Első iskolai héten határtalan örömre kijelentik, hogy heti két tornaóra is lesz. Külön tanárral, tehát nem az osztályban monyókolva tancival, hanem igazi erre szánt körülmények között, külön szaktanárral, aki megszeretteti a gyerekkekel jó korán a mozgás örömét és bemutat néhányat a sportágak közül - nem csak megtalálva a gyerekkel a neki megfelelőt, hanem meg is tanítva neki a testmozgás okozta igazi szabadságot.
Mondják, hogy sötét nadrág - lehetőleg nem leggings és fehér poló.
Bekattannak a mi jó öreg tornaóráink.
Egy elképesztően csinos tornatanárnővel - aki idős kora ellenére ma is fantasztikus egészségnek és külalaknak örül - de aki egy szót nem beszélt magyar nyelven.
Nagyjából olyan lehetett mint én.
Magyar anya  a háta mögött.
Tökéletes nyelvismeret birtokában, de soha nem szólalt meg magyarul.
Én is kerülöm a kommunikációt.
Ha tehetem kibújok alóla.
Annak ellenére, hogy pályázatokat írok román nyelven, fordítok, cikkezem, írásban képviselek - megszólalni nem szoktam csak ha nagyon elkerülhetetlen.
Ennek nyilván vannak előzményei - ahogy egy adag egészségtelen sovinizmus is bennem - de ezeket mind nem részletezném, mert nem vagyok büszke egyikre sem.
Nos, emellett a tanárnő mellett jöttünk rá, hogy létezik nem szerinti megkülönböztetés, ahogy előnyösebb a magas vékony alkat is.
Megtanultuk, hogy meztelenek vagyunk.
De ez már életkorunkból fakadt.
Ugyanis abban az időben - talán még a harmincas évektől - mindenki egyenruhában tornázott.
Fekete dinamó, fehér trikóval.

A lányok szinte meztelenek voltak.
És nem tűnt fel senkinek.
Nem volt ennyi beteg ember?
Nem volt ennyire elterjedt a szabad szex gondolati szinten?
Nem tudom.
Tény, hogy ma már nem engedném egy ilyen szerkóban tornázgatni a gyermekemet.
Arra is emlékszem, hogy mi konkrétan addig illegettük magunkat ebben, mignem egyik óra közben, egy fejlettebb fiúnak ki nem gurultak a golyói hídban állás közben.
Azután ugyanis csak tréningben mehettünk.
Akkoriban kaptak az iskolák egyforma szűk szárú kék tréningkosztumöt.
Mindenki olyant viselt.
Nekem valamiért nem jutott, de volt mintás cicanadrágom, ami másnak nem.

A gyerekeket fürdetés után - véletlenül fekete bugyikában, fehér trikóban öltöztetem a pizsoma alá.
Közben meg mesélem a feltörő emlékeimet.
A nevetés zubog belőlük - én meg arra gondolok, hogy pokolian telik az idő...
Az-az idő, amely képes emlékké avanzsálni a jelent és édessé varázsolni a megszokott ízeket.
Itt van a nagymama árvagulyása.
Azóta sem találom az ízét, hiába keresem rendületlenűl.
Vagy a szalámié, amely a kollégiumtól az állomásig kísért minden péntek délután.
Abban a vég szalámiban és karéj kenyérben benne volt a szabadság maga.

Hova lett minden és hova lettem én?
A tiszta, jelenben élő, önfeledt, jó humorú, szabad  - ízekhez embereket és szagokhoz lelkeket rendelő én - aki tudta, hogy egyetlen pillanat maga az örökkévalóság és az örökkévalóság belefér egyetlen icipici pillanatba?
Na látod, azóta is ezt keresem...