Vannak ezek az idős hölgyek. Rendszerint egyedül élnek. A férj, ha egyáltalán volt nekik - időközben elhúnyt. Az együttélés vagy elvesztése okozta fájdalom és sokk lassan az idő homályába merül. És maradnak azzal a hatalmas tenni akarással, felgyülemlett és ki nem élt, ki nem használt gondoskodási ösztönnel, ami igazán csak egy nőben hághat a tetőfokára - de ismertem és ismerek olyan férfit is, akiben ez ízig vérig benne van.

És akkor jó esetben találnak egy közösséget. Legyen az öreg tyúkok egylete, templomi vagy imaközösség, alapítványi csoport, kézimunka társaság - ahol elkezdenek újra élni, lélegezni.
Eddig van jól a dolog.
Rosszul akkor és abban az esetben kezd lenni - amikor nem találnak ilyen befogadó, élni hagyó közösséget. És energiáikat a másik kibeszélésre kezdik el felhasználni.
Ilyenkor csak gyűl, gyűl a gyűlölet. Egyre mélyebb az el nem fogadottságból fakadó harag és lassan még az élő fa is ellenséggé válik, abból az egyszerű tényből fakadóan, hogy él, van.

Ismertem ilyen öregasszonyok eltiporta áldozatokat.
Egyetemistákat, akiket a meséhez hasonlóan augusztus végén, mézes-mázosan becsalogatott a szerény, kedves, jóindulatú öreg mami, aki egy hónapra rá kimutatta a protkója fehérjét.
De akkor már rég nem volt menekvés.
Végig kellett táncolni a bált jövő év szeptemberéig. De azt is csak abban az esetben ha éppen lett ösztöndíj.
Sz-al, az egggyetemista élet sem volt mindig fenékig tejfel...

Volt egy néni a templomban.
Közösséggel a háta mögött, amit soha nem talált elég megfelelőnek a maga számára.
Ő mindig mindenkinél felsőbbrendű volt.
Velem is csak amiatt állt szóba néha-néha, hogy mindezt tudassa.
Meg lenne benned a potenciál - mondogatta, de te nem éled.
Kéne egy jó férj...először is, aztán valami frizura és göncök - folytatta.
Innen tudtam én magam is - de tényleg nem az én világom volt.
Amikor hozzámentem az uramhoz - egy évre rá összefutottunk a buszon.
Na... - ezt aztán jól megcsináltad - mondta...
S még mindig elég jó bőrben vagy ahhoz, hogy ne buszon utazz - de eszed az nem sok.

Na szóval ez a mama - abban a hitben élt, hogy Ő a Mikulás.
A fene tudja honnan fakadt az a mély tudatalatti vágy belőle, hogy évről évre mikulásruhába bújjon és eljátsza kétszáz gyerek előtt, nőként, hogy ő a Mikulás.
Nem volt ehhez tehetsége.
De olyan mélyről fakadó hittel tette, hogy senki nem merte ezt közölni vele.
Nos azóta is üres a pozíció, amit ő évekig betöltött.
Tiszteletből.

Ma egy misén jártunk.
Csapnivaló kántor mellette egy olyan idős hölgyel, aki úgy tudta magáról, hogy tud énekelni.
Én életemben ilyen torzonborz hangot és siket füleket nem hallottam a zenéhez, mint ma.
Hátborzongató volt.
Kijövet egyetlen egy vágy hajtott.
Látni azt, akiből ezek a rettenet hangok szivárognak ki csupadecsupa jóindulatból.

Egy kedves arcú, idős hölgy...
Meleg tekintettel.

Gondolom majd az ő helye is üresen marad.
Addig meg tűri a gyülekezet.
Ki mondhatná el neki és hogyan, hogy hangja mérföldekre hajít az összes Istenélménytől - de mégis, talán éppen emiatt, tanító jelleggel bír...