Gyakran írok házasságról és vállásról.

Foglalkoztat, elém jön, mellém szegődik, emberekkel tart, akik kérdésekkel bombáznak és elfuserált életeket látok, ahol minden egyes fél(!) szenved.

Korunk túllépte a hagyományos értelemben vett házassági szentséget és köteléket. De az ember társas lény. Párban érzi egésznek magát.

Ahogyan a gyerek is. Családban.

Számára a család a megfelelő táptalaj és milliő, ahol a legoptimálisabb körülmények között szárba szökkenhet, hogy majd a maga virágzási idejében gyümölcsöket teremjen.

Amikor annyi idős lettem, hogy elkezdtem félfelnőtt értelemmel végiggondolni mindazt, amit bennem a szüleim vállása okozott - hősiesen megígértem önmagamnak, hogy sem férjhez nem megyek, sem gyermeket nem vállalok.

Nem volt előttem követhető minta, nyilván én magam sem fogom jobban csinálni.

Mégis amikor a férjemmel meghoztuk a holtomiglan-holtodiglan döntését, bizakodó voltam. Hiszen ő teljes családban nőtt fel.

Gondoltam, sebaj. Majd ő mutatja az útat én pedig követem.

Mi lehet annyira nehéz ebben?

Nehéz semmi sem volt, de amikor már kimondtuk az igent, biztosra tudtam, hogy ideális házasság kevés létezik.

Vannak emberek, akik valóban megtalálják a másik felüket.

Aztán vannak, akik azt hiszik, hogy megtalálták - így amikor kiderűl, hogy mégsem, hanyatt homlok elmenekülnek.

És vannak a magam fajták - akik eleve kizárják a másik fél megtalálásának lehetőségét.

És itt jön be a bölcs öreg tanácsa - Popper úr írja, hogy olyan, hogy nagy Ő, azaz a másik felem nem létezik. Vannak az ember életében olyan találkozások, személyek, kapcsolatok, amikről megérzi, hogy lehetnének akár a nagy ő-k is, de azért, hogy ez valóban így legyen, meg kell dolgozni.

Önmagunkon, lemosva a fejünkben és lelkünkben élő ideális képről a sok maszlagot. A lustaságunkat, ami a szerelem első számú gyilkosa. Valamint a kapcsolaton - ami folyamat. Tehát a munkát nem lehet elvégezni, hanem élethosszig tart. Ahogy a kapcsolat is, ha ezeket az alapszabályokat betartjuk.

Ezzel szemben mi az amit először csinálunk, ha kapcsolatunk nem működik?

A Másikban keresgéljük a hibát.

A Másiknak tulajdonítjuk teljes egészében a kapcsolati buktatókat és ellhetetlendéseket.

Én olyan emberrel még nem találkoztam, aki azt mondta volna, hogy né - szarul vagyunk, mert az utóbbi időben kissé lusta vagyok, nem foglalkozom vele eleget, illetve hát, nem utolsó sorban baj van az elvárásaim szintjén is. Hiszen olyan dolgokat várok el ettől az embertől - ami finoman szólva is lehetetlen, emberfeletti.

Ilyennel már gyakrabban találkozom:

nem figyel rám, nem szeret, megváltozott, lusta, slampos, figyelmetlen stb.

Na így biztos nem fog fellendülni és elmozdulni a holtpontról a kapcsolat.

Elmennek terapeutához becsülettel, ahol éppen olyan hévvel szajkózzák a másik hibáit - leragadva ezek a szinten. És ha szerencsétlen szakember komoly erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy kimozdítsa őket ebből a pokolból, gyrosan elmenekülnek, hogy nehogy vége szakadjon az évtizidek óta jól működő játszájuknak, ahol mindenki csak vesztes lehet. 

Gyakran szegezik nekem a kérdést.

Van remény? Legalább van olyan akinek jól megy? Mert akkor az jelenthetné akár azt is, hogy nekem is működhet majd mással.

De a kulcs éppen itt van.

Hogy a hibás működésmodjaimat magammal hurcolom egy másik kapcsolatba - ahol ha eddig áldozat voltam, újra áldozat leszek, ha meg eltipró, csaló akkor ugyanebbe a szerepbe bújok, hiszen ezt ismerem.

A paradicsomhajigálás közepette mindenki elfeledkezik egy nagyon fontos tényezőről.

A gyerekről, vagy rosszabb esetben gyerekekről.

És persze ez is relatív. Nem létezik egy jól bevált, minden esetben alkalmazható recept.

Mert vannak kapcsolatok, amelyben a gyerek fuldoklik. Haldoklik, akárcsak a többi fél. Ilyen esetben jobb, előnyösebb ha az egymást öldöklő pár különválik és szeretetben, nyugalomban, egyetértésben felnevelik a gyereket.

Ezzel szemben - egyetemista éveimben megtanultam az árvákkal való munkám során, hogy a rossz anya is jobb sok esetben, mint a semmilyen anya... mintájára, hogy a feszkós család is család. Háttér, biztonság, felszállópálya, győkér, táptalaj.

Remény a jobb együttélésre mindig marad.

Történnek csodák.

A leggyakrabban azzal van baj, hogy a felek nem elkötelezettek.

Fogalmuk sincs, hogy tulajdonképpen mit akarnak. Menni vagy maradni? Innen indulnak el a játszmák a másik húzása érdekében. A következő mintára:

- beadom a vállást - hatásszünet (és az a pont, amikor a saját szavai is sokkolják, hiszen mi is lenne velem nélküled, akármilyen is vagy, mi együtt vagyunk eggyek tizenéve - hírtelen azt sem tudnám ki vagyok...)

- add be nyugodtan, mert ha nem én teszem - hatásszünet (nem tudnám rendezni magam, magával vinné a gyerekeket, mihez kezdenék - akármilyen, mellette vagyok erős...)

És a játszma annyi féle, ahányan művelik.

Az évek elteltével a játékosok egyre profibbak, egyre jobbak a blöffök is - a gyerek meg magával viszi a játszma iránti odaadást. 

A játszmáról meg tudjuk, hogy extrém sport. Mindig halálos végkimenetellel.

A sok és egyre több engem megkereső embernek meg nem tudom mit mondjak.

Mondanám a takarítást.

Hogy hagyják a francba az egészet - és keressék meg önmagukat, saját részüket tisztázzák le a dologban - ne a másikét turkálják, nevezgessék, azonosítgassák.

Legyenek hajlandóak a kompromisszumkötésre - mert abban mindkét félnek a lemondás mellett, nyernivalója is lehet.

És végig tudják, hogy az esély ez.

Éppen játszák.

És nagyon nem mindegy, hogy éppen hogyan.

És nekik nem a másik, hanem önmaguk mulasztásaiért kell majd felelniük.

Isten humorát ismerve - kalandos lesz az a nap...

Popper a fent említett dolgokról a maga precízitásával:

Még el kell mondanom egy szomorú hírt. Az "Igazi" nem létezik. Nincsen. Sehol nem él valahol egy nő vagy egy férfi, aki az igazi, s akit csak meg kell találni. De aki szerencsés, élete során találkozhat két-három olyan emberrel, akiből lehetne "igazi". De ehhez nagyon sok türelem, lemondás, megértés, háttérben maradás szükséges, ám végül kialakulhat egy olyan viszony, melyben a másik már nélkülözhetetlenül belecsiszolódott, vagyis igazivá vált.

Egy emberért mindent vállalni kell. Egy helyzetért nem. Amíg számunkra egy ember fontos - addig mindent vállalnunk kell érte, és megéri. Ez igazi vállalás. Amikor nem az ember a fontos, hanem a helyzet megtartása: a lakás, a szociális és anyagi biztonság, a látszat, a környezet véleménye - akkor már megalkuvásról van szó. Ez is elvállalható, de csak őszintén, legalább önmagunk előtt. Ne csapjuk be magunkat ürügyekkel: a gyerekek érdekével, erkölcsi aggályokkal, a kímélettel. Gyávaságunk az újrakezdésre, félelmünk a változásoktól és az egyedül maradástól nehézzé teheti az együttélést, de fenntarthatja. Azonban hazugságra nem lehet alapozni tisztességes kapcsolatot: biztosan összeomlik.