Kell ezeknek a levegő mint a tér és a tér, mint a levegő.
Megyünk.
Kisebb harc a harisnya körül.
Zavaró a túl sok ruha, nehézkessé teszi a mozgást.
Meg kell szokni a málhás szaladást is.
- nem lehet mindig pucában... - teszi hozzá Balázs fontoskodva, pedig ő kavarja a legnagyobb viharokat a ruhatömeg miatt.
Kevesen vannak kint.
Csak az örültek, alternatíva hiányában, akárcsak mi.

Sötétedésre elül a zaj. Tényleg csak az marad, akinek dolga van. Aki kihívást keres.
Két roma lézeng körülöttünk, mint a hiénák.
Nem éhesek, kalandra, figyelemre és szeretetre vágynak.
Az egyik óvatlan pillanatban a kisebbik nekem ugrik és megölel. Nemrégiben felsegítettem, amikor pofára esett. Azóta is hálás. Egyik este büszkén mutogatta a pénzét. Húsz leje volt. Kérdezte nem kell? Mondom nem. De láttam rajta őszintén osztózna.

Bujocskáznának. Kérdik hagyom-e a gyermekeket játszani velük.
Természetesen. Szabad a gazda.
Kölcsönösen ihletjük egymást a kiszámolásban.
Ők másmieneket ismernek, mint mi. Ezen sokat és jókat nevetünk.
Közben meg elindul a hunyó. Bőven van hely hova bújni.
Könnyekig nevetve tapasztalom a stratégiát amit alkalmaznak. Ilyent eddig még nem láttam. Nem elbújnak, hanem beolvadnak a környezetbe. Felmásznak a csupasz fára és rásimulnak az ágakra, vagy egyszerűen ráfekszenek az üres pad léceire, vagy csak eljátszák a járókellőt, vagy éppen bámészkodót, aki vár valakit.
Szinte észre sem venni őket.
Fél óra múlva hazaindulunk.
Mindenki vidám és elégedett.

Egy csúnya szó, egy veszekedés, egy keresetlen szó el nem hangzott.
Ha esélyt adsz a másiknak - talán idővel képes bebizonyítani, hogy szerethető. Hiszen a piszkos ruhák és a nem megválasztott család és körülmények jegyei mögött mégiscsak egy érző lélek lakózik.
Mese az e-marcipánról

Volt egyszer hol nem volt, ahogy az már lenni szokott jobb helyeken, volt egy család.
S ahogy az már lenni szokott mindenféle helyeken - széjjel is ment, úgy ahogy volt.
Apuka gyakran járt félre, anyuka még gyakrabban dühöngött emiatt, míg végül egyik jobbra, másik balra.
A gyermekek szörnyen tanácstalanok voltak az útirányt illetően, hiszen mindkét szülőjüket kimondhatatlanul szerették.
Végül az élet döntött.
A lányka maradt az édesanyja mellett, a fiú meg követte édesapját.

A történet fonala valamikor tíz-húsz év múlva válik ismét érdekessé, hiszen a kínlódás kit érdekel?
Hogy nehezen hozták össze a látogatásokat, a gyerekcsere programokat, a baráti kapcsolat szintjeinek elérését, a gyülölet és harag levetközését.
A gyerekek kamaszkora éles volt és problémadús.
A fiűt vágták minden tantárgyból, ivott és cigarettázott, bandázott, tört és zúzott, tekergett és csavargott.
A lányka sem akart túl távol maradni bátyja nyomdokaitól.
Az ő csavargása célirányosabb volt és intenzívebb.
Eldöntötte kicsinálja magát.
Majdnem sikerült is neki, ekkor döntött.
Chooooooooooose life... - kiáltotta. És tényleg az élet mellett döntött.

Ekkor már az édesanyja negyvenes éveit taposta.
Szép volt, értelmes, csinos, rendezett, intelligens - de férfit soha nem engedett közel magához.
A lánykát érdekelni kezdték a kulisszatitkok.
Ekkor kapott mély és alapos felvilágosítást az emancipációról.
Ahogy bennebb ásta magát édesanyja és annak barátnői világában megnyílt előtte az androfóbiás életforma és ezen belül is a férfiak tárgy és eszközként való használata.
Tetszett neki.
Hihetetlen erőkkel ruházta fel.
Ismeretlen és izgalmas ajtókat nyitott fel előtte.

Mindez tartott huszonéves koráig - ekkor meg is koronázták.
Mondták ilyen kegyetlen férfigyülölő némbert még nem hordott hátán a Föld.
Koronáztatásának estéjén az országalmában lakó nyű megtermékenyítette és kilenc hónapra született egy csodálatos kisfia.
Angyali kis férfipalánta.
És a fiatal nő metamorfozálódott.
Eszközt választott az apaság pótolhatatlan szerepének betöltéséhez és megszelídűlt.

E-marcipánja puha kis piskótává változott - hiszen felismerte, hogy a közös élethez, a nyugalom és béke szigetének kialakításához kissé több kell mint gyülölet, dűh, harag és másik rongyként való kezelése.
Megtanult kompromisszumokat kötni.
Veszíteni.
Tűrni.
Lenyelni.
Hallgatni, amikor hallgatni kellett.
Szólni, ha arra volt szükség.
Nevelni.
Befolyásolni.
Kezelni és soha nem használni és kihasználni.

Az anyja nem volt boldog.
Úgy érezte - egy egész élete munkája veszett kárba.
Az asszonyka sem volt boldog, hiszen nem a jó párkapcsolat a boldogság kizárólagos kritériuma.
De amikor megtanult együtt élni mindennel ami volt, elmosolyodott.
Ez a mosoly a megérkezést jelentette.
Az eszköztől - az eszenciáig.
Ahol a vesztességeknek éppen úgy helye van, mint a kisebb és nagyobb győzelmeknek.
Annyi különbséggel, hogy itt mindennek értelme van.




2013. november 8., péntek

Mert, kudarcok fáján terem a siker gyümölcse...
ja, hogy fanyar az íze?
És, hogy megtévesztő a külalakja?
Az lehet....
De mondd csak, a harc hevében ez kit érdekelhet?...

Sok mindent láttam és tapasztaltam már életem során. De a napokban valami olyan megfoghatatlan és ezáltal érthetetlen történéssorozatnak voltam szem és fültanúja, amit azóta sem voltam képes helyrerakni magamban. Még tart a processzálás.
Van egy gyerek.
Nem átlagos. Átlagon alúli.
Kicsit túlsúlyos - nehezen mozog, jó magas, erős fekete hajjal és terebélyes egoval.
Azaz sokkal többet gondol magáról neveltetésének köszönhetően, mint amennyi.
Megnézném az ilyen szülői mintát és nevelési stratégiát.
Kíváncsi lennék a lépésekre.
Hogy lehet eljutni ugyanis oda - hogy adott egy ultrabalfasz, inkompetens gyerek, akit a szülő akkurátusan eljuttat arra a tévhitre, hogy igenis ő a világ maga. Mindenki más eszköz.
Míg itt vannak a mieink. Tele szépséggel, csodákkal - aprókkal és nagyokkal, tehetségekkel és hajlamokkal - és nem bíznak minden helyzetben magukban. Megkérdőjelezik mindazt, ami magától érthetődő.
És kemény, tudatos - soha nem lankadó munka és hiteles hozzáállás eredménye majd a részleges önbizalom, ami jó esetben kialakulhat bennük.

Ez a fent említett gyerek, autóval frekventálja a játszóteret.
Hozzák, viszik.
A szülők és nagyszülők váltva vannak jelen. A minta azonos. Anya vagy Nagymama vásárol valahol, amíg apuka vagy Tata felügyel a gyerekre.
És a gyerek mindeközben megvalósítja önmagát.

Első nap - ismeretlen terep és erőviszonyokról szólt ugyebár - enyhén visszahúzódóbb volt.
Figyelt, felmért, kattogott.
Majd hozzávetőlegesen egy óra kemény agyi munka után eldöntötte, hogy betör a piacra.
Első körben csak kis hódításra vetemedett.
Megtámadta a fiamékat, akik békésen játszottak, addig nem véve tudomást a róluk készülő feljegyzésekről és a rájuk mérendő támadásról.
A csata sikertelennek bizonyúlt, így hát fogta magát és azonnal maga mellé állított két hozzá hasonló gyereket.
Azok kissé derutáltan ugyan, de jöttek.
Elindult a kergetőzés, a térfoglalásért vívott kemény csata, az erőfitogtatás.
Balázsék is egyre durvábbak lettek, hiszen a három fiú jóval idősebb és nagyobb volt mint ők.
Csak akkor szóltam bele, ha kezdett lemenni vérfürdőbe a dolog, amúgy kíváncsian hagytam folyni a maga medrében a történéseket.

Amikor látta, hogy így nem fog nyerni, stratégiát váltott.
Beavatott engem is, cinkosává akart tenni a fiam leigázában.
- Diplomatikus volt és megnyerő.
Szépen köszönt, bemutatkozott, elmondta, hogy hányadik alkalommal van jelen ezen a játszóteren, majd felkért, hogy figyeljem jobban a fiamat és szóljak rá, mert agresszív.
A kis hamis...
Jó mondom, igazad van, rászólók.
Előtte odahívtam Balázst és mondom, megkérem szépen ne foglalkozzon többé ezzel a gyerekkel és bandájával. Kerüljék egymást.
Kezet fogtak, Balázs komolyan vette a kérést, elvonultak a fiúkkal.
Igen, igen - de ez utánuk.
Most már abban a tudatban, hogy én is az ő oldalán állok, biztos volt a győzelmében.
... Nos, nem adtam meg neki ezt az örömöt.

Így folyt ez napokon át, mígnem a tegnap csúcsosodott.
Az a kölyök, aki csak a gonoszságával irányított mindent, kudarcot vallott.
Na ekkor mutatta meg valódi önmagát.
Mindenki ellen fordult, tombolt, majd a saját barátjának ugrott. Ütötte verte. Annak a szülei egy szót sem szóltak, mert ennek a szülei befolyásos emberek. ... no comment

Közben meg az enyémek, tíz másik gyerekkel az oldalukon ott röhögtek könnyes szemmel ennek a jól megérdemelt verességén.
Mondom, ne tegyék.
Hagyják menni, szenvedni, lenni - ezen már úgy sem segít semmi...
Ekkor kihúzta magát és nekifogott parancsolgatni.
Én ilyent még nem láttam csak felnőtt produkcióban.

Olyan volt ez a gyerek, mint egy leendő országfő, ispán, bankigazgató, multicégvezető - volt SS.
Minél gyengébb volt, annál erőssebbek lettek az utasításai.
Kihúzta magát, felemelte a hangját, uralt, felmért és utasított.

Tátott szájjal figyeltem.
Azért ilyent sem látni minden nap - gyerek verzióban.
Felnőtt kiadásban rengeteget.
Vagy állandóan.
Különböző szerepekben.
Na de gyereket...

Elképzeltem a kölyköt tizenöt, húsz év múlva a politikai életben...
És ezúttal az arcomra fagyott a mosoly.
Egyetlen mentsége a jövőnek, hogy szívből remélem a fiam ott fog állni a másik oldalon és kontrollálni fogja az ő és a hozzá hasonlók arcátlan tetteit...

2013. november 7., csütörtök

A gyerekek játéka sokszínű. Tele van kreatívitással, meseelemekkel, álmokkal, félelmekkel, vágyakkal, szenvedésekkel de a leginkább mégiscsak a valóság tükrözői.
Ha azt szeretned megtudni, hogy mi lakózik mélyen a gyermekedben, nem kell hozzá körmönfont beszélgetéseket beindítanod.
Egyet kell tenned.
Játszanod.
És ő mindent elmutat neked.

Ilyen a játszótér is.
Tele valóságelemekkel.
Nemrégiben egy hat fős gyereksereg vette uralma alá. Szülőkkel érkeztek, akik látszólag mély baráti kapcsolat ápolói lehettek. A gyerekek is korban egymáshoz közel, igencsak össze voltak szokva.
Mindent kipróbáltak, majd uralmuk alá hajtottak a játszótér fő attrakcióját - a nagy szöktetőt, amely minden gyerek számára, kortól és nemtől függetlenül igazi kihívás.
A szülő sem marad ki ebből, hiszen a gyerek olyan mocskos lesz percek alatt, mint Kisbence, nem beszélve arról, hogy a folyamatos surlódásnak köszönhetően, nincs az a nadrág, amely előbb vagy utóbb fel ne adná a szolgálatot.

A gyerekek percek alatt önszerveződtek és anélkül, hogy erről szóbeli megegyezés született volna, elkezdtek kiebrudalni mindenkit a szöktetőről.
Többek között az enyémeket is, természetesen.
Ilyenkor egy szót sem szólok.
Az ők problémájuk, nekik kell megtanulni deffiniálni ezt és megoldásokat keresni erre.
A megoldási stratégia nem váratott sokat magára.
Azonnal végigszaladtak a téren és összegyűjtöttek minden ottlakó gyereket bőrszíntől és nemzeti hovatartozástól függetlenül.
Így lett nekik egy vegyes - roma, magyar, román szupeerőket birtokló csapatuk. Míg velük szemben ott álltak a kihívók, akik felmérve a helyzet súlyát, azonnal feladták a harcot.
Behúzott farokkal átadták a pályát, de előtte még kutyapicsáztak, hülyerománoztak és még visszajövünköztek egy rendet.
A legjobban az tetszett, hogy a lányomra, Annára sütötték rá a hülyeromán bélyeget.
Napokig mulattam rajta.

De vannak szimpla román-magyar ellenes játékok is. Például a Kistrianon.
Három román gyerek, jóval nagyobbak, megtámadják Balázsékat. Balázsék is hárman vannak, jóval kisebbek, de vadabbak is, elszántabbak is. A magzatvizből szívták magukba ezt a véres elszántságot. Visszaverik a támadást, csípnek, rugnak, harapnak, majd rávetődnek együttes erővel az ellenségre.
De ez az a pont ahol eldöl a csata. Ugyanis a harc hevében egymásra támadnak, majd kizárólag csak egymásra és az ellenség eközben elfoglalja a területet.
MINDEN EGYES ALKALOMMAL ÍGY MŰKÖDIK.

Van a véresmárcius játék.
Ezt a tegnap kezdték el.
Labdajátéknak álcázzák.
Játsza első körben a magyar.
Beszáll a román, aki el akarja venni a labdát.
Idősebb, ügyesebb, alattomosabb.
Már már sikerül lekörözni a mieinket, ekkor jön a roma. Ő a magyarokkal tart, a magyarok meg deklaráltan vele.
Ügyesebb, mint a román, de nem annyira agyafúrt.
A harc kezd véresbe lemenni.
Balázs elüvölti magát, hülye román, hülye román....
Alaposan leszidom, de nem végzek jó munkát, hiszen tíz perc múlva újra elkezdi.
A magyaroknak 1 pont, a másoknak - mondja a romára a kis diplomata - 1o pont és a románnak nulla pont, mert hülye.
Összeverekednek.
Erre az apuka aki addig elbújva leste az események alakulását előjön. A gyermekre üvőlt, hogy ha még egyszer hasonló helyzetbe keveredne, üsse szét az ellenfelek pofáját kiméletlenül...
Ekkor hozzámfordul és lehord mindennek, hogy miféle nevelést adok a gyermeknek. Az övé bezzeg nem mondta, hogy hülye magyar...
Az biztos - gondolom magamban szégyenkezve, mert részben magától érthetődően igazat adok neki - de közben egyiket sem fogadta el, nem képes csapatjátékra és mindenkit ki akart csinálni egész játékidő alatt....

Na így élünk mi.
Közben meg mindent, sőt azon felül is megteszünk az egymás elfogadása érdekében - de egy biztos:
A vér, nos az nem lesz szalonna.

2013. november 6., szerda

Nem szeretem az előítéletet, bajom van az efféle magatartással, de ugyanakkor köztudott, hogy bármennyire is igyekszünk mindannyiunkban benne lakózik neveltetésünknek, hozzáállásunknak és még sok minden másnak köszönhetően.
Zsigeri lett.
És sokszor olyan tájakra kalauzol bennünket, amelyek járhatatlan útakra helyezik életünk fonalát.

Az egyik legmeghatározóbb periódusa és legérdekesebb kihívásokat elénk bocsátó időszaka az életünknek az új gyermek születése a család életébe.
Ha első, azért, ha második hát azért, ha sokadik, nos akkor amazért.

Valamikor egy predikációja során említette a pap - utána sokáig kuncogtam ezen még éles helyzetben is - hogy ha veszekszünk soha ne tegyük hangosan. Intézzük zárt falak között, halkan, hogy ne csámcsogjanak a szomszédaink az így kitálalt problémáinkon.
Rendben is volna, ha az ember vagy az ember lánya nem rendelkezik olyan vérmérséklettel mint az enyém.
Mert nálam ősrobbanás van.
Elemi erővel feltör a vulkán, hogy majd elcsendesedjen a maga idejében.
Ha nem így van engem emészt el a forró és pusztító láva.

Gyakran magyarázom a gyerekeknek akik ennél kicsit gyakrabban érdeklődnek efelől, hogy minden házastársi kapcsolatban vannak konfliktusok. Addig van jól, amíg ezek megvannak. Mert ha már ezek sem - elég nagy a probléma.
Amíg veszekszünk azt jelenti, hogy igyekszünk konszenzusra jutni - megkeresni azt az arany középútat, ahol és amelyben mindenki otthonosan mozoghat.

Közben a szomszédban megszületett a kisbaba.
Első gyermek.
Volt ezekben a fiatalokban valami meghatározhatatlan felsőbbrendűségi íz, magatartás, lét.
Úgy jártak-keltek a nagyvilágban, mintha a spanyol viasz feltalálói lettek volna.
Egy adott ponton kérdem is, vajon ők e azok, hogy tisztelegjünk.
Nem zavart, inkább mulatatott.
Közben az asszonyka egyre nagyobb pocakkal domborított.
Mondom kevés kárörömmel az embernek - lesz itt még pofára esés...nem mintha surolnám a tenyeremet vagy ilyesmi...
A hangok határozottak voltak minden egyes alkalommal. A viták hevesek. A nyugovóra térések későiek. A kelések körüli hangok pirkadatiak. Szóval, zajlott az élet.
Gyakori társasági élet zaja - koccintás, nevetés - ami sokszor nehézkessé tette az enyéim elalvását.

Megszületett hát a várva várt trónörökös.
Feje tetejére állt a nagyvilág.
A határozott hangok ide-oda futkosássá degradálódtak.
A csendek és lábujjhegyen járások egyre hosszabbak lettek.
Vita hangja ritkán, élesen suttogó képében és csak a gyermek ébrenléte alatt jellemző.

Olyan játék ez, mintha nemlátó lennék.
Mentálisan előttem van a két ember.
Az addig ultrarendezett - most már borzos és kizárólag pizsomát viselő anyuka.
A helyét nem találó frusztrált apuka és a békésen pihenő, csak mellekért cirkuszoló kisbaba képe a belső szobában.

És ez - persze nem ijesztegetek - eltart egy darabig. Csúcsosodik negyedik-hetedik hónap tájékán az állandó sirásokkal - amikor hol fogakra, hol hastájéki fájdalomra keni a szülő a számára is érthetetlent. Egészen addig amg mindennek és mindenkinek meg nem lesz újra a jól bejáratott helye és ideje.
Akkor majd ismét felemelkednek a fejek, szúróssá válnak a tekintetek, kisímul a borzos frizura és vasalttá válik az addig gyűrött arc.

Hogy levonódik-e a tanítás eszenciája?
Nem tudom.
Majd a hangok utalni fognak erre is a maguk jól elhelyezett idejében.

2013. november 5., kedd

Vannak napok amik egyszerűen a kegyelem taknyán csúsznak át lelkileg. Eltelt már annyi idő az életemből, hogy egészen pontosan tudjam, hogy a végén mindig ott van a pont. Soha semmi nem keveredik előmbe csak úgy hasztalanúl. Egészen pontosan körülírt és meghatározott értelme van, amire nem biztos, hogy minden egyes alkalommal rájövök. Lehet, hogy csak sokkal késöbb, de mindig megéri. Mert a benne rejlő tanúlság pótolhatatlan kincs. Egy újabb láncszem a nagy összefüggés fele.

A mai reggelem csekély tíz évvel vitt vissza az időben.
A hely ahova visszamentem életem egyik legszebb és ugyanakkor legrettenetessebb periódusának színhelye.
Ahogy beléptem - volt az a jellegzetes, feledhetetlen szag.
A díszletből árad.
Van szaga az iskolának, óvodának, tömbháznak, irodának, postának, hivataloknak, üzleteknek és természetesen az embereknek. A nemzetek is másképpen szaglanak. Például bekötött szemmel meg lehet mondani, hogy egy roma, magyar vagy román ember lakásába léptél. Ugyanis a milyenségnek szaga van.
Nos ennek a helynek is.
Jellegzetes lélekszaga.
Tudtam, hogy be van kamerázva az épület és esetleg röhögnek rajtam - de behúnytam a szemem és hagytam az érzékeimet emlékezni.
Ez az egyetlen út ugyanis a lélek mélységeihez.
Emlékezett az orrom, az ujjaim, a bőröm és minden egyes porcikám.
Meg is lett az eredménye.
Délutánra már alig vonszoltam a lelkemet.
Mintha felnyitottak volna egy éveken át elreteszelt vasajtót. Amiről azt hittem nincsen már semmi mögötte.
Pedig ott ólálkodott az el nem sírt gyászok összes fájdalma.
Anyaként még nem volt alkalmam ezzel foglalkozni.
Hiszek abban, hogy a mindenkori anya egyetlen és legfontosabb vágya a saját gyermeke legjobb tudása szerinti gondozása, szeretése és felnevelése volt.
Mégis, avagy pont emiatt akkora gikszerek történnek ennek a kruciális kapcsolatnak az ernyője alatt, hogy az egyszerűen megemészthetetlen.

Ez az egész rendszer már a Parandicsom óta meghibásodott.
Beteg, csomókkal és görcsökkel tele ember képtelen egészséges embergyermeket nemzeni és nevelni. Így aztán lazán megy és hömpölyög tovább minden egyes beteges szenny ami körülöttünk árad és bűzölög.

Itt van a halál és elmúlás.
Van annyira szűk látókörű, beteges, buta és sötét az ember, hogy fél tőle.
Imádom Popper szavait, aki gyönyörűen megfogalmazza az isteni kegyelmet a halálban. Az ember úgy megy el ahogy érkezett. Az elmúlás visszaringat az újszülött állapothoz hasonló tudatlnaságba. Amikor nem hallasz, nem látsz, megszűnik a külvilág és méltóképpen felkészűlsz az utazásra. Ami ugyebár minden, csak nem félelmetes. Kellemetlen lehet - ha nincsenek meg a bőröndjeid, de az út során igazándiból minden pótolható.

A bőröndök.
Nagyjából egy egész életidő áll mindannyiunk rendelkezésére a pakolásra.
A lelki nagy szelektálásra és pakolásra.
Nekem külön tetszik, hogy ez cseppet sem olyan, mint a nagy családi nyaralás. Hogy anyuka hülyére pakolja magát, hogy aztán legyen kit lebaszni, ha otthon maradt a szemöldökcsípesz.
Hanem olyan, hogy mindenkinek szépen magának kell kisímitgatnia a dolgait és eldönteni, hogy nélkülözhetetlen vagy nélkülözhető a Nagy utazásra.

Vannak akik tervezgetés, pakolgatás, készülődés nélkül elsietnek.
Korlátoltak vagyunk mi ennek a megértésére.
Akinek mennie kell, el kell engedni.
Ugyanis a nagy összefüggésekre rendszerint nincs meg bennünk a kellő bölcsesség a rálátásra.

Vannak a kényszerutazók.
Akik hírtelen döntenek az utazás mellett.
Mindegy, hogy mire és merre, cél, hogy felüljenek.
Ilyen volt édesanyámék baráti körében az a harmincas nő, aki maga mögött hagyott egy hat éves kisfiút és egy labilis, gyenge idegzetű férjet.
Mennie kellett.
Édesanyámék titkolták, de valahogy az öngyilkosság ténye, a sokk, a susmuss benne volt a levegőben. Nem szerettem. Mindigis bajom volt a titkolózásokkal. Tiszteletlenség. Ha gyermekkel szemben történik - pláné az. Joga van tudni, hogy mi az amit lát, ha már akarva-akaratlan mutogatják neki.
És ahogy örülni, szenvedni is meg kell tanítani azt a gyermeket. Minden érzelmet megélni a maga hőfokán.

Itt van ismét egy lélek. Akasztás általi halállal távozott. Anya. Nyilván nem tudhatom mi lehetett benne és milyen eszköztár állt a rendelkezésére ennek a legyőzésére - de egyet tudok, anyának az öngyilkosságra mentsége nincs.
Az öngyilkosság ugyanis a legmagasabb fokú, legbetegesebb egoizmus amit a hátán elcipelt a Föld.
Ha anya teszi, akkor hetvehétszer inkább.
Mert vannak dolgok, amik elfeledhetetlenek, megemészthetetlenek, elengedhetetlenek. És sokszor a megértésük újabb áldozatokat követel.

Azt hiszem valami tizennégy lehettem amikor felismertem, hogy nagyon erős bennem a szuicid hajlam szezonális depresszióval fűszerezve.
A tetőfokát másodszor akkor érte el, amikor első gyermekemet hordtam a szívem alatt.
Nem volt olyan nap, hogy ne vívjon harcot bennem Élet és Halál.
Akkor tanított meg Isten - valami felfoghatatlan kegyelem árán, hogy mit jelent anyának lenni.
Anyának lenni ugyanis rész az isteni munkából.
A Teremtés és Megváltás nagy egészéből.
Tessék hát ennek a megtiszteltetésnek a tudatában élni vele.
Második esély ugyanis élesben nem létezik.
A heg örökre megmarad.