Itt van a cigánykérdés.
Nem tisztem beszélni róla, hiszen nem velük dolgozom.
De egyre több a velük kapcsolatos tapasztalatom és beszélnem kell róla.

Marosvásárhely szívében - legalábbis az én személyes anatómiám szerint áll ugyebár a Cigányvölgy.
Cigány nevén, Telep.
És itt lakik a rómák egy része.
A nomádok.
Rettenetes körülmények között zöme.
Hiszen igen kevés a normál vagy esetleg jobban szituált család.
De vannak, szaporodnak, mutatják magukat, felszólalnak és nem lehet egyszerűen nem venni tudomást róluk.
Akkor sem amikor úgy gondolják, hogy MINDEN kijár nekik, előjogaik vannak és az Únióhoz fordulhatnak meg Bruxelles-hez ha finganiuk kell - ahogy akkor sem, amikor be akarnak illeszkedni és a társadalom ezt nem teszi lehetővé.

Édesanyám rengeteget panaszkodik az utóbbi időben.
Ahogy több vele egykorú illetve fiatal úgyszintén.
Beléjük kötnek az úton.
Például anyunak a tegnap csupán amiatt, mert elsétált mellettük - megtépték a haját.
Vagy a cseperedő tinilány hazafele menet állandó fogdosásoknak, molesztálásoknak van kitéve.
Vagy a gyerek, aki iskolából menne haza, rettegnie és menekülnie kell - mert kergetik, megverik, elveszik pénzét, telefonját.
Vagy az-az anya aki elveszíti a játszótéren a telefonját.
Világosabb a Napnál, hogy a mellette fészkelődő és bőrükbe nem férő roma fiatalok vették el, de bizonyítéka nincs.
Erre azt mondja, ha visszaadjátok a kártyámat, adok 2o lejt.
Kis forgolódás, hogy ne lehessen tudni honnan kerül elő a kártya és a pénz fejében kártya vissza.
Vagy azok a sehova nem tartozó írni, olvasni nem tudó fiatal legények, akik ostorral a kezükben rettegtetik végig a várost és az ember egyszerűen semmit de semmit nem tehet.

Na ezzel baj van.
Nem is kicsi.

Ahogy azzal is - és tiszta örület, tiszta ambivalencia - hogy bejön a cigányasszony sirva. Cigány, de nem olyan! Ahogy én is magyar vagyok, de nem tartozom egy kalap alá azokkal, akikben nem maradt emberség, csak nemzeti öntudat.

Panaszkodik.
Beteg gyerek, HIV fertőzött fiatal otthon, akit és amit a rendszer eltussolt, miután ezredmagával megfertőzött a korházban.
Halnak éhen.
Ha nem fizetik a villanyt megeszik a patkányok és egerek. Amiket a világosság tart távol egyedül, minden más vonz és szaporít - mellesleg, akárcsak őket magukat...

Sajnálom őket.
Az elveszett lelkeket.
Az éhező és fázó gyerekeket.
Azokat az anyákat, aki SOHA, mondom SOHA DE SOHA nem adnák intézetbe gyerekeiket.
Kínlódnak tizzel, akik közül egy beteg, fogyatékkal élő vagy HÍV fetőzőtt.
Tigrisként küzdenek.
A társadalom elfordul.
Az állam szóba sem áll velük.
A megnyert pályázatok, a bevonzott pénzek egyre elenyészőbbek.
Ők pedig egyre többen vannak.
Minél magukrahagyottabbak, minél éhesebbek, minél jobban fáznak és minél elkeseredettebbek, annál jobban támadnak.
Minél jobban félünk, annál jobban elfordulunk, menekülünk, nem veszünk tudomást róluk.
A kör egyre ördögibb.

Mi a teendő???
Gyűjtsünk?
A feleslegre gondolok. Egy plusz takaróra, cipőre, játékra, kiflire, sapkára, sálra, bármire, ami csak ott áll évek óta és gyűl.

Jön a tél.
Barakkokban élnek.
Hideget, csattogó hideget, magas árakat ígérnek.
Vannak olyanok mellettem akik napokig nem jutnak ételhez.
Fájuk nincs.
Takaróik nincsenek.

Ők is emberek.
Romák, de emberből vannak.
Nekik is fáj a fáj és hideg a hideg.

Tanácstalan vagyok és szomorú.
Minden napra jut egy roma szempár - ami rámnéz. Tekintete a lelkemig hatol.
És elmondja, hogy éhes, fázik, fél és retteg.

Hiszem, hogy van megoldás.
Csak nem birtokoljuk azt.