Ismertem volt egy családot.
Külföldön próbáltak szerencsét.
Majd miután a föld nem bizonyult eléggé kül-nek, továbbmentek.
Azt hiszem a harmadik vagy negyedik ország kezdte el valamilyen szinten a hazát jelenteni. Lakást kerestek hosszútávra, majd munkát és belefogtak a diplomahonosítási folyamatba.
Közben megszületett a második gyerek.
Anyuka nem találta a helyét.
Sem kint sem bent.
Megkérdőjelezte egész addigi életét.
És rájött semmiben nem biztos.
Sajnos - de nem ítélkezem - az anyaságban sem volt az.
Hazaküldte az ovis korú gyerekeket a nagyszülőkhöz.
Akik végtelen szeretettel nevelgették a két derutált gyereket.
A zavaros tekinteteken kívűl egy dolog maradt meg bennem élesen és egy életre kitörölhetetlenül.
Az érintés utáni vágyuk.
Bőrt-bőrrel akartak minden áron.

Nemrégiben újratalálkoztam ezzel a vággyal.
Egy kislány prezentálta.
Kétéves korig a korházban hányódott, az ágyhoz kötözve.
Nem tudott ülni, beszélni, teljes stuporban volt amikor rátaláltak.
Ma, hat évesen két nyelvet beszél. A románt illetve a magyart. Hiszen az örökbefogadó család magyar.
Nos ő bujik ennyire.
Valósággal bőr alá.
Annyira szoros az ölelése, hogy erre sebtelen ember képtelen.
Szorít, ölel szorosan - hogy minden egyes molekulája arról árulkodik, hogy ez a pillanat örök.

Amikor egyetemista voltam - másod éves zöldfülű, az árvaházba szegődtem el tanulni, tanítani, szeretni, szeretve lenni, tapasztalni, tapasztaltatni.
Maradjunk annyiban, hogy vannak dolgok, amiket az ember soha nem felejt el.
Ahogy én sem ezt az időszakot.

Érdekesek a lélek fiókjai.
Vannak, elfelejtődnek, majd véletlenszerűen kiborulnak.
Visszapakolásnál eszmélsz fel, hogy mennyi minden fért be az adott korlátolt kis helyre.
És fájni kezd.
Sajog.
Nem dobnád el, hiszen a tied - de a zár a fiókon csak fontos.
Ha nem egyéb - a váratlan vendégekért...

Ma a gyerekekkel az első közös évekre emlékeztünk.
És rájöttem - hogy micsoda kegyelem, hogy itt lehetünk egymásnak.

Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
 S õrizem a szemedet...(Ady Endre)