2013. október 19., szombat

Amikor a legapróbb porszemben is benne van az Élet maga...

Tegnap volt egy kis üres járat a repülős fesztválon.
S mivel a mászófal közvetlenül mellettünk állt, hát gondoltuk kipróbáljuk.
Mókának indult, de utólag az Életet láttam belőle visszatükröződni.

Közben meg arra gondoltam - hogy ha valóban kíváncsi lennél, hogy ki az aki melletted és ki az aki ellened, ki milyen erőforrások birtokában és stratégiák ismeretében éli az életet, a mókába mindenképpen vidd bele.
Mert ha fürkészed, ha megkérdezed - félrevezet.
Ellenben ha játszatod - teljes jelleme megmutatkozik.

Balázs mászott elsőnek.
Ő a család hóbelebalázzsa.
Mindennek nekirohan, vakmerő, beletörik a foga, de utólag mégis kibogoz.
Nem szeretem őt segíteni - s milyen lelketlenül hangzik egy anyától. De tudom, azzal ha segítem hosszútávon csak hátráltatom.
Ott állok mellette, mögötte, hogy ha elesne, ne törjön el semmije, de oldja meg. Előbb utóbb Férfivá kell válnia. És ha igazi pasi akar lenni, jobb ha korán elkezdi...

Őt követte Anna.
Anna éppen olyan mint én - sajnos.
Mindent belead - az élete árán teljesít, magas fokon összpontosít és semmi, soha el nem tántoríthatja a sikertől. Egyetlen baja, hogy nem bízik magában és teljesen alábecsüli a benne lakózó erőt. Hatalmas negatívum. Fogalmam sincs, hogy kell kiírtani belőle, amikor bennem is burjánzik születésem pillanata óta.

Jött az uram.
Ő is hozta a formáját.
És rájöttem, hogy te Úristen, mennyire ismerem...

Utoljára másztam én.
Amikor már mindenki jóllakott. Akárcsak a mindennapi életben, legyen bármiről is éppen szó.
Előre kijelentettem, hogy biztosra mindenki tudhassa, hogy én az égvilágon semmire nem vagyok jó, tehát valószínű erre sem, úgyhogy kár felkötni rám bármit is, mert egy rakás null vagyok.

Az első lépések erőteljesek, de bizonytalanok voltak.
Még néztem vissza, kerestem a biztosat, a talajt ahhoz, hogy folytatni tudjam az útamat.
Ahogy egyre fennebb jutottam, feleszméltem, hogy teljesen egyedül vagyok. S noha nem történhet bajom, segítségre sem számíthatok.
Ekkor kezdtem el reszketni.
Gondolkodni azon, hogy feladom.
Közben meg a körülmények sem voltak optimálisak. Elfogyott a lábam alól a támasz, amire léphettem volna, ami lendületet ad és amikor lenéztem felismertem, hogy rettegek a magasságtól.
Egy gyermek állt alattam, menni kellett.
Csak érte folytattam.
Féltettem, hogy ráesem.
Innen szorítottam össze a fogam, és önmagamat meghazudtolva tettem meg az utolsó lépéseket.




A tegnapi nap hatalmas önismereti lecke volt.
Számomra minden bizonnyal.
Önmagamról, a családról, az Istenről, aki erőssen tartja a hevedert, csak bennem van félelem, hogy túl nehéz vagyok, az Életről, amelyhez méltatlannak érzem magam és a gyerekekről, akiért a Poklokat is megjárnám, mert képtelen vagyok eljutni oda, hogy nem magamat kell állandóan feláldoznom, hogy másokat megmentsek, hanem önmagamon kell lendítenem, hogy másokat is magammal vihessek.
Lelkem a Golgotán ragadt - miközbe már kétezer éve valljuk, hogy szabadok vagyunk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése