Volt egy nagyon bátor gyerek annak idején a galeriben. Aki vallásórán meghallgatott mindenféle történetet a kivonulásról, a zsidók negyven éves vándorlásáról a pusztában, a Kánaánról, majd Illésről és a nagy királyokról és prófétákról. De amikor odajutott a történet fonala Jézus kapcsán, hogy járt a vizen. Hiába volt a szigor és merevség, felugrott és élete árán is színt vallott, mondván:
- na én ezt már biztos hogy nem hiszem!...
Azóta kétgyerekes apuka, csodás férj és sikeres üzletember. Életigenével vallja a Krisztus-i vizenjárást.

Voltak itt még történetek. Egy másik fiatalé, aki meggyőződéssel vallotta, hogy II János Pál pápa már nem is mozog, hanem akár a marionettet mozgatják, hogy a nép biztonságban érezze magát.
Nem az a lényeg, hogy én mit gondoltam akkor és most erről.
Rengeteget adott az Egyháznak, a fiataloknak és nem csak a katolikusoknak II. János.

Ma mégis ez a kép jelent meg előttem élesen - kissé fanyar humorral, amikor Iglesiast láttam koncertezni.
Nem tudom más hogy érezte magát, minden esetre a tér tele volt unatkozó emberekkel.
Tömegesen jöttek és tömegesen vonultak haza az emberek.
A főtér felső részén egyáltalán semmit nem lehetett hallani. Ergo, aki ott akart élményben részesülni, ráfaragott.
A mellékutcák teljes sötétségben.
Egymás fülére taposva botorkáltak az emberek a halovány hangok irányában.
Iglesias meg látszólag jól elvolt. Végülis a munka az munka...
Tornyokban, teraszokon, vendéglők teraszán szerencsés emberek, akik tán láttak is valamit ebből az Igelsiasi jólétből.

Annyira merev volt Iglesias külalakja, hangja, előadásmódja, hogy ahányszor felpillantottam, valósággal a kötőket is láttam a feje felett.
A gyermekeimet, akik mellesleg minden zenei irányzat nagy kedvelői, meg sem érintette a dolog.
Számomra az ismerős hangfoszlányok a nyolcvanas éveket idézték fel.
A terméketlen jövőtlenség merev állapotát.
Amikor - akik fent voltak, jól érezhették magukat, akiknek meg lent jutott hely - maximum élvezték a fentiek jólétét.
Kutyák az asztal alatt, dulakodva egy-egy lehulló morzsa felett...

Hogy mi mindenre kellene vagy hát most már múlt időben - kellett volna ez a pénz, hogy mennyi lyukat bedughatott volna így a nehéz télre való előkészületek közepette, hát azt inkább ne is részletezzük.
Cirkusz és ingyen kenyér, miközben haldoklik a nép.

Közben szórólapot osztogattunk.
Van ebben valami pofátlanság.
Kérlek téged, hogy osztozz a semmidből, a kevesedből, miközben mindketten jól tudjuk, hogy ez az egész minden csak nem igazságos. A dőzsölők ugyanis a fülük botját sem mozdíták. Pedig nekik igazán lenne miből.
De hogy a magunk fajtán segítünk. És mi nem lopjuk meg egymást, mert pontosan tudjuk milyen lent lenni, nélkülözni, reménytlenségben élni.
Jó lenne megmutatni, azoknak, ott fent... - de elérhetetlenek, kimozdíthatatlanok abból a megkövesedett állapotból, amiben évek óta fetrengenek, mint disznó a moslékban.

A fertő egyre nagyobb.
A bizalmatlanság, a bezárkozottság, a lerollózás fertője.
Az emberek már nem készek a nyitásra - hiszen ahogy nyitottak - rögtön bántalmazás áldozatai lettek.

Anna három tőmondatban fogalmazza meg a lényeget.
Milyen kár anya, hogy az emberek meg sem nézik mit akarunk adni. El sem akarják venni. Pedig ha tudnák, hogy kik miatt fordulunk hozzájuk segítségért...talán meg is szégyelnék magukat...
Ugye anyuka?....

Nem tudom...

Közben meg javában megy a jól bevált módszer - ha már tőlünk felnőttektől félnek, a gyermekektől még nem. Anna és Balázs sikeresebbek mint mi. Tőlük nem csak elveszik, hanem még mosolyt is kapnak cserében.
Anya - fűzi hozzá Balázs - ugye hogy én vagyok a te legjobb önkéntesed?
És a válasz ezer igen - nem erre a munkára, hanem az életigenre. Hiszen kutatási tények igazolják - aki valódi boldog akar lenni, ezen az úton kell lépkednie. Hiszen nincs az a tárgy, siker vagy nyaralás élmény, ami képes lenne vetekedni a jót tenni jó gyermeki örömével.