Amikor én egggggyetemista voltam, egy csodálatos évfolyam és felejthetetlen négy év részese lehettem Isten valami megfejthetetlen kegyelme árán.
Hiszen akkoriban az egyetem, helyesebben a mi egyetemünk, nem mammut-silányszakembereket gyártó intézmény volt, hanem maga a család. Az a család, ami sokunknak nem adatott meg gyermekként.
Számomra is második esély volt, hiszen az első egyetem öt éve alatt a nihilen kívűl sokban nem volt részem. Nem igaz, hogy nem tanulhattam, de elenyészően keveset amellett, amit itt kaphattam.
Így is éltem meg.
Ahogyan mások is hasonlóképpen cselekedtek.
Számunkra a tanítás vége nem az elpárolgást vagy a kiskocsmák füstős zaját jelentette, hanem az együttmaradást, a továbbképézéseket, az extarcurriculáris tevékenységeket, az esélyeket a fejlődésre, önismeretre, összerázódásra, felkészülésre.
Határtalanul sokat és sok helyen önkénteskedtünk.
megvolt az alapbázis, de az nem korlátoltságot jelentett, hanem biztonságot, leszállópályát - ami újabb esélyeket nyitott meg számunkra az életben.

Egyik évben részt vettünk egy hatalmas méretű tábor megszervezésében és levezetésében.
Ebben az időben már mindegyikünkben egy-egy csodálatos szakember lakott.
És ez a tábor maga volt az álmok szigete.
Nem csak tápláltunk, hanem fejlődtünk is általa. Önismeretben, lelekiekben, szellemiekben.
Míg a végén egyikünk sem akart hazamenni.
Valósággal szerelembe estünk egymás, az ideea, a mi tudat, a lényeg iránt.
Volt akinek hazamenet teljes fordulatot vett az élete. Szinte felbomlott a házassága, ahhoz, hogy mélyebbé válhasson a szent kötelék. Volt aki lemondott addigi igaznak hitt álmairól, hogy megtalálja önmagát, és volt olyan is, akinek az életében beköszöntött egy évekig eltartó kálvária - hiszen az extázis a benne lakó, eddig nem ismert szellemek és erők felszabadítását jelentette.

Na ilyen a mi tudat!
Közben meg nézem a képeket a Nagy Székely Menetelésről.
Balázs fiam mondja: nagy falusi menetelés, nagy székely meglepetés, nagy falusi meglepetés... A Manna szerint Nagy Székely Izomláz...
A lényeg a hatalmas, tömegeket megmozgató erőben van.
Tudatában sincs az a sok ember, aki izomlázzal ébredt, hogy mekkora erőket mozgatott meg puszta akármilyen jelenlétével.
És azokkal az erőkkel valamit tenni kell...

A kedvenc Bibliai történetem a Jézusi színeváltozás a Táborhegyen.
Felmegy három általa kiválasztott tanítvánnyal, és ott fent, távol a zajtól, a mindennapi gondoktól, a kicsinyességtől megjelenik Mózes és Illés - és Jézus megdícsőűl.
A tanítványok lemerednek.
Majd a történtek után az egyik megszólal: ne menjünk többet le. Jó itt nekünk. Építsünk sátrakat és maradjunk itt örökre...

Érted?...

Ne menjünk vissza!
Jó itt nekünk!
Építsünk sátrakat!
...
És Jézus mondja - dolgunk van. Várnak.
Ennyi.
Az általad ajánlottnak, annak amire te vágysz, még nem jött el az ideje...

Na ezek járnak a Nagy Székely Menetelés után a lelkemben.
Sátrazni jó.
De várnak.
Dolgunk van.
Az élet nem a hegyen, hanem a völgyben van.
Ahol a kicsinyesség, az irredentizmus, a belpolitikai harcok, a szegénység, munkanélküliség, reménytelenség lakik.

Néha eljöhetünk ide.
Időről-időre.
Táplálkozhatunk is.
De ha készen állunk, vissza kell mennünk táplálni, mindazokat, akiket a völgyben hagytunk!