2013. október 31., csütörtök

Az egyik legvitatottabb és legtisztázatlanabb része a Szentírásnak véleményem szerint a Jelenések könyve. Ennek ellenére mégis vannak olyan szekták, akik direkt erre építenek. Kihasználva az emberek ősfélelmeit és információhiányát.
Félelemből ugyanis készen állunk elkövetni életünk legnagyobb baklövéseit. És mennyi félelem rettegtet életük során...
Kár, hogy ezzel szemben nem mindig vonjuk le a megfelelő következtetéseket és besétálunk az általunk ásott gödrökbe több ízben is.

Az ítélet napjától, a világvégének tényétől először gyermekként sokkoltam be és évekig tartott.
Hazafele menet a színházból édesanyám beszélgetett erről a barátnőjével. Fogalmam sincs mennyit foghattam abból ami elhangzott. De a lényeg megvolt. Hogy eljön majd egy olyan nap, amikor egy csapásra, anélkül, hogy befolyásolhatnám az eseményeket - elveszíthetek mindent, ami addig számomra fontos volt.
Akkor kezdett el mélyen foglalkoztatni a halál ténye.
Nem tudtam, hogy minden egyes komolyan gondolt tevékenységbe, életciklusba, történésbe, szerelembe, kapcsolatba bele kell halni, annak érdekében, hogy az új kezdetét tudja venni. Szárba tudjon szökkeni és túl tudja élni az elejébe kerülő viszontagságokat.

Kicsi Balázs fél éve állított haza ezzel.
Vádaskodott.
Hogy mondhattam volna egy-két szót a Pokol tűzéről...
Öntötte magából amit felszedett - utolsó ítélet, bűnösök, jók, rosszak, öröklét, halál, paradicsom....
Mondom hótehó gyermek. Mi ez?
Hát hallotta és megijedt. Mert akkor most ő rossz vagy jó?
Azóta sokat dolgoztunk a dolgon.
Én is magamban, hogy élet fakadjon belőle.
Nem szeretem ha a gyerekek többet és mást tudnak az Istenről, mint ami: SZERETET. Ennyi. Nincsenek rabláncok, jók és rosszak, ítélet és tűz - egy van: határtalan szeretet.

Ma közben bővűltek az ismereteim a dolgot illetően.
A tegnapi Ábrahámi alkudozást Istentjátszás követte.
Döntéseket kellett hozni arról, hogy ki mennyire szorul rá erre vagy arra. Mennyire van elviselhetetlen és kibírhatatlan élethelyzetben, mennyire érdemel meg ezt vagy azt és ha mégis inkább milyen támogatást.
Rettenetes dolog emberek bőrébe bújni.
Élni, cselekedni, örülni, rettegni, félni, tévedni és továbblépni helyettük vagy az ő fejükkel.
Lehetetlen.
És ha Isten erre képes, csakis a szeretet árán.
Mert ember nem.
Ember nem képes ilyen fokú szeretetre.

A mai nap után majd módosúl mindaz amit a gyermekek kérdéseire válaszolni fogok.
Ugyanis az ítélet nem egészen az a fogalom Isteni megközelítésben, mint amit mi ismerünk emberi szűkös mércénkel.
Az ővé szeretetre épül és csakis arra.
Azáltal ismer és fogadja el belőlem amit megmutatni képes vagyok.

2013. október 30., szerda

Szodoma es Gomorra történetében a nagy pusztulás előtt megjelenik Isten Ábrahámnak és felkéri, hogy hagyja el a várost családjával együtt.
És Ábrahám - szeretem ezt a férfit - alkudozni kezd. Nem magáért, nem is a családjáért, hanem a körülötte élőkért, akiket esetleg meg lehet menteni.
És ebben az én történetemben nem lehet az a lényeges elem, hogy hányan menekülhetnek meg. Mindenkit vinni kell.
Mi is hasonló helyzetben evezünk.
Egyre több a nyomorgó család.
Tanácstalanul állok emberek, helyzetek, történetek, házak, betegek és reménytelenségek előtt.
És minden egyes alkalommal azt érzem, sőt nem érzem, hanem egyenesen tudom, hogy vinni kell, menteni kell, amíg még esetleg csak a megfelelő helyre való telefonálásba kerül az egész.
Egyesületünknek eddig a pontig volt konstans félszáz családja, akiken  havonta segíteni tudott.
Közben meg a felénk áramló kérések, segélykiáltások lassan a csillagos eget verik.
Nem lehet fontossági sorrendeket felállítani azok között akik havonta 74 vagy 76 lejből kell megéljenek. Ugyanis ez - materiális értelemben véve legalábbis, nem élet.
Küzdelem, harc, kilátástalanság, reménytelenség, de nem élet.
Nem mondhatom, mert ad az állam.
Ilyen összegekről beszélünk: kétszer negyvenöt lej, aztán kétszázkilenc lej, aztán 58 lej, majd harminchat lej. Végül ha elosszuk mindezt annyi fele ahányan a családban élnek - maradunk a nagy semmivel.
A hetvennégy vagy hetvenhat lejjel.
De - mondaná a kormány - mit agitálok, hiszen kapnak hat ingyen útat.
Ingyen útat a Pokolba.
A vonatok ugyanis nem akadálymentesítettek, nem lehet felülni - ha mégis a széllel szemben vizelnél, azt jó előre le kell jelentened.
A siker még mindig nem garantált.
Ha mégis összejönne - állsz a peronon és hagyod, hogy az emberi jóindulat szembeszálljon a lehetetlennel és felráncigáljanak a vonatra, ahol akár az elefántot beraknak egy üres, erre egyáltalán nem alkalmas helységbe, hogy utazz bazdmeg, ha már mehetnéked van.
Hogy adhatnának pénzt is a hat út helyett, ha már senki sem tudja használni?
Ja ja.
Ígérték is, de sajnos eddig el nem teljesítették.

Délfele ledobtam a lantot.
Éreztem a lelkem kipukkad bánatában.
Dühömben sírtam, mert nem volt kit felelősségre vonni.
Akkor aztán Isten megszánt - legalább ennek a néhány plusz tíz családnak lett valamivel többje.

És akkor záróakkordként a játszótéren megérkeznek a romák.
Buli van, mint mindig.
Rájövök mit szeretek bennük a legjobban.
Nem úgy élnek, mint mi.
Számukra minden perc örök.
Az első és egyben az utolsó.
Nem féltik a ruháikat, egészségüket, jólétüket, életüket - teljesen átadják magukat a pillanatnak.
Közben az egyik komolyabban megsérül.
Ott fetreng.
Nem tudom eldönteni percekig, hogy játszik, vagy komolyan fájdalma van.
Végül odamegyek, felsegítem.
Bizalmatlan. Alig mer rámtámaszkodni.
Lemosom, bekötözöm, nyugtatom. Tíz perc múlva kutyabaja.
Nem tanulta, hogy meg kell köszönni, de érzi bentről, hogy valamit tennie kell.
Rámnéz fekete szemeivel hálásan és mosolyog:
- csókolom nénike... mondja.

Ebben van benne az egész nap köszönete.
Csókolom Isten, a mai tűzesőt is sikeresen átvészeltük kegyelmedből...

2013. október 29., kedd

Amikor én egggggyetemista voltam, egy csodálatos évfolyam és felejthetetlen négy év részese lehettem Isten valami megfejthetetlen kegyelme árán.
Hiszen akkoriban az egyetem, helyesebben a mi egyetemünk, nem mammut-silányszakembereket gyártó intézmény volt, hanem maga a család. Az a család, ami sokunknak nem adatott meg gyermekként.
Számomra is második esély volt, hiszen az első egyetem öt éve alatt a nihilen kívűl sokban nem volt részem. Nem igaz, hogy nem tanulhattam, de elenyészően keveset amellett, amit itt kaphattam.
Így is éltem meg.
Ahogyan mások is hasonlóképpen cselekedtek.
Számunkra a tanítás vége nem az elpárolgást vagy a kiskocsmák füstős zaját jelentette, hanem az együttmaradást, a továbbképézéseket, az extarcurriculáris tevékenységeket, az esélyeket a fejlődésre, önismeretre, összerázódásra, felkészülésre.
Határtalanul sokat és sok helyen önkénteskedtünk.
megvolt az alapbázis, de az nem korlátoltságot jelentett, hanem biztonságot, leszállópályát - ami újabb esélyeket nyitott meg számunkra az életben.

Egyik évben részt vettünk egy hatalmas méretű tábor megszervezésében és levezetésében.
Ebben az időben már mindegyikünkben egy-egy csodálatos szakember lakott.
És ez a tábor maga volt az álmok szigete.
Nem csak tápláltunk, hanem fejlődtünk is általa. Önismeretben, lelekiekben, szellemiekben.
Míg a végén egyikünk sem akart hazamenni.
Valósággal szerelembe estünk egymás, az ideea, a mi tudat, a lényeg iránt.
Volt akinek hazamenet teljes fordulatot vett az élete. Szinte felbomlott a házassága, ahhoz, hogy mélyebbé válhasson a szent kötelék. Volt aki lemondott addigi igaznak hitt álmairól, hogy megtalálja önmagát, és volt olyan is, akinek az életében beköszöntött egy évekig eltartó kálvária - hiszen az extázis a benne lakó, eddig nem ismert szellemek és erők felszabadítását jelentette.

Na ilyen a mi tudat!
Közben meg nézem a képeket a Nagy Székely Menetelésről.
Balázs fiam mondja: nagy falusi menetelés, nagy székely meglepetés, nagy falusi meglepetés... A Manna szerint Nagy Székely Izomláz...
A lényeg a hatalmas, tömegeket megmozgató erőben van.
Tudatában sincs az a sok ember, aki izomlázzal ébredt, hogy mekkora erőket mozgatott meg puszta akármilyen jelenlétével.
És azokkal az erőkkel valamit tenni kell...

A kedvenc Bibliai történetem a Jézusi színeváltozás a Táborhegyen.
Felmegy három általa kiválasztott tanítvánnyal, és ott fent, távol a zajtól, a mindennapi gondoktól, a kicsinyességtől megjelenik Mózes és Illés - és Jézus megdícsőűl.
A tanítványok lemerednek.
Majd a történtek után az egyik megszólal: ne menjünk többet le. Jó itt nekünk. Építsünk sátrakat és maradjunk itt örökre...

Érted?...

Ne menjünk vissza!
Jó itt nekünk!
Építsünk sátrakat!
...
És Jézus mondja - dolgunk van. Várnak.
Ennyi.
Az általad ajánlottnak, annak amire te vágysz, még nem jött el az ideje...

Na ezek járnak a Nagy Székely Menetelés után a lelkemben.
Sátrazni jó.
De várnak.
Dolgunk van.
Az élet nem a hegyen, hanem a völgyben van.
Ahol a kicsinyesség, az irredentizmus, a belpolitikai harcok, a szegénység, munkanélküliség, reménytelenség lakik.

Néha eljöhetünk ide.
Időről-időre.
Táplálkozhatunk is.
De ha készen állunk, vissza kell mennünk táplálni, mindazokat, akiket a völgyben hagytunk!


2013. október 28., hétfő

Volt egy nagyon bátor gyerek annak idején a galeriben. Aki vallásórán meghallgatott mindenféle történetet a kivonulásról, a zsidók negyven éves vándorlásáról a pusztában, a Kánaánról, majd Illésről és a nagy királyokról és prófétákról. De amikor odajutott a történet fonala Jézus kapcsán, hogy járt a vizen. Hiába volt a szigor és merevség, felugrott és élete árán is színt vallott, mondván:
- na én ezt már biztos hogy nem hiszem!...
Azóta kétgyerekes apuka, csodás férj és sikeres üzletember. Életigenével vallja a Krisztus-i vizenjárást.

Voltak itt még történetek. Egy másik fiatalé, aki meggyőződéssel vallotta, hogy II János Pál pápa már nem is mozog, hanem akár a marionettet mozgatják, hogy a nép biztonságban érezze magát.
Nem az a lényeg, hogy én mit gondoltam akkor és most erről.
Rengeteget adott az Egyháznak, a fiataloknak és nem csak a katolikusoknak II. János.

Ma mégis ez a kép jelent meg előttem élesen - kissé fanyar humorral, amikor Iglesiast láttam koncertezni.
Nem tudom más hogy érezte magát, minden esetre a tér tele volt unatkozó emberekkel.
Tömegesen jöttek és tömegesen vonultak haza az emberek.
A főtér felső részén egyáltalán semmit nem lehetett hallani. Ergo, aki ott akart élményben részesülni, ráfaragott.
A mellékutcák teljes sötétségben.
Egymás fülére taposva botorkáltak az emberek a halovány hangok irányában.
Iglesias meg látszólag jól elvolt. Végülis a munka az munka...
Tornyokban, teraszokon, vendéglők teraszán szerencsés emberek, akik tán láttak is valamit ebből az Igelsiasi jólétből.

Annyira merev volt Iglesias külalakja, hangja, előadásmódja, hogy ahányszor felpillantottam, valósággal a kötőket is láttam a feje felett.
A gyermekeimet, akik mellesleg minden zenei irányzat nagy kedvelői, meg sem érintette a dolog.
Számomra az ismerős hangfoszlányok a nyolcvanas éveket idézték fel.
A terméketlen jövőtlenség merev állapotát.
Amikor - akik fent voltak, jól érezhették magukat, akiknek meg lent jutott hely - maximum élvezték a fentiek jólétét.
Kutyák az asztal alatt, dulakodva egy-egy lehulló morzsa felett...

Hogy mi mindenre kellene vagy hát most már múlt időben - kellett volna ez a pénz, hogy mennyi lyukat bedughatott volna így a nehéz télre való előkészületek közepette, hát azt inkább ne is részletezzük.
Cirkusz és ingyen kenyér, miközben haldoklik a nép.

Közben szórólapot osztogattunk.
Van ebben valami pofátlanság.
Kérlek téged, hogy osztozz a semmidből, a kevesedből, miközben mindketten jól tudjuk, hogy ez az egész minden csak nem igazságos. A dőzsölők ugyanis a fülük botját sem mozdíták. Pedig nekik igazán lenne miből.
De hogy a magunk fajtán segítünk. És mi nem lopjuk meg egymást, mert pontosan tudjuk milyen lent lenni, nélkülözni, reménytlenségben élni.
Jó lenne megmutatni, azoknak, ott fent... - de elérhetetlenek, kimozdíthatatlanok abból a megkövesedett állapotból, amiben évek óta fetrengenek, mint disznó a moslékban.

A fertő egyre nagyobb.
A bizalmatlanság, a bezárkozottság, a lerollózás fertője.
Az emberek már nem készek a nyitásra - hiszen ahogy nyitottak - rögtön bántalmazás áldozatai lettek.

Anna három tőmondatban fogalmazza meg a lényeget.
Milyen kár anya, hogy az emberek meg sem nézik mit akarunk adni. El sem akarják venni. Pedig ha tudnák, hogy kik miatt fordulunk hozzájuk segítségért...talán meg is szégyelnék magukat...
Ugye anyuka?....

Nem tudom...

Közben meg javában megy a jól bevált módszer - ha már tőlünk felnőttektől félnek, a gyermekektől még nem. Anna és Balázs sikeresebbek mint mi. Tőlük nem csak elveszik, hanem még mosolyt is kapnak cserében.
Anya - fűzi hozzá Balázs - ugye hogy én vagyok a te legjobb önkéntesed?
És a válasz ezer igen - nem erre a munkára, hanem az életigenre. Hiszen kutatási tények igazolják - aki valódi boldog akar lenni, ezen az úton kell lépkednie. Hiszen nincs az a tárgy, siker vagy nyaralás élmény, ami képes lenne vetekedni a jót tenni jó gyermeki örömével.

2013. október 27., vasárnap

Mindenféle emberek összegyűlnek a játszótereken.
Hozva magukkal különböző csomagokat otthonról.
Kultúrát, előítéleteket, személyiségjegyeket, jellemet avagy jellemtelenséget.

A gyermekeim számomra sokszor tükrök.
Élesebbek, mint amit néha megbírok, de mindig nélkülözhetetlenek egy alaposabb önismerethez.

Mi amolyan hídat képezünk a nagy román, magyar, roma szigetek között.
Vannak bőséggel roma barátaink - Annának a legjobb görizős barinéja, Balázsnak a legjobb rolleres barija és aztán akivel futni szeret, egy másik, akivel fára mászik és egy harmadik, akivel bírkozni szokott.
Vannak ezenkívűl a legjobb osztálytársak - mindkettőnek - szintén roma gyerekek.
És minden tiszteletem ezeké a családoké, akik egyszer csak felállnak, megrázzák magukat, elindulnak dolgozni, a gyerekeket elviszik tanulni és finoman, érzéssel kiveszik abból a kőzegből, amelyből a legtöbb esetben nincs felállás.
Elnéztem ma Emit.
Ahogy megjönnek a romák visszahúzodottá válik. A fehérekkel marad. Köszön, mosolyog, kedves, előzékeny, de van benne valami tartás.
Összekapkodja a szerteszétszort játékokat, összébb húzódik és folytatja tevékenységét.
Ha csúfakat beszélnek mellette összerezzen.
Mintha szégyelné magát a másik elkövetett bűne miatt.
Nem a romaságát szégyeli, hanem kizárólag azt a részt, amely elzárja általa a normál élettől. Az esélyektől. Tőlünk és kicsit önmagától.

Van egy másik lány.
Ő román. Teo. Annyira román, mint amennyire mi magyarok.
Amikor megismertem hetekig azon volt, hogy elzavarja a magyarokat arról a helyről, ahol ő éppen játszani akart.
Ez volt az első amit a gyerekek megtanultak románul:
- dutemődéáicsj
Amikor közeledett már mosolyogva mondták - né, jön dutémő...
Aztán történt valami.
Nem a levegőben.
Hanem benne, bennünk, és ez által körülöttünk.
Lett egy közös találkozási pont, egy felület, amely élményként szolgált mindannyiunk életében a románságon és magyarságon túl.
Először göriztek együtt a gyerekek.
Ha nem volt göri nem játszottak, mert nem értették egymást.
Még nem volt elég erős erre az akarat.
Aztán egyre több lett az élmény, egyre erősebb a motiváció és egyre nagyobb az akarat.
Ma már Teo magyarul, Anna és Balázs románul beszél.
Nevetnek nagyokat egymáson.
Kérdeznek ezt is, azt is, hogy biztos legyen az adás és vétel, de lényeg egy - a közös élmények és a szeretet a nemzetiségen túl történik. Ahol már nincsenek kötelékek. Csak a lélek mélyéből felzubogó nevetés, az ölelés, a kezek összeérése és a vágy egy újbóli együttlétre, mely újabb élményekkel gazdagít.

Gyakran mondogatják a régiek, hogy bezzeg régen annyira tisztelték egymást az emberek, hogy a román magyarul, a magyar meg románul köszönt.
Nos, azoknak mondom, ha hagyjuk - akkor ma is.
Ime a bizonyíték.
Hogy hova képes fejlődni a dutémő. Amióta Anna és Balázs Teoval tölti idejét - biztos lépésekben tartunk a nyelvtanuláson túl a teljes tolerancia és elfogadás fele - ahol a másik nem csak egy büdös oláh, hanem testvér - aki akárcsak én, Istentől jön és Istenhez megy...


2013. október 26., szombat

Gyakran írok házasságról és vállásról.
Foglalkoztat, elém jön, mellém szegődik, emberekkel tart, akik kérdésekkel bombáznak és elfuserált életeket látok, ahol minden egyes fél(!) szenved.
Korunk túllépte a hagyományos értelemben vett házassági szentséget és köteléket. De az ember társas lény. Párban érzi egésznek magát.
Ahogyan a gyerek is. Családban.
Számára a család a megfelelő táptalaj és milliő, ahol a legoptimálisabb körülmények között szárba szökkenhet, hogy majd a maga virágzási idejében gyümölcsöket teremjen.

Amikor annyi idős lettem, hogy elkezdtem félfelnőtt értelemmel végiggondolni mindazt, amit bennem a szüleim vállása okozott - hősiesen megígértem önmagamnak, hogy sem férjhez nem megyek, sem gyermeket nem vállalok.
Nem volt előttem követhető minta, nyilván én magam sem fogom jobban csinálni.
Mégis amikor a férjemmel meghoztuk a holtomiglan-holtodiglan döntését, bizakodó voltam. Hiszen ő teljes családban nőtt fel.
Gondoltam, sebaj. Majd ő mutatja az útat én pedig követem.
Mi lehet annyira nehéz ebben?
Nehéz semmi sem volt, de amikor már kimondtuk az igent, biztosra tudtam, hogy ideális házasság kevés létezik.
Vannak emberek, akik valóban megtalálják a másik felüket.
Aztán vannak, akik azt hiszik, hogy megtalálták - így amikor kiderűl, hogy mégsem, hanyatt homlok elmenekülnek.
És vannak a magam fajták - akik eleve kizárják a másik fél megtalálásának lehetőségét.
És itt jön be a bölcs öreg tanácsa - Popper úr írja, hogy olyan, hogy nagy Ő, azaz a másik felem nem létezik. Vannak az ember életében olyan találkozások, személyek, kapcsolatok, amikről megérzi, hogy lehetnének akár a nagy ő-k is, de azért, hogy ez valóban így legyen, meg kell dolgozni.
Önmagunkon, lemosva a fejünkben és lelkünkben élő ideális képről a sok maszlagot. A lustaságunkat, ami a szerelem első számú gyilkosa. Valamint a kapcsolaton - ami folyamat. Tehát a munkát nem lehet elvégezni, hanem élethosszig tart. Ahogy a kapcsolat is, ha ezeket az alapszabályokat betartjuk.
Ezzel szemben mi az amit először csinálunk, ha kapcsolatunk nem működik?
A Másikban keresgéljük a hibát.
A Másiknak tulajdonítjuk teljes egészében a kapcsolati buktatókat és ellhetetlendéseket.
Én olyan emberrel még nem találkoztam, aki azt mondta volna, hogy né - szarul vagyunk, mert az utóbbi időben kissé lusta vagyok, nem foglalkozom vele eleget, illetve hát, nem utolsó sorban baj van az elvárásaim szintjén is. Hiszen olyan dolgokat várok el ettől az embertől - ami finoman szólva is lehetetlen, emberfeletti.
Ilyennel már gyakrabban találkozom:
nem figyel rám, nem szeret, megváltozott, lusta, slampos, figyelmetlen stb.
Na így biztos nem fog fellendülni és elmozdulni a holtpontról a kapcsolat.
Elmennek terapeutához becsülettel, ahol éppen olyan hévvel szajkózzák a másik hibáit - leragadva ezek a szinten. És ha szerencsétlen szakember komoly erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy kimozdítsa őket ebből a pokolból, gyrosan elmenekülnek, hogy nehogy vége szakadjon az évtizidek óta jól működő játszájuknak, ahol mindenki csak vesztes lehet. 

Gyakran szegezik nekem a kérdést.
Van remény? Legalább van olyan akinek jól megy? Mert akkor az jelenthetné akár azt is, hogy nekem is működhet majd mással.
De a kulcs éppen itt van.
Hogy a hibás működésmodjaimat magammal hurcolom egy másik kapcsolatba - ahol ha eddig áldozat voltam, újra áldozat leszek, ha meg eltipró, csaló akkor ugyanebbe a szerepbe bújok, hiszen ezt ismerem.

A paradicsomhajigálás közepette mindenki elfeledkezik egy nagyon fontos tényezőről.
A gyerekről, vagy rosszabb esetben gyerekekről.
És persze ez is relatív. Nem létezik egy jól bevált, minden esetben alkalmazható recept.
Mert vannak kapcsolatok, amelyben a gyerek fuldoklik. Haldoklik, akárcsak a többi fél. Ilyen esetben jobb, előnyösebb ha az egymást öldöklő pár különválik és szeretetben, nyugalomban, egyetértésben felnevelik a gyereket.
Ezzel szemben - egyetemista éveimben megtanultam az árvákkal való munkám során, hogy a rossz anya is jobb sok esetben, mint a semmilyen anya... mintájára, hogy a feszkós család is család. Háttér, biztonság, felszállópálya, győkér, táptalaj.
Remény a jobb együttélésre mindig marad.
Történnek csodák.
A leggyakrabban azzal van baj, hogy a felek nem elkötelezettek.
Fogalmuk sincs, hogy tulajdonképpen mit akarnak. Menni vagy maradni? Innen indulnak el a játszmák a másik húzása érdekében. A következő mintára:
- beadom a vállást - hatásszünet (és az a pont, amikor a saját szavai is sokkolják, hiszen mi is lenne velem nélküled, akármilyen is vagy, mi együtt vagyunk eggyek tizenéve - hírtelen azt sem tudnám ki vagyok...)
- add be nyugodtan, mert ha nem én teszem - hatásszünet (nem tudnám rendezni magam, magával vinné a gyerekeket, mihez kezdenék - akármilyen, mellette vagyok erős...)
És a játszma annyi féle, ahányan művelik.
Az évek elteltével a játékosok egyre profibbak, egyre jobbak a blöffök is - a gyerek meg magával viszi a játszma iránti odaadást. 
A játszmáról meg tudjuk, hogy extrém sport. Mindig halálos végkimenetellel.

A sok és egyre több engem megkereső embernek meg nem tudom mit mondjak.
Mondanám a takarítást.
Hogy hagyják a francba az egészet - és keressék meg önmagukat, saját részüket tisztázzák le a dologban - ne a másikét turkálják, nevezgessék, azonosítgassák.
Legyenek hajlandóak a kompromisszumkötésre - mert abban mindkét félnek a lemondás mellett, nyernivalója is lehet.
És végig tudják, hogy az esély ez.
Éppen játszák.
És nagyon nem mindegy, hogy éppen hogyan.
És nekik nem a másik, hanem önmaguk mulasztásaiért kell majd felelniük.
Isten humorát ismerve - kalandos lesz az a nap...

Popper a fent említett dolgokról a maga precízitásával:

Még el kell mondanom egy szomorú hírt. Az "Igazi" nem létezik. Nincsen. Sehol nem él valahol egy nő vagy egy férfi, aki az igazi, s akit csak meg kell találni. De aki szerencsés, élete során találkozhat két-három olyan emberrel, akiből lehetne "igazi". De ehhez nagyon sok türelem, lemondás, megértés, háttérben maradás szükséges, ám végül kialakulhat egy olyan viszony, melyben a másik már nélkülözhetetlenül belecsiszolódott, vagyis igazivá vált.

Egy emberért mindent vállalni kell. Egy helyzetért nem. Amíg számunkra egy ember fontos - addig mindent vállalnunk kell érte, és megéri. Ez igazi vállalás. Amikor nem az ember a fontos, hanem a helyzet megtartása: a lakás, a szociális és anyagi biztonság, a látszat, a környezet véleménye - akkor már megalkuvásról van szó. Ez is elvállalható, de csak őszintén, legalább önmagunk előtt. Ne csapjuk be magunkat ürügyekkel: a gyerekek érdekével, erkölcsi aggályokkal, a kímélettel. Gyávaságunk az újrakezdésre, félelmünk a változásoktól és az egyedül maradástól nehézzé teheti az együttélést, de fenntarthatja. Azonban hazugságra nem lehet alapozni tisztességes kapcsolatot: biztosan összeomlik.

2013. október 24., csütörtök

Az egész életemet átszőtte az értelemkeresés és a boldogság keresése, amiről azt hittem, akárcsak huszonéves koromig a Gpontról, hogy egy mítosz.
Egész gyermekkoromat majd kamaszéveimet áthálózta a dráma.
Nem pinácska kis történések, amin az ember lazán túlteszi magát, hanem komoly problémák sorozata.
Valahogy úgy volt, hogy amikor azt hittük vége, ömlött a következő adag.
Sokszor azon gondolkodtam, hogy nem baj, talán ha majd idős leszek megáll a gátszakadás és lesznek nyugis kis éveim, amikor csak amúgy elvegetálgatok rumegálva mindazt, amit a hátam mögött hagytam.
Aztán jött a repedés.
Amikor éreztem, hogy kereszt ide vagy oda, több nem fér.
Minden megomlott.
Egy darabig nyugtattak a szerek. Nem mentem le durvába, de ennyi elég volt a mélységekig.
Amikor lábra álltam elkezdődött a harc a daganat szellemével.
Nos ennek nem lesz vége.
A köd elszállt, maradt a kereszt.
A fájdalom itt van a sarkamban, hogy emlékeztessen arra amiért itt vagyok.
Ha elfelejeteném és lemennék kicsinyesbe, rögtön a sarkamba mar.
Elesni sem tudok, mert instant maga alá teper.

Volt, hogy göcsösen szaladtam. Azt hittem, ha gyorsabb vagyok, talán mögöttem marad.
De basszad, nem lehet olyan sebesen szaladni, hogy a sötétség utól ne érne.

Ekkor jöttem rá, hogy megpróbálhatnám görcsök nélkül is.
Hahaha
Azokkal a mintákkal, amiket magamban hordozok.
Például, hogy fiam mi soha semmiben nem vagyunk szerencsések, nekünk mindenért túlóráznunk kell, számunkra semmi sem lehet magától érthetődő, mindennek az életben ára van, a hídakat csak úgy nem égetjük fel a hátunk mögött és ha gondolod és időd van, maradhatunk reggelig, ami engem illet ki nem fogynék - hacsak a szuszból nem.
Például konkrétan tudom a saját bőrőmön, amit te esetleg csak hallomásból - hogy a nevetős pénteket sírós vasárnap követi, ha ünnep az dráma és tragédia, ha valami könnyű a végén ráfizetek.
És akkor ezzel a piros kis bőrönddel hova utazhattam máshova, mint a Pokolba?
Voltak az utazásnak pillanatai, de a nagy áttörés az kurvára elmaradt.
Egyedüli nyugalmat a hitben leltem meg.
Istent láttam és látom annyira kompetensnek ebben a szakállharcban, hogy le tudja seperni az asztalról ezeket a halált jelentő lapokat.
Valamiért az a nyugalom sem nekem szólt.
Az apácaság helyett ami számomra maga volt a nyugalom szigete - jött a való világ.
De nem monodráma.
Hanem a családos bagázs. Full extra package.

Meghúzva a vonalakat, leltárt csinálva a csomagban - tudtam, hogy elégedett igen, de boldog talán már soha nem lehetek.
És akkor - egyszer csak megszólalt a telefonom.
Hogy boldogságról akarnak értekezni velem.
Imádom Isten humorát.
Jót nevettem. Ez megmaradt.
Mondom, hogy né tudják ugyi, hogy neurótikus, depressziós, szuicid hajlamokkal rendelkező maximalizáló ember vagyok. Én és a boldogság két külön fogalom.
Érdekesnek hangzott.
Volt benne kihívás.
Következett három nap mélymagamba való utazás.
Végigállomásoztam mindazt ami vagyok, amit hallottam, olvastam és tudok arról ami boldog és arról ami nagyon nem.

Itt jött a csavar.
Ugyanis rájöttem, hogy időközben átjátszottam magam és lementem boldogba.
Nem elégedettbe, örömtelibe, értelmesbe, hanem boldogba.
Istennek a humora páratlan. Márpedig ez minden tökéletesen működő kapcsolat alapja és mozgatórugója.

2013. október 23., szerda

A féltékenység betegség. Az ego betegsége. És nem hiába azonosíták a zölddel, azaz az epe színével, hiszen ha elönt az énem iránti imádat, mindent birtokolni akarok, mindent magamhoz akarok láncolni, be akarok kebelezni, meg akarok semmisíteni, hogy ha az enyém nem, hát másé se lehessen.
Nagyon sok kapcsolat átka az én eme roppant kelletlen és uralhatatlan betegsége.
Van aki soha nem gyógyul ki belőle.
Megmaradt annak a neveletlen, követelőző gyermeknek, aki toporzékol, ha nem ő és vágyai játszák a központi szerepet.

Sokszor gondolkodom a mintákon.
Amit a gyermekeim fele közvetítek.
Mert sokat harcolok a szabadságért is.
Az első vers, amit a gyerekeknek megtanítottam közvetlenül az Alattam a föld, fölöttem az ég, bennem a létra… mellett a Szabadság szerelem volt...
Mert tanítás rejlik benne.
Kulcsok az élethez, mint a mesékben.
Újabban a meséink is ilyen személyes kis tanítások.
A gyerekek alig várják, hogy este legyen.
Mindig mesefonalat szövök nekik az aznap megélt nehézségekből és örömökből.

A mai napé a féltékeny, birtokolni akaró király meséje volt.
Aki elfogatta az aranytollú madarat, csak hogy fogva tarthassa énekét.
Birtoklási vágya a madár életébe került volna, ha a lánya titokban meg nem szánja és el nem engedi a madarat. A lányban ugyanis bölcsesség honolt. És meg tudta mutatni édesapjának a helyes útat. Mert a bölcsesség nem korfüggő.
Már nem a régi biztonságot éljük, amikor tanácsért el lehetett menni az öregek tanácsához. Éppen ezért megingott bennünk a bizalom. És zuhanása által magával rántott mindent.

Érdekesek a játszóterek.
Nem tudom, hogy figyelted-e nincsenek hármas hinták.
Csak és kizárólag olya hinták vannak, ahol egyszerre két gyerek hintázhat egy időben, egymás mellett. Ha a játszótértervezők tudnák, hogy ez mennyi drámát szül, hát azonnal csak hármas hinták tervezésébe fognának. De nem tudják, mert ők sem bölcsek, Hitük szerint párosan szép az élet. Amikor egy harmadikat kicsinálhatunk, elűzhetünk, kifgurázhatunk - hogy mi ketten uralkodjunk a másik leigázott teteme felett.

Nekem nincs jóbarátom. Volt, de elment. És akkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen, megszűnt bennem a birtoklási vágy is. Az emberemet sem féltem. Talán azóta nem. Jöhet-mehet szabadon. Ha harag van bennem az kizárólag a gyermekek igénye miatt. Magam miatt soha nem. A bölcsek a párkapcsolatban a jojo effektust dícsérik. Nekem a jojozás nem megy. Ha elengedem a kötelet, többé vissza nem pattan. Ha meg mégis, na az nem miattam válik valóra.

Barátom rengeteg van, de olyan, aki egyedüli, legjobb, kizárólagos, csakazenyém lenne, na olyan már nincs. Szabad ember lettem - akibe szabadon lehet ki és bejárni. Mindenféle kötelezettségek nélkül. És Anna gyakran kérdezi: miért engedted el apát, miért nem hívod fel ezt vagy amazt, miért nem birtokolsz?.... és a válasz mindig ugyanaz, mert nem tehetem.
A másik ember élete soha nem játékszer.
És ha mégis azt hinném, hitem a másik fényének halálát jelentené.

Balázs a kíváncsiskodás, a kérdezés fázisában tart.
Anna pedig tombol. Neki még hajtóerő a birtoklás.
Ami engem illet - ha kötödésről helytelen mintát is adok - azt mondom, a szabadságnál semmi sem értékesebb.
Mert a féltékenység beteg kötelékre utal.
Ahol egyik vagy másik, végül meg mindkettő örök halálát leli.
Ha ezt éreznéd, lépjél hát.
Ingoványos a talaj, ahol lépkedsz.
És ha a csúszás megtörénik, aligha van visszaút...

2013. október 22., kedd

A napokban egy nemlátó lánnyal készítettem interjút egyesületünk háromhavonta megjelenő új számához. Ez itt nem a reklám helye - de megejtem. Aki beleolvasna megteheti honlapunkon (www.hifa.ro)a kiadványok ikonra kattintva. Az új szám valamikor decemberben lesz elérhető a világhálón is, de vannak 2oo3-tól bőséggel olyan olvasmányok, amiből igazán okulni lehet.
Na de vissza a jelenbe.
Adrienne egy csodálatos lány.
A látását élete egyik legnehezebb időszakában veszítette el. Amikor az életkor adta kihívások is hatványozottak, nem hogy betegség tetézné.
Őt a semmiből diagnosztizálták agydaganattal.
A szülei összetörtek.
Két egymás utáni műtét. A másodiknál már vakon ébredt.
Járni sem tudott, hiszen teljesen elveszítette az egyensúlyérzékét.
Érdekes ahogy ő mesél erről.
Nem bennem volt nagy az űr, hanem a szüleimben.
Nekik kellett támogatást nyújtanom, hogy elfogadják és megértsék a történteket. - az elfogadhatatlant?...
Hogy ráment a családi összefogás. Hogy elszakadtak. Hogy életük felfordult győkerestől.
Ezzel szemben Adrienne szabad.
Nem úgy, mint mi.
A kicsinyesek tábora...

Csütörtökön egy televiziós műsorban a Boldogságról kell majd értekeznem.
Én rengeteget tudok a boldogságról.
És mind olvastam.
Tapasztalni ... - hát kevesebb köthető tudással rendelkezem...
És akkor mintha ki lenne csinálva - állandóan ezzel a témával nyaggatnak.
Órákig vagyok képes beszélni róla. Sőt, még hitelesnek is hatok.
De a valóság mást mutat.
Görcsöket, feszkót, megkötöttségeket, szorongást, depresszív hajlamot, szuicid magatartást, s hadd ne soroljam.
És akkor megvan ez a lexikális info rész bennem, az önismeret - ami fanyar vigyort csal az arcomra.
És Isten megszán.
Nem megsajnál.
Hanem megszeret.
Adriennel.
Elejébe tol.

Adriennet rég ismerem. Kollegák vagyunk egy közös projektben, ami alapjáratban arról szól, hogy te, akitől távol állnak a fogyatékkal élők - gyere közelebb, nézd meg őket, bújj a bőrükbe és felejts el ítélkezni, szánakozni, görcsösködni, címkézgetni.
Adriennel sok mindent tettünk együtt - egyet kivéve. Soha nem beszélgettünk. Éreztük egymást, de nem történt meg az áttörés.
Mostanig.
Most lehajolt hozzám és szeretettel magához emelt.
Tanított nekem sokat a boldogságról.
A lazaságról, ami átengedi a sejtjeimen az öröm érzetét. Elfeledteti velem csúfos verességeimet, a borzalmakat amiket megéltem, a múltat, a jelent és jövőt, az időt mint korlátoló emberi fogalmat és önmagamat, akivel állandó harcban állok.
Mert boldognak lenni csak így lehet.

Ő nem sötétet lát, ahogy eddig hittük. Ő lényeglátó.
A sorok között olvas, a külsőségek mellett átszagol, megízlel, megtappint és elmosolyodik.
Fénylik az arca. Mint Krisztusnak. Ha mondom megmosolyog.
Hófehér arc fényben.
Mint a havasok napfelkelte idején.

És olyasmiket mond, amiket mi is szajkózunk évek óta. De ő nem úgy beszél, mint én, vagy te.
Ő a lelkével üzen. Erre mi soha nem leszünk képesek, hacsak legalább egy le nem esik a láncaink közül.
Neki Isten a látás rabságát oldotta fel. És adta helyette a lényeglátást, a láttatást.

Például elmondta nekem, hogy mi is a boldogság.
Szabad vagyok. Mindennel amim van, vagy éppen emberi mércék szerint hiányzik.
Elfogadom, megélem, szeretem, magamhoz ölelem...

Ha csak ennyi is lenne, megérte.

2013. október 21., hétfő

Ahhoz, hogy elmondjam, amit ma láttam, egészen mélyre kell ásnom magamban.
Egyszerűen képtelen lennék másként beszélni erről.
És csak úgy, mint más észre sem venném, fel sem tűnne, elsétálnék mellette.

Van bennem két gyermekkori kép.
Nem tudom eldönteni, hogy én alkottam-e vagy a valóság, lényeg, hogy bennem van és tükrözi az akkori állapotomat.
Nem lehettem tíz.
Szüleim nyúzták a vállás folyamatát és mint minden gyermek azon agyaltam, hogy ha jobban tanulok, teljesítek, sportolok, szebb és csinosabb vagyok, finomabb és engedelmesebb - talán ők is együtt maradnak...
Ebben az időben is maximálisan teljesítettem, de hittem benne, ahogy ma is, hogy létezik egy magasabb szint is, amit vagy elérek, vagy nem csináltam semmit. Csak annyit, mint más és az átlagos, nulla, semmi, szóra sem érdemes.

És akkor itt van a két kép.
Egyik a Furnica cukiból, másik a Cementlapok hídja alól.
Édesapámmal voltunk együtt. Azzal az apával, akit elmondhatatlanúl szeretek, részem, vérem, darabom.
És ebben a képben olyan más.
Nem játszunk, nem nevetünk, nem mókázunk addig amíg be nem pisilünk a kacagástól, hanem szomorúak vagyunk.
Az elsőben ülünk az üdítő mellett.
Nem a szomjuhozás miatt vagyunk itt, hanem mert látogatás van.
Talán a törvény szabta és a két felnőtt idiótizmusa miatt eljátszuk ezt a mindenki poklát.
A másik a csónakázó.
Csonakázunk bazdmeg, amikor mindketten úgy úszunk, ahogy más fut.
Nem megy a szó.
Csak az evező ritmikus csobbanása ment meg az őrülettől, amely mögöttünk ólálkodik.

Na látod - ezek miatt nem hiszek a vállásban.
A házasságban sem, de ettől a vállás nem válik járható útvonallá.

Itt van ez a kicsikölyök.
Hatéves kiskandúr.
Csörtető, minden áron integrálódni akaró roma család sarja.
Apuka akár egy sötét bőrű Adonisz. Üres fejjel, munkanélküli pecséttel, bele a világba.
A gyereket mamáék rendezik inkább. Ők dolgoznak. Mindenük van, tiszták, tiszetelettudók, gyerekszeretők.
Apuci max huszonkettő.
A gyerek édesanyja akkor lelépett, ahogy a szülésből felépült.
Hat évig nem jelentkezett.
Ezek szeretettel rendezték a gyereket.
Most előkerült édesanya.
Roma, fiatal lány. Rendezett, divatos, pénze van.
Arra gondolsz, amire én - kurva.
Kurva, de anya.... kurvaanyja...
És megkeresi a kölyköt az oviban. Édességet hoz, üdítőt, csokis kiflit, csokit és tömérdek mennyiségű játékot. Egy látogatás három punga.
És a gyerek örül.
Hetente egyszer karácsony.
Hülye lenne...

És itt vannak a történet árnyalatai:
Az apa, aki úgyahogy, de rendezte, nevelte, szerette a gyereket. Nőt haza nem vitt, megtett mindent ami tőle telt tizenévesen is.
Most pedig áll zsebredugott kézzel és rettenetesen szomorú.
Megtört.

A nagyszülők. Akik örülnek. A játékoknak, a gyerek örömének, a kiegészítésnek - amiből futja a pluszokra, a nem várt érdeklődésnek.

A nő új pasija.
Aki ott parolázik az ex-el.
Hogy meddig - nem tudom, de táncol, a zene majd csak megjön valahogy...

A látogatás átlag húsz perc.
Abban benne van minden. Full extra és mind szopásból.

Én meg csak ülök, mint a vénasszonyok a szüreti bálon és azon elmélkedem, hogy ebben a kölyökben milyen képek lesznek, majd ha elér oda korban, ahol most én vagyok?

2013. október 19., szombat

Amikor a legapróbb porszemben is benne van az Élet maga...

Tegnap volt egy kis üres járat a repülős fesztválon.
S mivel a mászófal közvetlenül mellettünk állt, hát gondoltuk kipróbáljuk.
Mókának indult, de utólag az Életet láttam belőle visszatükröződni.

Közben meg arra gondoltam - hogy ha valóban kíváncsi lennél, hogy ki az aki melletted és ki az aki ellened, ki milyen erőforrások birtokában és stratégiák ismeretében éli az életet, a mókába mindenképpen vidd bele.
Mert ha fürkészed, ha megkérdezed - félrevezet.
Ellenben ha játszatod - teljes jelleme megmutatkozik.

Balázs mászott elsőnek.
Ő a család hóbelebalázzsa.
Mindennek nekirohan, vakmerő, beletörik a foga, de utólag mégis kibogoz.
Nem szeretem őt segíteni - s milyen lelketlenül hangzik egy anyától. De tudom, azzal ha segítem hosszútávon csak hátráltatom.
Ott állok mellette, mögötte, hogy ha elesne, ne törjön el semmije, de oldja meg. Előbb utóbb Férfivá kell válnia. És ha igazi pasi akar lenni, jobb ha korán elkezdi...

Őt követte Anna.
Anna éppen olyan mint én - sajnos.
Mindent belead - az élete árán teljesít, magas fokon összpontosít és semmi, soha el nem tántoríthatja a sikertől. Egyetlen baja, hogy nem bízik magában és teljesen alábecsüli a benne lakózó erőt. Hatalmas negatívum. Fogalmam sincs, hogy kell kiírtani belőle, amikor bennem is burjánzik születésem pillanata óta.

Jött az uram.
Ő is hozta a formáját.
És rájöttem, hogy te Úristen, mennyire ismerem...

Utoljára másztam én.
Amikor már mindenki jóllakott. Akárcsak a mindennapi életben, legyen bármiről is éppen szó.
Előre kijelentettem, hogy biztosra mindenki tudhassa, hogy én az égvilágon semmire nem vagyok jó, tehát valószínű erre sem, úgyhogy kár felkötni rám bármit is, mert egy rakás null vagyok.

Az első lépések erőteljesek, de bizonytalanok voltak.
Még néztem vissza, kerestem a biztosat, a talajt ahhoz, hogy folytatni tudjam az útamat.
Ahogy egyre fennebb jutottam, feleszméltem, hogy teljesen egyedül vagyok. S noha nem történhet bajom, segítségre sem számíthatok.
Ekkor kezdtem el reszketni.
Gondolkodni azon, hogy feladom.
Közben meg a körülmények sem voltak optimálisak. Elfogyott a lábam alól a támasz, amire léphettem volna, ami lendületet ad és amikor lenéztem felismertem, hogy rettegek a magasságtól.
Egy gyermek állt alattam, menni kellett.
Csak érte folytattam.
Féltettem, hogy ráesem.
Innen szorítottam össze a fogam, és önmagamat meghazudtolva tettem meg az utolsó lépéseket.




A tegnapi nap hatalmas önismereti lecke volt.
Számomra minden bizonnyal.
Önmagamról, a családról, az Istenről, aki erőssen tartja a hevedert, csak bennem van félelem, hogy túl nehéz vagyok, az Életről, amelyhez méltatlannak érzem magam és a gyerekekről, akiért a Poklokat is megjárnám, mert képtelen vagyok eljutni oda, hogy nem magamat kell állandóan feláldoznom, hogy másokat megmentsek, hanem önmagamon kell lendítenem, hogy másokat is magammal vihessek.
Lelkem a Golgotán ragadt - miközbe már kétezer éve valljuk, hogy szabadok vagyunk.
Arra kell rájönnöm az idő múlásával egyre erőteljesebben, hogy nincsenek véletlenek.
Az életnek - a Nagybetűsnek, el egészen a legapróbb dolgokig - jól megszervezett rendje van. Amibe nem kell és nem szabad kívűlről beavatkozni, belekotyogni, belejavítani, mert felborul az egész rend.
És ha a mérleg nyelve felborult, nehezen vagy többet soha nem lehet helyrepofozni a dolgokat.
Gondolok itt életektől, kapcsolatokig, rendszerektől - a természetig mindenre.

Az ember az már olyan, hogy szeret Istent játszani.
Belekotyogni.
Hinni abban, hogy Mindenhez ért.
Mindenre képes.
Mindent helyre tud rakni.
El tud intézni.

És azt hiszem ez lenne az első és legfontosabb dolog amit a gyermekeknek meg kellene tanítanunk: hogy ne játszanak Istent.
Egymás életében, kapcsolataikban, a természet felett és saját egészségük vonatkozásában.

A jelek nem véletlenek.
Jelzésértékkel bírnak.
Üzennek.
Ezeket sem tanítjuk meg a gyerkőcöknek, mert mi magunk sem műveljük.
Elfelejtettünk a jelek nyelvén.
Felerősödtek bennünk a külső zajok és elnémítottak, eltompítottak minden egyes üzenetet, belső hangot, jelzést.

A legjobban párkapcsolati vonatkozásban szeretünk Istent játszani.
Minden megteszünk, hogy siettesük a bimbozó kapcsolat kialakulását. Ahelyett, hogy hagyjuk saját medrükben zajlani a dolgokat. Hiszen még ebben a fázisban kiderülhetnének olyan tények, amelyek megóvnának bennünket a felesleges sebektől.
Majd ha kialakul - siettetjük a fejlődét, a beteljesülést.
És ha megvan a robbanás - gyorsan kilépünk belőle, hatalmas űröket hagyva és víve magunkkal.

Mindig számít, avagy mindig a legjobban az számít, hogy ki mit gondol majd erről. És innen indul az ördögi kör. Hiszen ameddig a másik, a külső fontos, addig a belső képtelen az üzenetek közvetítésére. Ergo, a lényeg elmarad.

Annyi veszett embert látok.
Számomra hajmeresztő (éppen ezért dolgom van vele)az-az ige mely szerint ha az Úristen gondot visel az ég madarairól, mennyivel inkább az emberről... merjünk bizakodni hát.
Egy olyan világban, ahol minden arra sarkall, hogy megszerezzem, elvegyem, kiharcoljam azt, ami az enyém. Sőt, újabban azt is, ami a másé - mert megérdemlem...
De mi van akkor, ha éppen az a tanúlság, hogy most nem kell összejönnie.
Mert ebben lesz üzenet és ebben rejlik majd tanítás?

Nem rendet, hanem elsősorban csendet kell teremtenünk önmagunkban.
Annyi a zajforrás a világban, annyira dübörög a bensőnk a félelemtől és feltorlaszolódott fájdalmaktól - hogy egyszerűen elmegy mellettünk minden ami lényeges.
Itt az ideje fordítani.
Hátat fordítani annak, ami egyébre, mint az üzenet meghallgatására buzdított.
Mert az Élet nagyon megy.
És mindent visz...


2013. október 18., péntek

Amikor mi még egy család voltunk...

A házasság olyan mint egy egy nagyon várt kényszerbuli.
Lehet szórakozni, lehet technikákat alkalmazni, hogy elengedd magad, de legtöbbször arra eszmélsz fel, hogy az órádat lesed, hogy mikor is lesz a bulinak vége.
Vannak akik végig jó helyre kerülnek, vannak akik állítják hogy jó helyen vannak, és vannak akik fel merik vállalni, hogy a bulinak vannak jó és tűrhetetlen órái. És ismét vannak, akik egyszerűen hazamennek a buliról. Hogy aztán a buliból kiszállva végig azon gondolkodjanak, hogy talán nem kellett volna hazamenni. Talán jobb lett a buli amikor eljöttek, talán bennük van a hiba, talán...talán...ha...s akkor...
És vannak olyanok, akik egyáltalán nem bulizós alkatok.

A gond nem annyira a bulival vagy a tánccal van, hanem a felkészületlenséggel.
Hogy önismeret és ízlésvilág ismeret hiányában megyünk el bulikra.
Mert vannak ugye a retróbulik. Nem az én világom. De ha én nem tudom, hogy nem szeretnék reggelig csavardfelaszőnyeget című dalokra táncolni és tombolni - akkor már ott fog érni a meglepetés amiközben a szőnyeg fel van csavarva.

A katolikus egyház, s nem csak - hallottam, tudom, hiszem - a legtöbb helyen igyekeznek tartani valamiféle felkészítőt a házasságra.
Jó lenne ezt komolyan venni.
Igen sok függ tőle.
Igen nagy a tét.
S itt nem két felnőtt ember melléfogására gondolok, hanem azokra a gyerekekre, akik az ilyen táncolni nem vágyó felnőttek gyerekeként látják meg a napvilágot.
Mert a szülői szerep kötelez.
Kész.
Ott már nincs retera.
Táncolni kell, mulatni kell - és lehetőleg nem kényszeredett ábrázattal, hanem jókedvet árasztva.

Sok pár úgy véli, hogy tönkrement kapcsoltuk utolsó szalmaszála lehet a gyerek.
De szarba hullanak.
Fejek, lelkek, életek, családok.
És ha már elmentek többé soha nem fognak másra gondolni, mint arra - hogy milyen is lett volna, ha mégiscsak maradnak...
És vannak akik buliról bulira járnak hajnalig, hogy megtalálják az ízlésüknek megfelelőt - de a titok nem a zenében van.
Nem is a tánctudásban vagy a tánc, mozgás iránti szeretetben.
Hanem a felszabadúltságban. És a komoly, felnőtt kötelességvállalásban.
Hogy ha aláírtam a véremmel egy szerződést, hát csak úgy nem mehetek tovább, amíg azt be nem fejezem.
És a befejezés alatt nem a gyermekek fészekből való kirepülését értem.
Hanem az Életet.
Még szerencse, hogy egyről van szó, s az is korlátolt ideig tart...

Mert valamiért éppen ez az ember, éppen ekkor, éppen így, éppen ezekkel a kihívásokkal és megoldandó feladatokkal, megtanulandó leckékkel az útamba állt.
Keresztezte azt és mindkettőnknek kölcsönösen tanulnia kell ebből.
Hát ezért.

A házasság olyan mint egy egy nagyon várt kényszerbuli.
Lehet szórakozni, lehet technikákat alkalmazni, hogy elengedd magad, de legtöbbször arra eszmélsz fel, hogy az órádat lesed, hogy mikor is lesz a bulinak vége.
Amikor tinédzser voltam és önmagamat kerestem mindenféle helyeken, ahol meg sem fordultam - hát eljutottam ilyen kényszerbulikba.
De nem a városban, ahonnan négykézláb is haza lehetett volna menni, hanem valahol kint vidéken, ahova legalább egy órát utaztunk és hazafele vagy együtt, szépen, hajnalban, vagy sehogyan sem volt járat.
Az első két óra eltelt. Voltak bennem surlódások - hogy te Jószagú Úristen...de valami mindig lekötött, továbbvitt, lendített egyet rajtam.
A gondok éjféltájt kezdődtek.
Amikor készen álltam a menekülésre és ráeszméltem, hogy baszhatom.
Jött két olyan óra, amikor csak vegetáltam.
Figyeltem, lefitymáltam, hánytam az egésztől.
Aztán az önvizsgálat - hogy most akkor mi van? Ha idejöttél, kezdjél szépen valamit magaddal, mert reggelig ez van.
Lefeküdni nem volt hova - inni akkoriban még nem ittam, nem cigiztem, nem keféltem félre - szóval pótcselekedni csak úgy nem lehetett időelűtés céljából.
S akkor ha ezen így túlvoltam - Isten mindig küldött valakit.
Egy pont olyan valakit mint én.
Aki valamiért akkor és ott nem találta a helyét.
És ebben az órában történtek a legjobb dolgok.
Hogy egyszer csak amikor hajnal lett és a társaság szépen kisimította a szőnyeget - ott álltam és nem akartam hazamenni.
Arra gondoltam bárcsak ez az éjszaka az örökkévalóságig tartana s még azután.

Állok a kikötőben.
Szemlélem az eget.
Mellettem játékos delfinek adogatják egymásnak a karikát.
Tudom, hogy a hajó jönni fog - mert minden más pattanásig feszűlt.
És ebben a készenlétben történnek a legjobb dolgok.
Ez a mágikus 12ik óra, amelyben vagy figyelsz, vagy kezdheted az egészet előlről.

2013. október 17., csütörtök

Ismertem volt egy családot.
Külföldön próbáltak szerencsét.
Majd miután a föld nem bizonyult eléggé kül-nek, továbbmentek.
Azt hiszem a harmadik vagy negyedik ország kezdte el valamilyen szinten a hazát jelenteni. Lakást kerestek hosszútávra, majd munkát és belefogtak a diplomahonosítási folyamatba.
Közben megszületett a második gyerek.
Anyuka nem találta a helyét.
Sem kint sem bent.
Megkérdőjelezte egész addigi életét.
És rájött semmiben nem biztos.
Sajnos - de nem ítélkezem - az anyaságban sem volt az.
Hazaküldte az ovis korú gyerekeket a nagyszülőkhöz.
Akik végtelen szeretettel nevelgették a két derutált gyereket.
A zavaros tekinteteken kívűl egy dolog maradt meg bennem élesen és egy életre kitörölhetetlenül.
Az érintés utáni vágyuk.
Bőrt-bőrrel akartak minden áron.

Nemrégiben újratalálkoztam ezzel a vággyal.
Egy kislány prezentálta.
Kétéves korig a korházban hányódott, az ágyhoz kötözve.
Nem tudott ülni, beszélni, teljes stuporban volt amikor rátaláltak.
Ma, hat évesen két nyelvet beszél. A románt illetve a magyart. Hiszen az örökbefogadó család magyar.
Nos ő bujik ennyire.
Valósággal bőr alá.
Annyira szoros az ölelése, hogy erre sebtelen ember képtelen.
Szorít, ölel szorosan - hogy minden egyes molekulája arról árulkodik, hogy ez a pillanat örök.

Amikor egyetemista voltam - másod éves zöldfülű, az árvaházba szegődtem el tanulni, tanítani, szeretni, szeretve lenni, tapasztalni, tapasztaltatni.
Maradjunk annyiban, hogy vannak dolgok, amiket az ember soha nem felejt el.
Ahogy én sem ezt az időszakot.

Érdekesek a lélek fiókjai.
Vannak, elfelejtődnek, majd véletlenszerűen kiborulnak.
Visszapakolásnál eszmélsz fel, hogy mennyi minden fért be az adott korlátolt kis helyre.
És fájni kezd.
Sajog.
Nem dobnád el, hiszen a tied - de a zár a fiókon csak fontos.
Ha nem egyéb - a váratlan vendégekért...

Ma a gyerekekkel az első közös évekre emlékeztünk.
És rájöttem - hogy micsoda kegyelem, hogy itt lehetünk egymásnak.

Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
 S õrizem a szemedet...(Ady Endre)

2013. október 16., szerda

ÉLET?

Ma bejött egy férfi.
Mozgássérült, beteges, pontosan már betegségei számát sem tartja nyilván.
Bajban vannak - meséli.
Kis idő múlva körvonalazódik a Baj.

Gyermekkora:
alkoholista család.
Apja szünet nélkül ivott.
Főzte és vedelte az alkoholt.
Anyja egy ideig küzdött, majd stratégiát váltott és a veszekedések helyett inkább vele tartott.
Testvérei ittak.
Ő nem.
Ő beteg volt.
Talán ha nem ő is ivott volna, de így még a szagától is rosszúllét környékezte.

Felnőttként a Gostatban dolgozott.
Kérdezi emlékszem-e a Gostátra.
Mondom természetesen, akkoriban a Gostát egy fogalom volt.
Felesége mindössze négy osztályt végzett el. Írni, olvasni nem tudott.
Szűlt neki két gyermeket, akiket otthon nevelt, nem dolgozott.
Mindkét gyerek betegen született.
A lánya súlyos csontritkulással, ami el is vitte 17ik életévében.
A fia meg gyermekkorában epilepsziás lett. Rohamai annyira súlyosak, hogy csak a házban képes közelekedni.

Lánya halálának ténye még jobban megbetegítette őket.
Ő képtelenné vált a további munkára.
Felesége teljesen magába zárkózott.
Fia ki sem mozdul otthonukból.

Innen kezdve az Élet számára egy kínszenvedés lett.
Begyepesedett, mozdíthatatlan téveszmékkel, félelmekkel, ellenségekkel, kizsákmányolókkal és rablókkal - amelyben ők csak áldozatok lehetnek.

Az Életen gondolkodtam el mélységesen.
Az ők életükön.
Hogy lehetett e valaha szép az ősz?
Megnyugtató egy családi együttlét?
Pihenetető egy vasárnap délután?
Boldog egy születésnap?
Kegyelemteljes egy Karácsony?
És Jóságos, Igazságos az Úristen.

Itt van a cigánykérdés.
Nem tisztem beszélni róla, hiszen nem velük dolgozom.
De egyre több a velük kapcsolatos tapasztalatom és beszélnem kell róla.

Marosvásárhely szívében - legalábbis az én személyes anatómiám szerint áll ugyebár a Cigányvölgy.
Cigány nevén, Telep.
És itt lakik a rómák egy része.
A nomádok.
Rettenetes körülmények között zöme.
Hiszen igen kevés a normál vagy esetleg jobban szituált család.
De vannak, szaporodnak, mutatják magukat, felszólalnak és nem lehet egyszerűen nem venni tudomást róluk.
Akkor sem amikor úgy gondolják, hogy MINDEN kijár nekik, előjogaik vannak és az Únióhoz fordulhatnak meg Bruxelles-hez ha finganiuk kell - ahogy akkor sem, amikor be akarnak illeszkedni és a társadalom ezt nem teszi lehetővé.

Édesanyám rengeteget panaszkodik az utóbbi időben.
Ahogy több vele egykorú illetve fiatal úgyszintén.
Beléjük kötnek az úton.
Például anyunak a tegnap csupán amiatt, mert elsétált mellettük - megtépték a haját.
Vagy a cseperedő tinilány hazafele menet állandó fogdosásoknak, molesztálásoknak van kitéve.
Vagy a gyerek, aki iskolából menne haza, rettegnie és menekülnie kell - mert kergetik, megverik, elveszik pénzét, telefonját.
Vagy az-az anya aki elveszíti a játszótéren a telefonját.
Világosabb a Napnál, hogy a mellette fészkelődő és bőrükbe nem férő roma fiatalok vették el, de bizonyítéka nincs.
Erre azt mondja, ha visszaadjátok a kártyámat, adok 2o lejt.
Kis forgolódás, hogy ne lehessen tudni honnan kerül elő a kártya és a pénz fejében kártya vissza.
Vagy azok a sehova nem tartozó írni, olvasni nem tudó fiatal legények, akik ostorral a kezükben rettegtetik végig a várost és az ember egyszerűen semmit de semmit nem tehet.

Na ezzel baj van.
Nem is kicsi.

Ahogy azzal is - és tiszta örület, tiszta ambivalencia - hogy bejön a cigányasszony sirva. Cigány, de nem olyan! Ahogy én is magyar vagyok, de nem tartozom egy kalap alá azokkal, akikben nem maradt emberség, csak nemzeti öntudat.

Panaszkodik.
Beteg gyerek, HIV fertőzött fiatal otthon, akit és amit a rendszer eltussolt, miután ezredmagával megfertőzött a korházban.
Halnak éhen.
Ha nem fizetik a villanyt megeszik a patkányok és egerek. Amiket a világosság tart távol egyedül, minden más vonz és szaporít - mellesleg, akárcsak őket magukat...

Sajnálom őket.
Az elveszett lelkeket.
Az éhező és fázó gyerekeket.
Azokat az anyákat, aki SOHA, mondom SOHA DE SOHA nem adnák intézetbe gyerekeiket.
Kínlódnak tizzel, akik közül egy beteg, fogyatékkal élő vagy HÍV fetőzőtt.
Tigrisként küzdenek.
A társadalom elfordul.
Az állam szóba sem áll velük.
A megnyert pályázatok, a bevonzott pénzek egyre elenyészőbbek.
Ők pedig egyre többen vannak.
Minél magukrahagyottabbak, minél éhesebbek, minél jobban fáznak és minél elkeseredettebbek, annál jobban támadnak.
Minél jobban félünk, annál jobban elfordulunk, menekülünk, nem veszünk tudomást róluk.
A kör egyre ördögibb.

Mi a teendő???
Gyűjtsünk?
A feleslegre gondolok. Egy plusz takaróra, cipőre, játékra, kiflire, sapkára, sálra, bármire, ami csak ott áll évek óta és gyűl.

Jön a tél.
Barakkokban élnek.
Hideget, csattogó hideget, magas árakat ígérnek.
Vannak olyanok mellettem akik napokig nem jutnak ételhez.
Fájuk nincs.
Takaróik nincsenek.

Ők is emberek.
Romák, de emberből vannak.
Nekik is fáj a fáj és hideg a hideg.

Tanácstalan vagyok és szomorú.
Minden napra jut egy roma szempár - ami rámnéz. Tekintete a lelkemig hatol.
És elmondja, hogy éhes, fázik, fél és retteg.

Hiszem, hogy van megoldás.
Csak nem birtokoljuk azt.

2013. október 15., kedd

Első iskolai héten határtalan örömre kijelentik, hogy heti két tornaóra is lesz. Külön tanárral, tehát nem az osztályban monyókolva tancival, hanem igazi erre szánt körülmények között, külön szaktanárral, aki megszeretteti a gyerekkekel jó korán a mozgás örömét és bemutat néhányat a sportágak közül - nem csak megtalálva a gyerekkel a neki megfelelőt, hanem meg is tanítva neki a testmozgás okozta igazi szabadságot.
Mondják, hogy sötét nadrág - lehetőleg nem leggings és fehér poló.
Bekattannak a mi jó öreg tornaóráink.
Egy elképesztően csinos tornatanárnővel - aki idős kora ellenére ma is fantasztikus egészségnek és külalaknak örül - de aki egy szót nem beszélt magyar nyelven.
Nagyjából olyan lehetett mint én.
Magyar anya  a háta mögött.
Tökéletes nyelvismeret birtokában, de soha nem szólalt meg magyarul.
Én is kerülöm a kommunikációt.
Ha tehetem kibújok alóla.
Annak ellenére, hogy pályázatokat írok román nyelven, fordítok, cikkezem, írásban képviselek - megszólalni nem szoktam csak ha nagyon elkerülhetetlen.
Ennek nyilván vannak előzményei - ahogy egy adag egészségtelen sovinizmus is bennem - de ezeket mind nem részletezném, mert nem vagyok büszke egyikre sem.
Nos, emellett a tanárnő mellett jöttünk rá, hogy létezik nem szerinti megkülönböztetés, ahogy előnyösebb a magas vékony alkat is.
Megtanultuk, hogy meztelenek vagyunk.
De ez már életkorunkból fakadt.
Ugyanis abban az időben - talán még a harmincas évektől - mindenki egyenruhában tornázott.
Fekete dinamó, fehér trikóval.


A lányok szinte meztelenek voltak.
És nem tűnt fel senkinek.
Nem volt ennyi beteg ember?
Nem volt ennyire elterjedt a szabad szex gondolati szinten?
Nem tudom.
Tény, hogy ma már nem engedném egy ilyen szerkóban tornázgatni a gyermekemet.
Arra is emlékszem, hogy mi konkrétan addig illegettük magunkat ebben, mignem egyik óra közben, egy fejlettebb fiúnak ki nem gurultak a golyói hídban állás közben.
Azután ugyanis csak tréningben mehettünk.
Akkoriban kaptak az iskolák egyforma szűk szárú kék tréningkosztumöt.
Mindenki olyant viselt.
Nekem valamiért nem jutott, de volt mintás cicanadrágom, ami másnak nem.

A gyerekeket fürdetés után - véletlenül fekete bugyikában, fehér trikóban öltöztetem a pizsoma alá.
Közben meg mesélem a feltörő emlékeimet.
A nevetés zubog belőlük - én meg arra gondolok, hogy pokolian telik az idő...
Az-az idő, amely képes emlékké avanzsálni a jelent és édessé varázsolni a megszokott ízeket.
Itt van a nagymama árvagulyása.
Azóta sem találom az ízét, hiába keresem rendületlenűl.
Vagy a szalámié, amely a kollégiumtól az állomásig kísért minden péntek délután.
Abban a vég szalámiban és karéj kenyérben benne volt a szabadság maga.

Hova lett minden és hova lettem én?
A tiszta, jelenben élő, önfeledt, jó humorú, szabad  - ízekhez embereket és szagokhoz lelkeket rendelő én - aki tudta, hogy egyetlen pillanat maga az örökkévalóság és az örökkévalóság belefér egyetlen icipici pillanatba?
Na látod, azóta is ezt keresem...

2013. október 13., vasárnap

Magyarországon minden évben több alkalommal is megrendezik a Nagy Sportágválasztó címet viselő rendevényt.
Ez nem más, mint egy reális esély arra, hogy a gyerekek megtalálják a nekik legmegfelelőbb sportágat.

Maradjunk annyiban, hogy mindenkinek sportolnia kellene.
A minta hiányos.
Foghíjas.
Ugyanis az a szülő aki lenyom kitudjahányórát a melóban, s mire hazaér tömérdek elmaradt munka várja - nem hiszem, vagy kevés valószínűséggel fog időt szakítani arra, hogy szaladni vagy gyúrni menjen.
A gyerek hát lelkiismeretfudalás nélkül üldögél majd a számítógép előtt és ha majd véletelnül sportolni támad kedve, hát lejátszik majd egy meccset a géppel, akit bármikor megruházhat.

Jó lenne nálunk is hasonló rendezvény.
Mert jelen pillanatban irányzatok vannak.
Szülőcsoportok, akik egymás bíztjában elindulnak valamerre.
Nem is kérdés, hogy az a gyerek adottságaival passzol-e vagy sem, a gyereknek tetszik-e vagy sem, akarja-e vagy sem.
A szülő nyugodt, mert a gyermek sportol, mozog.
A gyermek meg csendben van, hiszen a szülő elvárásainak eleget tesz s néha...de csak néha, talán még jól is érzi magát.

Miközben meg a sport akár a szerelem.
Elmondom az én sporttal folytatott szexuális életemet.
Jött az úszás egészen korán - elvitte a lelkemet.
Szintén korábban mint kellett volna - a gyorskorcsolya vitte a szűzhártyámat - s itta a véremet éveken át.
Majd útamba akadt a kézilabda - amire már nem jutott idő. Késöbb a röpladba - amiben igen tehetségesnek bizonyultam, de már nem gondolhattam komolyan a válást és újrakezdést.
Így hát az aktív sport után maradt a mai napig a rutin, hiszen szex nélkül élni nem tudok. (jelen esetben ugyebár sport nélkül)

Itt vannak a gyerekek.
Nem akarok helyettük házassági szerződéseket aláírni.
Szeretném, hogy ők essenek szerelembe.
Bárkibe, bárhol, bármikor.
Mert az egy mágikus pillanat.
Amihez nekem közöm nincs, hacsak áldásosztogatásban nem.
Nyilván megvan, hogy ÉN mit szeretnék, de ezt soha nem mondom el nekik.
Várok, bemutatok, hordozok, társasági életet éltetek, sikálok, kívántatok, de nem avatkozom bele.
Balázst nem szeretném focizni látni.
Ő ezzel szemben egyre gyakrabban pedzegeti a focit.
Lassan kezdem komolyan venni....
Igaz, hogy jobb lenne egy extrém sportoló anyjának lenni - de fene tudja, a multimilliómos focista látképe sem vissztaszító látvány.
Vagy Anna...
Hát ő igazi balerinaalkat.
De temperamentumra nem.
Szóval az úgy tűnik esik.
Szinte nincs olyan sportág amiben ne lenne tehetsége, mégis most úgy tűnik, hogy a kosárlabda fele kezd eldölni a mérleg nyelve.
Ismerkednek, boldog, feldobott és csillogó szemű.
Ha 2 méter kell a boldogsághoz - üsse kő...legyen.
Nem így képzeltem ugyan, de a Másik Életét nem is nekem kell képzelni, hanem neki élni.
Ennyi.
Az első évek vízválasztók a nevelésben.
Én mégis a nevelés élethosszig tartó hatásai mellett teszem le a voksomat - a jó pap holtig tanul cím alatt.

Vannak ezek a kamaszlányok.
Régebben hívták őket könnyű vérűnek, kurvának, mindenki megkaphatjának, cafkának.
Volt bennük valami közös ezen túl.
A szeretetre való szomjazás.
A vágy, hogy figyeljenek rá, hogy számítsanak, hogy nélkülözhetetlenek legyenek valaki számára.

A szülő minden bizonnyal mindent megadott.
Kivéve azt, amiből neki sem volt.
Ami neki is hiányzott.
A szeretet, odafigyelés, figyelem, megértés jutnak eszembe így elsőre.

Van ez a lány aki a játszótérre hozza le a sok évvel kisebb testvérét.
Valószínű tanácsolhatták a tanácstalan szülőknek, hogy akasszák a nyakára a testvért, mert kevesebb esélye és ideje lesz a helytelen viselkedés prezentálására.
Valameddig lehetett ez így.
Ma már nincs.
A kicsi megtanult egyedül is túlélni, a nagy meg nyilvánosan cigarettázik, udvaroltat, molesztáltatja magát.

A tegnap egy ilyen helyzetben néztünk véletlenül farkaszemet.
Anyja tekintete lehetett az enyémben.
Valósággal hátrahökkölt.
Zavarba hozott.
Elítélem azt ahogyan viselkedik, de őt megértem.
Hiszek abban, hogy nagyon kevés lenne elég neki.
Egy kis beszélgetés, közös időtöltés, egy iránytű a céljukat elveszített szülei részéről.

A gyermekeim valósággal bámulták.
Hiszen ők látszólag igen jól mulattak.
Kivéve, hogy viselkedésük, szavaik sok sok kivetnivalót hagytak maga után.
Pontosan jó volt a helyzet egy kis nevelési útmutatóra.
Este is belefoglaltam az estimesébe, hogy biztos legyek abban, hogy megértették.

Amikor az ember - lánya szenved, egyedül van, magányos, irányvesztett, szomorú, megértésre vágyik - egy hajszál és valóban képes önmagát feláldozni a szerelem vagy bármi más kézenfekvő dolog oltárán, bízva abban, hogy valaki számára csak értékessé és nélkülözhetetlenné válik.
Amíg az ember fia ugyanebben a helyzetben hajlik arra, hogy egoistává, kihasználóvá, bántalmazóvá váljon anélkül, hogy észrevenné.

Mi többiek meg könnyen ítélünk.
De az vesse rájuk az első követ, aki nem szenvedett ezeketől a rákfenéktől.

Mi felnőttek mégis tehetünk ezen szenvedő és fájdalomtól kiabáló kamaszok érdekében.
Ha csak mindegyikünk egy - nem feltétlenül a rábízott lelket ment meg - máris élhetőbb lesz a világ.

2013. október 11., péntek

A héten több mint 5oo gyerek látogatott el az Egyesületünk által szervezett interaktív hétre.
A deklarált cél az volt, hogy a látogatók megtapasztalhassák és élményekben gazdagodva megtanulhassák - azon túl, hogy milyen fogyatékkal élni - azt is, hogy mi kezdődik el a sajnálaton túl.
A kozreműködés.
Az egymásraépülés.
Az egymás kiegészítése.
A feltétel nélküli szeretet.

És akkor természetszerűleg feltevődik a kérdés, hogy megérte-e?
A válasz egy hatalmas igen nem csak a fent említett beteljesült célok, hanem a számok mezején is.

Konkretizálom.
Több mint 5oo - programunkon résztvevő diák.
Az őket elhozó, felénk bizalommal közelítő pedagógusok aktív bevonódása.
Sokkal több érdeklődő mint amennyire számítottunk.
Rengeteg jövőben teljesítésre váró kérés hasonló programok szervezését illetően.
Több egyesület és fogyatékkal elő alapítvány szoros, egymásra épülő munkája - mely igazi csapattá kovácsolt bennünket.
Több tíz önkéntes fáradtságot nem ismerő, szeretetteljes, szívből jövő munkája.

Ezeken túl pedig történetek.
A szervezés fázisában ellenkező szülők, akik nem akarták elengedni ILYEN helyre a gyerekeiket - majd hálás köszönettel kerestek meg, elmesélve, hogy eddig falakat maga köré vonó gyerekük aznap este csillogó szemmel mesélt a tárlatról és az interaktív foglalkozásokról.
Pedagógusokról, akik megkönnyebbülve és igazi belülről jövő mosollyal figyelték kezelhetetlen tizenéveseiket, akik imádtak ott lenni, kipróbálni, tanulni, elsajátítani, megváltozni, kinyílni, továbblépni, befogadni.
Kiskamaszok, akik a bolondokhoz és hülyékhez indultak - majd átszellemülten távoztak arról a helyről, amit pontosan ezzel a céllal hoztunk létre.
Hogy történeteken, embereken, lelkeken, eszközökön át - feltűnjön az odaát.
Az igaz.
A nemes.
A valóságos.
A külcsínen túli.
Ők és Mi.
Végre EGYÜTT.

Szeretnénk még sok sok hasonló valóságot:
a legyőzhető akadályokról, a tabúk megtöréséről, magunkról, rólatok, az életről, a közös aktív jövőről, ahol mindannyiunknak helye és jól meghatározott szerepe van.

Köszönjük önkéntesek, kollegák, partnerek - Siketek Egyesülete, Nemlátók Egyesülete, MOTIVATION Románia, iskolák, egyetemek, ovik - hiszen nélkületek nem sikerült volna.
Isten áldása legyen életeteken.


2013. október 10., csütörtök

Először életemben a buszon lettem rosszul.
A 14-en.
A strandra vitte az embereket.
Tömeg volt.
Minden órában tömeg várakozott a buszmegállokban, ahonnan fürtökben csöngve vitte le a fiatalokat a Május 1 strandra.
Mindenki rajta volt aki számított.
Engem a nagyok vittek.
Ott aztán magamra hagytak.
Hazai pályán voltam, nem kellett félteni, hiszen sokkal hamarabb tudtam úszni, mint járni.
Talán négy éves lehettem, amikor a fiúk először fogadásból felsegítettek a Turbina hídra, hogy onnan ugorjak fejest, majd két évre rá állatit a vérbe fagyott tömeg láttára.

Édesanyám nyugodtan dolgozott.
Meséli az élményeit.
Nevetgél a történteken, ahogyan akkor is tette.
Három hülye gyerek mellett az ember megtanul uralkodni magán. Nem csinál minden apróságból gondot.

Ma ahogy a gyermekekkel a buszt vártuk utazni kezdtem az időben.
Eszembe jutottak a várakozások, a megállóban elhangzott történetek, arcok és hangulatok.
Negyven perc várakozás után feladtuk volna - de még tízet ráhúztunk.
Ma már nincsenek ekkora késések.
Estére tudtuk meg, hogy a busz amit éppen vártunk balesetet okozott.

Ahogy magyarul mondani szokás - a kegyelem taknyán csúsztunk el.
Hogy jelent ez valamit is utólag?
Nem semmit.
Egyszerűen esélyt a folytatásra.
Hiszen a tennivaló egyre több.
Amíg éheznek, fáznak, szenvednek, vannak körülöttünk nehéz helyzetben lévő emberek - akiknek egyetlen mosoly, időben jött szó, utolsó percben nyújtott segítő kéz jobbá, szebbé tudja varázsolni egyetlen napjukat - nem kell felszállni a buszra.
Sőt a következő buszt sem kell megvárni.
Egyszerűen folytatni kell az útat - mert az Isten sem szeret egyedül menetelni.
Szüksége van társakra, segítségre, barátokra, tenni vágyó és akaró emberekre.

S mindezt nem magamtól tudom, hanem attól a két gyermektől, akit ajándékba kaptam.
Hogy amikor letenném a lantot - mosolyukkal, segítő párnás kezecskéikkel, gondolataik teremtő erejével és jóságukkal lépten nyomon erre emlékeztessenek.

És én a szuicid hajlamú, lelkileg szalmaszálakon csüngő és az élethez kevésben kötödő ember - mindegyre azt mondom az Istennek hangosan: köszönöm. Megérte.

2013. október 9., szerda

A szerelemben az a legjobb ami tulajdonképpen a legrosszabb is.
Az uralhatatlansága.
Ennek ellenére minden és mindenki azzal nevel, neveltetik és nevelődik fel, hogy uralni illik, kell és muszáj.
A szülő elmondja a gyerekének - jó esetben, ha egyáltalán történik felvilágosítás ezen a téren, hogy mikor, hogyan, kivel és milyen körülmények között kezdődhet el - de arról soha nem mesél, hogy milyen tapasztaltok juttaták el és milyen félelmek, hibák, melléfogások és fájdalmak vezették el erre a felismerésre.

Már Ámor és Psziché óta tudjuk, már a Love story óta belénkivódott, hogy a szerelem akkor igazán a legszebb ha két tökéletes ember között jön létre.
Ahol a lány gyengébb fizikumú, a fiú magasabb és erősebb. Ő óv, védelmez, átkarol és szeret. A lány meg kiszolgáltatottan elszenved.
Kurva szar aztán, amikor az Élet a maga morbid humorával rácáfol.

Emlékszem amikor Budapesten először láttam egy olyan párt, aztán már csak olyant, ahol a lány enyhén százötven kilós volt a kis pink rövidnacijában, míg a fiú helyre kis vékony szemüveges gyerek. Alacsonyabb is, gyengébb is, akaratában erőtlenebb is - de szerették egymást.
Éppen ilyen megrázó élmény volt gyenge kis lelkemnek a sokkal magasabb tagadhatatlanul boldog és szerelmes hölgy látványa - a sokkal alacsonyabb fiú mellett.

A hatalmas korkülönbség ellenére is beteljesült szerelemben addig el nem hittem, amíg meg nem ismertem egy nálam háromszor idősebb talpig férfiembert. Ma már vallom, hogy az is járható út.
Még köhécselek az idősebb és érettebb nő és alig férfi látványától - de lassan, a korom előrehaladtával kezdek annak is útat engedni a lelkemben - miért ne elvén.

Maradjunk annyiban, hogy a szerelem minden - csak nem törvényszerű.
Nem szabályozható, nem formálható - van.
Ettől olyan jó.

Jöhet az ész, az agy, az értelem, belepofázhat - hogy nem szabadna működnie - mert....és sorolódhatnak elvek ezerrel, de az érzelem akkor is marad.
Vannak azonban eleve elveszett szerelmek.
Amik már születésük pillanatában halálra vannak ítélve.
De vannak. Nem szünnek. Fájnak. Fojtogatnak. Élnek a halálban és öldökölnek az életben.
Megszüntetésük egyetlen gyógyszere a távolság. Ez hozhat enyhülést és felejtést. Nem teljeset, hanem tompítót.

Amikor ilyennel találkozom mindig eszembe jutnak életunt filózófia tanárnőm touche szavai:
- fiam az igaz szerelem onnan ismerszik fel, hogy nem elvesz, hanem ad.
Ha hülyén vagy szerelmes, ha az energiák mennek és nem jönnek - lépj tovább.
Nem jó helyen vakarsz.

Itt van ugyanis ez az ember.
Szenved.
Ordít.
Fáj.
És beteljesületlensége nem ismer időt, teret, enyhülést.
Nem stimmel az időzítés, a körülmények, semmi nem segíti, minden ellene, ellenük van.
A szerelem mégis él.
Történetük nem egyedi.
Volt
Van
És lesz.
Ahogy az erre hatásos gyógymód sem változik.
Egyetlen út a menekvés.
Nem maguk elől, hanem a rombolás, önrombolás, egymás rombolása és a többi akarata ellenére involválódott ember rombolása elől.
Sajnálom.
Az idő engem igazol...

2013. október 8., kedd

Meséli nekem ma Csabaattila, aki tulajdonképpen Attilacsaba, hogy ő fogyatékkal élő személyként négyféle hozzáállást tud beazonosítani a sérültek és egészségesek viszonyában.
Az első a közömbösség, a második a sajnálat, a harmadik a vad agresszív, alaptalan előítélet, címkézés és az utolsó, a fehér holló - az igazi érdeklődés.
A rácsodálkozás.
A ki az-az ember a külső jegyek, a korlátok mögött?

Elgondolkodom.
Igaza van.
Egyben azonban nem értünk egyet.
Ő váltig állítja, hogy az előítéletekkel, a címkézéssel és agresszívitással nincs mit kezdeni.
Míg én untig kötöm az ebet a karóhoz, hogy a közömbösséggel nem lehet együtt élni.

Közben meg keveset vitázunk a sajnálat felett is.
A sajnálat ugyanis kegyetlen.
Mert a sajnálat rombol, öl, nyomorba dönt és immobilizál, mint Harry Potter varázspálcája.

Jönnek a gyerekek, mennek a gyerekek. Közben meg nyomokat hagynak maguk után.
Visznek is bőséggel.
Itt van rögtön az a fiatal már egyáltalán nem gyerek, aki meglepő érzékenységgel kezeli a rendelkezésére bocsátott eszközöket.
A vakbottal kitapogatja az egyenlőtlenséget vagy az odaszáradt rágógumit a padlón, amit én szabad szemmel már észre sem veszek, a kerekesszékkel valósággal száguldozik. Nincs benne tartás vagy félelem. Számára minden eszköz, amit betör, használ, magáévá tesz. Illatokat és ízeket játszva azonosít. Hangok segítségével tájékozódik, könnyedén jelel és Braille betűket formál - majd, mint a táltos bekötött szemmel olyan ház-kutya rajzot kanyarít, hogy tömegesen esünk hanyatt előtte.
Nem a tálentumai meglepőek, hanem a benne lévő lazaság és szerénység.
Ő nem tudja hogy hihetetlenül teljesít.
Ő van.

Közben meg a beszélgetés a segítőkutyusokra és képzésükre terelődik.
Történetekre, kutyákra és emberekre.
A fiatal nőre, aki pár esztendő leforgása alatt elvesztette emberileg mindenét - de méltósága királyi. A semmiből építkezett újra és mindene lett.
Miközben nem lát és néhány éve kerekesszékkel közlekedik - aktív, táncol, fellép, társasági életet él, tanúl, dolgozik, utazik és mellesleg csinos, gyönyörű és sikeres.

Öröm, tisztelet és szégyen van bennem.
Arra gondolok, hogy ezt, ezeket mindenkinek látnia kellene.
Azoknak is akik közömbösek, azoknak is akik sajnálkoznak, ahogyan mutatnám a címkézőknek és érdeklődőknek egyaránt.

2013. október 7., hétfő



Játszunk...kicsit másként...

Van akinek ijesztő, van akinek kaland, és ismét - van akinek visszataszító.
De, mi játszunk.
Mert a játékos kedvünk fáradhatatlan.

Most éppen azt játszuk, sok sok fiatallal az oldalunkon, hogy milyen is fogyatékkal élőnek lenni.
Összehívtuk a királyság minden emberét.
S mint minden ember - mindenféleképpen reagáltak.
Voltak akik velünk játszottak.
Voltak akik ígérték a közös játékot és vannak akik kaccsintgatnak a játékunk fele.

Ez egy másféle játszótér.
Tele olyan eszközökkel, amik hétköznapiak és a maguk mivoltában nélkülözhetetlenek azon fogyatékkal élő emberek számára, akik közöttünk élnek, sokszor észrevétlenül és kihasználatlanul.
Nem akarnak meglapulni, de nem is a nyomulós fajtából valók.
Egyszerűen csak bele szeretnének símulni a társadalomba, hogy szerves és értékes tagjaiként tegyenek, éljenek, legyenek.
Benne legyenek.

De ahogy játszani sem mindenki szeretne - az elfogadással és befogadással is vannak személyes vagy közösségi gondok.
Ezen szeretnénk változtatni.
Közelebb hozva az eszközöket, a történeteket, az embereket, a hétköznapokat.
Mert van értelme.
Van tanító jellege.
Van benne élet és értelem.
Így együtt.

Érdekesek a gyerekek.
Számukra ez az egész természetes.
Eredeti, igaz és érdemleges.
Csak a felnőttek köhécselnek, meg sajnálkoznak.
De ők is csak addig, amíg táncra nem perdülnek.
Mert a forgásnak ereje van.
A nevetés gyógyító hatással bír ősidők óta.
Ahogy játszani kezdünk, közösen, együtt, közös cél érdekében - eltűnnek a gátak, eloszlanak a tabúk - marad a játék.
Mert az élet tuljadonképpen ennyi.
Egy hatalmas játszótér tele mindenféle szabálytalansággal.
Van akinek van, van akinek indulásból nem adatik - de a célbaérés mindenkinek egyformán kötelező.


2013. október 6., vasárnap

Vannak ezek az idős hölgyek. Rendszerint egyedül élnek. A férj, ha egyáltalán volt nekik - időközben elhúnyt. Az együttélés vagy elvesztése okozta fájdalom és sokk lassan az idő homályába merül. És maradnak azzal a hatalmas tenni akarással, felgyülemlett és ki nem élt, ki nem használt gondoskodási ösztönnel, ami igazán csak egy nőben hághat a tetőfokára - de ismertem és ismerek olyan férfit is, akiben ez ízig vérig benne van.

És akkor jó esetben találnak egy közösséget. Legyen az öreg tyúkok egylete, templomi vagy imaközösség, alapítványi csoport, kézimunka társaság - ahol elkezdenek újra élni, lélegezni.
Eddig van jól a dolog.
Rosszul akkor és abban az esetben kezd lenni - amikor nem találnak ilyen befogadó, élni hagyó közösséget. És energiáikat a másik kibeszélésre kezdik el felhasználni.
Ilyenkor csak gyűl, gyűl a gyűlölet. Egyre mélyebb az el nem fogadottságból fakadó harag és lassan még az élő fa is ellenséggé válik, abból az egyszerű tényből fakadóan, hogy él, van.

Ismertem ilyen öregasszonyok eltiporta áldozatokat.
Egyetemistákat, akiket a meséhez hasonlóan augusztus végén, mézes-mázosan becsalogatott a szerény, kedves, jóindulatú öreg mami, aki egy hónapra rá kimutatta a protkója fehérjét.
De akkor már rég nem volt menekvés.
Végig kellett táncolni a bált jövő év szeptemberéig. De azt is csak abban az esetben ha éppen lett ösztöndíj.
Sz-al, az egggyetemista élet sem volt mindig fenékig tejfel...

Volt egy néni a templomban.
Közösséggel a háta mögött, amit soha nem talált elég megfelelőnek a maga számára.
Ő mindig mindenkinél felsőbbrendű volt.
Velem is csak amiatt állt szóba néha-néha, hogy mindezt tudassa.
Meg lenne benned a potenciál - mondogatta, de te nem éled.
Kéne egy jó férj...először is, aztán valami frizura és göncök - folytatta.
Innen tudtam én magam is - de tényleg nem az én világom volt.
Amikor hozzámentem az uramhoz - egy évre rá összefutottunk a buszon.
Na... - ezt aztán jól megcsináltad - mondta...
S még mindig elég jó bőrben vagy ahhoz, hogy ne buszon utazz - de eszed az nem sok.

Na szóval ez a mama - abban a hitben élt, hogy Ő a Mikulás.
A fene tudja honnan fakadt az a mély tudatalatti vágy belőle, hogy évről évre mikulásruhába bújjon és eljátsza kétszáz gyerek előtt, nőként, hogy ő a Mikulás.
Nem volt ehhez tehetsége.
De olyan mélyről fakadó hittel tette, hogy senki nem merte ezt közölni vele.
Nos azóta is üres a pozíció, amit ő évekig betöltött.
Tiszteletből.

Ma egy misén jártunk.
Csapnivaló kántor mellette egy olyan idős hölgyel, aki úgy tudta magáról, hogy tud énekelni.
Én életemben ilyen torzonborz hangot és siket füleket nem hallottam a zenéhez, mint ma.
Hátborzongató volt.
Kijövet egyetlen egy vágy hajtott.
Látni azt, akiből ezek a rettenet hangok szivárognak ki csupadecsupa jóindulatból.

Egy kedves arcú, idős hölgy...
Meleg tekintettel.

Gondolom majd az ő helye is üresen marad.
Addig meg tűri a gyülekezet.
Ki mondhatná el neki és hogyan, hogy hangja mérföldekre hajít az összes Istenélménytől - de mégis, talán éppen emiatt, tanító jelleggel bír...

2013. október 5., szombat

A nők illetve az általuk használt és művelt karbantartási technikák nem csak felfoghatatlanok hanem sokszor érthetetlenek is.
De ahhoz, hogy tartani tud a lépést - illik megtenni egy-két óvintézkedést.
Rengeteg nőt ismerek, akik annak ellenére, hogy a maguk természetes mivoltában sokkal szebbek, mint amikor milliókat költenek a kozmetikusnál és egyéb kusnál - mégis szisztematikusan dobálják ki a pénzt, amit amúgy más kiadások esetén szépen beosztanak és fognak, hogy szebbek és szebbek legyenek.
Illetve hát már nem is erről van szó - hanem inkább csak annyiról, hogy el tudják önmagukat fogadni.
De ez egy ördögi kör.
Minél többet költesz, annál elégedetlenebb vagy és annál messzebb és távolabb kerülsz önmagadtól.

Soha nem volt életprogramom ez a fajta magamhoz való hozzáállás.
Volt egy időszakom, mint mindenkinek - amikor meglátogattam a kozmetikát.
Írtam már róla - össze vissza nyomkodták az amúgy szép arcbőrömet és kitépászták az egyenletes szemöldökömet, hogy úgy néztem ki, mint Merlin a varázsló.
Szóval, hagyjuk.
Nem nekem találták ki ezt a dolgot.

Amit ezzel szemben direkt nekem címzett a Jóisten, az a hajfestékek és az olló.
Egyszerűen nem volt olyan szín, árnyalat, tincs, frizura, amit hatalmas lendülettel ki ne próbáltam volna.
Ez rendben van, ameddig az embernek nincsenek gyermekei és nincs egy párkapcsolata.
Mert amikor már felelősséggel tartozik, hát vigyáznia kell.

Talán fél éve sincs, hogy megjártam rutinos hajfestési műveletem közben, hogy összekevertem a festékeimet.
A szőke helyett fekete színt vittem fel a hajamra.
Balázs azóta is minden egyes alkalommal, amikor hajat festetni lát - begörcsöl.
Anyu! Na most vajon milyen színű lesz?...
Amikor végre lemosom és beszárítom megkönnyebbbülve sóhajt fel.
- Szőőőőőőőke....

Nem írtam a blogomra vagy három napja immáron.
S ennek az elfoglaltságom mellett, ami eddig soha nem tartott vissza - csupán csak egy oka volt:
Megváltozott a blogom.
Felléptem és nem találtam a jól bejáratott ikonokat a helyükön.
Első nap gondoltam, hogy valami ideiglenes intézkedés, majdcsak visszatér minden a jól megszokott, régi kerékvágásba.
Második nap keresgéltem az új ikonok között.
Időm kevés volt, türelmem szokás szerint semmi - kiléptem.
Na, és akkor most jutottam el oda, hogy bíbelődjem ezzel.
És láss csodát - minden a helyén van.

S akkor született meg bennem a felismerés - a férfiak idegenkesédésről a női szépészeti intézkedéseket illetően.
Elmegy ugye a nő a fodrászhoz. Kidob egy rakás pénzt, mert kell és csinálnak belőle egy madárijesztőt. Jobb esetben nem látszik semmi változás rajta.
A férj meg frászt kap. És joggal teszi fel a kérdést, hogy most akkor Figáro, vagy Figáro né? Márhogy mivel is telt el az a három, négy óra, amit asszonya ott töltött a semmivel, miközben ő, sörényét tépászva otthon szenvedett a gyerekekkel.

Jogos...
De akkor nőként mondok én egy titkot.
Ha annak az asszonynak a szeretet minden egyes nyelvén le van becsületesen és alaposan közölve, hogy szeretve van és biztonságban van - nem fog önmagát keresgélve hülyeségekhez folyamodni.
Ezzel szemben, ha ennek hiányától szenved - lesznek mindegyre megelepetések.


2013. október 1., kedd

Egy olyan hajtott-vad állapotban, amikor a vég nélküli esőzés, a korán jött hideg-sötét minden egyes lelket a földbe döngöl mindig akad egy kis erőtlen sugár is, ami felvidíthat egy embertelennek látszó napot.
Ma reggel amikor meggyőződéssel készültem a világvégére, összeszedtem a gyerekeket idejében, hogy ne késéssel indítsam a napot.
Minden rendben volt.
Egészen addig, ameddig a búcsúzkodás pillanatában fény nem derűlt arra a tényre, hogy otthon maradt Balázs kedvenc és önbizalmat nyújtó játéka - a pótolhatatlan beyblade.
Kutyatekintettel könyörgött.
Menj haza anyuka és hozd el nekem.
Értsd meg nélküle nem maradok.
Akkor inkább megyek veled dolgozni.
Két alternatívás volt a felmerűlt váratlan helyzet.
Egy - megígérem, hogy elhozom és nem hozom.
Kettő - elhozom, de akkor elkésem én a melóból.
Nem ördöngösség elkésni, mert nincs "pontázs", de akkor is, bal lábbal indítani a napot, amikor valóban mindent megtettem ennek elkerülése érdekében? Kár lenne.
Ígéretet tettem becsületpionírszavamra, hogy visszaviszem.
Futás hazáig.
Sietősen elkaptam a kért játék három alkotóelemét, mely külön-külön hevert a többi játék között.
A liftben veszem észre, hogy hiába figyeltem, rossz darabokat párosítottam.
Vissza a lifttel, be a lakásba, el a jó beybladet és futás a suliig.
Hát...mit is mondhatnék?
Az az arc mindenért kárpótolt.
Ahogy rámnézett az a gyerek:
- látjátok? - kérdezte. Elhozta...tényleg elhozta...- ismételgette nem kis csodálattal a hangjában.
Olyan volt, mint csecsemőkorában egy-egy átsírt éjszaka után. Amikor harmincadszorra odasétáltam a kiságyhoz, kivettem és megszoptattam.
És ő tudta, hogy soha nem kér hiába.
Mindig mellette vagyok.

Az átverekedett napot újabb meglepetés követte.
Beázott cipőkkel, rámázott farmerrel, csepegő ernyővel iszkoltam utánuk.
Mindkettő piros csillaggal várt.
Nem szovjettel, de legalább olyan fontossal és mélyértelművel.
Magaviseletből kapták.
Anna a kedvességére, figyelmességére és szeretetére.
Balázs pedig a másság iránti nyitottságára és elfogadására.

Ezekben a csillagokban benne volt az egész univerzum külön naprendszerekkel.
Úgyhogy - a mai délután után, miután előkészítettem a téli áncungokat, jöhet szél és jöhet hó - ha bent meleg van, kint is elviselhetőbb lesz.