2013. október 13., vasárnap

Magyarországon minden évben több alkalommal is megrendezik a Nagy Sportágválasztó címet viselő rendevényt.
Ez nem más, mint egy reális esély arra, hogy a gyerekek megtalálják a nekik legmegfelelőbb sportágat.

Maradjunk annyiban, hogy mindenkinek sportolnia kellene.
A minta hiányos.
Foghíjas.
Ugyanis az a szülő aki lenyom kitudjahányórát a melóban, s mire hazaér tömérdek elmaradt munka várja - nem hiszem, vagy kevés valószínűséggel fog időt szakítani arra, hogy szaladni vagy gyúrni menjen.
A gyerek hát lelkiismeretfudalás nélkül üldögél majd a számítógép előtt és ha majd véletelnül sportolni támad kedve, hát lejátszik majd egy meccset a géppel, akit bármikor megruházhat.

Jó lenne nálunk is hasonló rendezvény.
Mert jelen pillanatban irányzatok vannak.
Szülőcsoportok, akik egymás bíztjában elindulnak valamerre.
Nem is kérdés, hogy az a gyerek adottságaival passzol-e vagy sem, a gyereknek tetszik-e vagy sem, akarja-e vagy sem.
A szülő nyugodt, mert a gyermek sportol, mozog.
A gyermek meg csendben van, hiszen a szülő elvárásainak eleget tesz s néha...de csak néha, talán még jól is érzi magát.

Miközben meg a sport akár a szerelem.
Elmondom az én sporttal folytatott szexuális életemet.
Jött az úszás egészen korán - elvitte a lelkemet.
Szintén korábban mint kellett volna - a gyorskorcsolya vitte a szűzhártyámat - s itta a véremet éveken át.
Majd útamba akadt a kézilabda - amire már nem jutott idő. Késöbb a röpladba - amiben igen tehetségesnek bizonyultam, de már nem gondolhattam komolyan a válást és újrakezdést.
Így hát az aktív sport után maradt a mai napig a rutin, hiszen szex nélkül élni nem tudok. (jelen esetben ugyebár sport nélkül)

Itt vannak a gyerekek.
Nem akarok helyettük házassági szerződéseket aláírni.
Szeretném, hogy ők essenek szerelembe.
Bárkibe, bárhol, bármikor.
Mert az egy mágikus pillanat.
Amihez nekem közöm nincs, hacsak áldásosztogatásban nem.
Nyilván megvan, hogy ÉN mit szeretnék, de ezt soha nem mondom el nekik.
Várok, bemutatok, hordozok, társasági életet éltetek, sikálok, kívántatok, de nem avatkozom bele.
Balázst nem szeretném focizni látni.
Ő ezzel szemben egyre gyakrabban pedzegeti a focit.
Lassan kezdem komolyan venni....
Igaz, hogy jobb lenne egy extrém sportoló anyjának lenni - de fene tudja, a multimilliómos focista látképe sem vissztaszító látvány.
Vagy Anna...
Hát ő igazi balerinaalkat.
De temperamentumra nem.
Szóval az úgy tűnik esik.
Szinte nincs olyan sportág amiben ne lenne tehetsége, mégis most úgy tűnik, hogy a kosárlabda fele kezd eldölni a mérleg nyelve.
Ismerkednek, boldog, feldobott és csillogó szemű.
Ha 2 méter kell a boldogsághoz - üsse kő...legyen.
Nem így képzeltem ugyan, de a Másik Életét nem is nekem kell képzelni, hanem neki élni.
Ennyi.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése