Arra kell rájönnöm az idő múlásával egyre erőteljesebben, hogy nincsenek véletlenek.
Az életnek - a Nagybetűsnek, el egészen a legapróbb dolgokig - jól megszervezett rendje van. Amibe nem kell és nem szabad kívűlről beavatkozni, belekotyogni, belejavítani, mert felborul az egész rend.
És ha a mérleg nyelve felborult, nehezen vagy többet soha nem lehet helyrepofozni a dolgokat.
Gondolok itt életektől, kapcsolatokig, rendszerektől - a természetig mindenre.

Az ember az már olyan, hogy szeret Istent játszani.
Belekotyogni.
Hinni abban, hogy Mindenhez ért.
Mindenre képes.
Mindent helyre tud rakni.
El tud intézni.

És azt hiszem ez lenne az első és legfontosabb dolog amit a gyermekeknek meg kellene tanítanunk: hogy ne játszanak Istent.
Egymás életében, kapcsolataikban, a természet felett és saját egészségük vonatkozásában.

A jelek nem véletlenek.
Jelzésértékkel bírnak.
Üzennek.
Ezeket sem tanítjuk meg a gyerkőcöknek, mert mi magunk sem műveljük.
Elfelejtettünk a jelek nyelvén.
Felerősödtek bennünk a külső zajok és elnémítottak, eltompítottak minden egyes üzenetet, belső hangot, jelzést.

A legjobban párkapcsolati vonatkozásban szeretünk Istent játszani.
Minden megteszünk, hogy siettesük a bimbozó kapcsolat kialakulását. Ahelyett, hogy hagyjuk saját medrükben zajlani a dolgokat. Hiszen még ebben a fázisban kiderülhetnének olyan tények, amelyek megóvnának bennünket a felesleges sebektől.
Majd ha kialakul - siettetjük a fejlődét, a beteljesülést.
És ha megvan a robbanás - gyorsan kilépünk belőle, hatalmas űröket hagyva és víve magunkkal.

Mindig számít, avagy mindig a legjobban az számít, hogy ki mit gondol majd erről. És innen indul az ördögi kör. Hiszen ameddig a másik, a külső fontos, addig a belső képtelen az üzenetek közvetítésére. Ergo, a lényeg elmarad.

Annyi veszett embert látok.
Számomra hajmeresztő (éppen ezért dolgom van vele)az-az ige mely szerint ha az Úristen gondot visel az ég madarairól, mennyivel inkább az emberről... merjünk bizakodni hát.
Egy olyan világban, ahol minden arra sarkall, hogy megszerezzem, elvegyem, kiharcoljam azt, ami az enyém. Sőt, újabban azt is, ami a másé - mert megérdemlem...
De mi van akkor, ha éppen az a tanúlság, hogy most nem kell összejönnie.
Mert ebben lesz üzenet és ebben rejlik majd tanítás?

Nem rendet, hanem elsősorban csendet kell teremtenünk önmagunkban.
Annyi a zajforrás a világban, annyira dübörög a bensőnk a félelemtől és feltorlaszolódott fájdalmaktól - hogy egyszerűen elmegy mellettünk minden ami lényeges.
Itt az ideje fordítani.
Hátat fordítani annak, ami egyébre, mint az üzenet meghallgatására buzdított.
Mert az Élet nagyon megy.
És mindent visz...