Az egész életemet átszőtte az értelemkeresés és a boldogság keresése, amiről azt hittem, akárcsak huszonéves koromig a Gpontról, hogy egy mítosz.
Egész gyermekkoromat majd kamaszéveimet áthálózta a dráma.
Nem pinácska kis történések, amin az ember lazán túlteszi magát, hanem komoly problémák sorozata.
Valahogy úgy volt, hogy amikor azt hittük vége, ömlött a következő adag.
Sokszor azon gondolkodtam, hogy nem baj, talán ha majd idős leszek megáll a gátszakadás és lesznek nyugis kis éveim, amikor csak amúgy elvegetálgatok rumegálva mindazt, amit a hátam mögött hagytam.
Aztán jött a repedés.
Amikor éreztem, hogy kereszt ide vagy oda, több nem fér.
Minden megomlott.
Egy darabig nyugtattak a szerek. Nem mentem le durvába, de ennyi elég volt a mélységekig.
Amikor lábra álltam elkezdődött a harc a daganat szellemével.
Nos ennek nem lesz vége.
A köd elszállt, maradt a kereszt.
A fájdalom itt van a sarkamban, hogy emlékeztessen arra amiért itt vagyok.
Ha elfelejeteném és lemennék kicsinyesbe, rögtön a sarkamba mar.
Elesni sem tudok, mert instant maga alá teper.

Volt, hogy göcsösen szaladtam. Azt hittem, ha gyorsabb vagyok, talán mögöttem marad.
De basszad, nem lehet olyan sebesen szaladni, hogy a sötétség utól ne érne.

Ekkor jöttem rá, hogy megpróbálhatnám görcsök nélkül is.
Hahaha
Azokkal a mintákkal, amiket magamban hordozok.
Például, hogy fiam mi soha semmiben nem vagyunk szerencsések, nekünk mindenért túlóráznunk kell, számunkra semmi sem lehet magától érthetődő, mindennek az életben ára van, a hídakat csak úgy nem égetjük fel a hátunk mögött és ha gondolod és időd van, maradhatunk reggelig, ami engem illet ki nem fogynék - hacsak a szuszból nem.
Például konkrétan tudom a saját bőrőmön, amit te esetleg csak hallomásból - hogy a nevetős pénteket sírós vasárnap követi, ha ünnep az dráma és tragédia, ha valami könnyű a végén ráfizetek.
És akkor ezzel a piros kis bőrönddel hova utazhattam máshova, mint a Pokolba?
Voltak az utazásnak pillanatai, de a nagy áttörés az kurvára elmaradt.
Egyedüli nyugalmat a hitben leltem meg.
Istent láttam és látom annyira kompetensnek ebben a szakállharcban, hogy le tudja seperni az asztalról ezeket a halált jelentő lapokat.
Valamiért az a nyugalom sem nekem szólt.
Az apácaság helyett ami számomra maga volt a nyugalom szigete - jött a való világ.
De nem monodráma.
Hanem a családos bagázs. Full extra package.

Meghúzva a vonalakat, leltárt csinálva a csomagban - tudtam, hogy elégedett igen, de boldog talán már soha nem lehetek.
És akkor - egyszer csak megszólalt a telefonom.
Hogy boldogságról akarnak értekezni velem.
Imádom Isten humorát.
Jót nevettem. Ez megmaradt.
Mondom, hogy né tudják ugyi, hogy neurótikus, depressziós, szuicid hajlamokkal rendelkező maximalizáló ember vagyok. Én és a boldogság két külön fogalom.
Érdekesnek hangzott.
Volt benne kihívás.
Következett három nap mélymagamba való utazás.
Végigállomásoztam mindazt ami vagyok, amit hallottam, olvastam és tudok arról ami boldog és arról ami nagyon nem.

Itt jött a csavar.
Ugyanis rájöttem, hogy időközben átjátszottam magam és lementem boldogba.
Nem elégedettbe, örömtelibe, értelmesbe, hanem boldogba.
Istennek a humora páratlan. Márpedig ez minden tökéletesen működő kapcsolat alapja és mozgatórugója.