2013. szeptember 6., péntek

Van egy új barátom.
Nem választottam, kaptam.
Ő Károly.
Nyolcvanas.
Skizofrén.
Csak olyankor jön, amikor nagyon nem kellene.
Tanítani jár.
Elfogadásról, tiszteletről, türelemről, aktív hallgatásról, megértésről.
A lemeze változatlan.
Hozza a formáját minden egyes alkalommal.
Van, hogy agresszíven, de van olyan is, hogy szelíd szenvedően.
Ugyanazok a számok.
Melegben idegesebben dübörgő hangokat hallat.
Hidegben - normalizálódik állapota és szelídebb vizekre evez.
Haragszik a világra.
Sokszor én jelentem neki a kapcsot a világhoz.
Elmondja hát.
Kitombolja magát.
Meghallgatom.
Néha provokál.
Válaszolok rá.
Nevetni kezd.
Azért szeretem magácskát Évácska - mert olyan a hangja a sok szivartól mint Karády Katalinnak - de maga nem is tudja ki az a Karády. Vagy tudja?
Ilyenkor énekelek neki.
Természetesen Karádyt.
És azért is szeretem, mert pont olyan hülye mint én.
Ilyen hülyéket keresek nyolcvan éve, de nem találok.
Erre itt van maga.
Pont olyan hülye mint én, csak nincs papírja róla.
Vagy van, Évácska?
Szét kell néznem a papírjaim között.
Károly sokat tud az életről, és egyre többet rólam is...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése