Szodoma es Gomorra történetében a nagy pusztulás előtt megjelenik Isten Ábrahámnak és felkéri, hogy hagyja el a várost családjával együtt.
És Ábrahám - szeretem ezt a férfit - alkudozni kezd. Nem magáért, nem is a családjáért, hanem a körülötte élőkért, akiket esetleg meg lehet menteni.
És ebben az én történetemben nem lehet az a lényeges elem, hogy hányan menekülhetnek meg. Mindenkit vinni kell.
Mi is hasonló helyzetben evezünk.
Egyre több a nyomorgó család.
Tanácstalanul állok emberek, helyzetek, történetek, házak, betegek és reménytelenségek előtt.
És minden egyes alkalommal azt érzem, sőt nem érzem, hanem egyenesen tudom, hogy vinni kell, menteni kell, amíg még esetleg csak a megfelelő helyre való telefonálásba kerül az egész.
Egyesületünknek eddig a pontig volt konstans félszáz családja, akiken  havonta segíteni tudott.
Közben meg a felénk áramló kérések, segélykiáltások lassan a csillagos eget verik.
Nem lehet fontossági sorrendeket felállítani azok között akik havonta 74 vagy 76 lejből kell megéljenek. Ugyanis ez - materiális értelemben véve legalábbis, nem élet.
Küzdelem, harc, kilátástalanság, reménytelenség, de nem élet.
Nem mondhatom, mert ad az állam.
Ilyen összegekről beszélünk: kétszer negyvenöt lej, aztán kétszázkilenc lej, aztán 58 lej, majd harminchat lej. Végül ha elosszuk mindezt annyi fele ahányan a családban élnek - maradunk a nagy semmivel.
A hetvennégy vagy hetvenhat lejjel.
De - mondaná a kormány - mit agitálok, hiszen kapnak hat ingyen útat.
Ingyen útat a Pokolba.
A vonatok ugyanis nem akadálymentesítettek, nem lehet felülni - ha mégis a széllel szemben vizelnél, azt jó előre le kell jelentened.
A siker még mindig nem garantált.
Ha mégis összejönne - állsz a peronon és hagyod, hogy az emberi jóindulat szembeszálljon a lehetetlennel és felráncigáljanak a vonatra, ahol akár az elefántot beraknak egy üres, erre egyáltalán nem alkalmas helységbe, hogy utazz bazdmeg, ha már mehetnéked van.
Hogy adhatnának pénzt is a hat út helyett, ha már senki sem tudja használni?
Ja ja.
Ígérték is, de sajnos eddig el nem teljesítették.

Délfele ledobtam a lantot.
Éreztem a lelkem kipukkad bánatában.
Dühömben sírtam, mert nem volt kit felelősségre vonni.
Akkor aztán Isten megszánt - legalább ennek a néhány plusz tíz családnak lett valamivel többje.

És akkor záróakkordként a játszótéren megérkeznek a romák.
Buli van, mint mindig.
Rájövök mit szeretek bennük a legjobban.
Nem úgy élnek, mint mi.
Számukra minden perc örök.
Az első és egyben az utolsó.
Nem féltik a ruháikat, egészségüket, jólétüket, életüket - teljesen átadják magukat a pillanatnak.
Közben az egyik komolyabban megsérül.
Ott fetreng.
Nem tudom eldönteni percekig, hogy játszik, vagy komolyan fájdalma van.
Végül odamegyek, felsegítem.
Bizalmatlan. Alig mer rámtámaszkodni.
Lemosom, bekötözöm, nyugtatom. Tíz perc múlva kutyabaja.
Nem tanulta, hogy meg kell köszönni, de érzi bentről, hogy valamit tennie kell.
Rámnéz fekete szemeivel hálásan és mosolyog:
- csókolom nénike... mondja.

Ebben van benne az egész nap köszönete.
Csókolom Isten, a mai tűzesőt is sikeresen átvészeltük kegyelmedből...