A napokban egy nemlátó lánnyal készítettem interjút egyesületünk háromhavonta megjelenő új számához. Ez itt nem a reklám helye - de megejtem. Aki beleolvasna megteheti honlapunkon (www.hifa.ro)a kiadványok ikonra kattintva. Az új szám valamikor decemberben lesz elérhető a világhálón is, de vannak 2oo3-tól bőséggel olyan olvasmányok, amiből igazán okulni lehet.
Na de vissza a jelenbe.
Adrienne egy csodálatos lány.
A látását élete egyik legnehezebb időszakában veszítette el. Amikor az életkor adta kihívások is hatványozottak, nem hogy betegség tetézné.
Őt a semmiből diagnosztizálták agydaganattal.
A szülei összetörtek.
Két egymás utáni műtét. A másodiknál már vakon ébredt.
Járni sem tudott, hiszen teljesen elveszítette az egyensúlyérzékét.
Érdekes ahogy ő mesél erről.
Nem bennem volt nagy az űr, hanem a szüleimben.
Nekik kellett támogatást nyújtanom, hogy elfogadják és megértsék a történteket. - az elfogadhatatlant?...
Hogy ráment a családi összefogás. Hogy elszakadtak. Hogy életük felfordult győkerestől.
Ezzel szemben Adrienne szabad.
Nem úgy, mint mi.
A kicsinyesek tábora...

Csütörtökön egy televiziós műsorban a Boldogságról kell majd értekeznem.
Én rengeteget tudok a boldogságról.
És mind olvastam.
Tapasztalni ... - hát kevesebb köthető tudással rendelkezem...
És akkor mintha ki lenne csinálva - állandóan ezzel a témával nyaggatnak.
Órákig vagyok képes beszélni róla. Sőt, még hitelesnek is hatok.
De a valóság mást mutat.
Görcsöket, feszkót, megkötöttségeket, szorongást, depresszív hajlamot, szuicid magatartást, s hadd ne soroljam.
És akkor megvan ez a lexikális info rész bennem, az önismeret - ami fanyar vigyort csal az arcomra.
És Isten megszán.
Nem megsajnál.
Hanem megszeret.
Adriennel.
Elejébe tol.

Adriennet rég ismerem. Kollegák vagyunk egy közös projektben, ami alapjáratban arról szól, hogy te, akitől távol állnak a fogyatékkal élők - gyere közelebb, nézd meg őket, bújj a bőrükbe és felejts el ítélkezni, szánakozni, görcsösködni, címkézgetni.
Adriennel sok mindent tettünk együtt - egyet kivéve. Soha nem beszélgettünk. Éreztük egymást, de nem történt meg az áttörés.
Mostanig.
Most lehajolt hozzám és szeretettel magához emelt.
Tanított nekem sokat a boldogságról.
A lazaságról, ami átengedi a sejtjeimen az öröm érzetét. Elfeledteti velem csúfos verességeimet, a borzalmakat amiket megéltem, a múltat, a jelent és jövőt, az időt mint korlátoló emberi fogalmat és önmagamat, akivel állandó harcban állok.
Mert boldognak lenni csak így lehet.

Ő nem sötétet lát, ahogy eddig hittük. Ő lényeglátó.
A sorok között olvas, a külsőségek mellett átszagol, megízlel, megtappint és elmosolyodik.
Fénylik az arca. Mint Krisztusnak. Ha mondom megmosolyog.
Hófehér arc fényben.
Mint a havasok napfelkelte idején.

És olyasmiket mond, amiket mi is szajkózunk évek óta. De ő nem úgy beszél, mint én, vagy te.
Ő a lelkével üzen. Erre mi soha nem leszünk képesek, hacsak legalább egy le nem esik a láncaink közül.
Neki Isten a látás rabságát oldotta fel. És adta helyette a lényeglátást, a láttatást.

Például elmondta nekem, hogy mi is a boldogság.
Szabad vagyok. Mindennel amim van, vagy éppen emberi mércék szerint hiányzik.
Elfogadom, megélem, szeretem, magamhoz ölelem...

Ha csak ennyi is lenne, megérte.