Soha nem fogom elfelejteni az egyetem elvégzése utáni időszakot. Olyan volt akárcsak a 12 osztály vége. Hatalmas ünnep, nagy óváció, szép emlékek - és akkor valaki hírtelen kihúzta erővel a talajt a lábunk alól. Azt a biztonságot, ami nélkül számunkra nem létezett élet.
Ilyen annak a szerfüggőnek, aki pár hónap vagy akár egy év után hírtelen kijön a Kísértések Földjére, lábak nélkül. Csak neki legalább van egy tanácsadója aki mellette áll, akit felhívhat, akitől segítséget kérhet ha bajban van.
De a frissen végzetteknek nincs ilyen.
Egymás előtt a szégyen van. A megjátszás. Mert mindenki ugyanazt érzi, de most hogy valljuk be egymásnak, katonákul, hogy a harctéren utolért a fosás?
A szülők gyakran nem hajtogatnak rendületlenül egyebet, minthogy fiam..., lányom..., hatásszünet - én a te idődben már rég anya voltam, tíz évem volt a munkamezőmön, kerestem, míg téged tartunk, mint a vakot...
Ha vendégek jönnek változik a képlet, akárcsak a mészárszékben.
Jajj...a fiam? Hát a hatodik egyetemen van, már két masteratus birtosokosa és készül a harmadik doktorátusz diszértációnusz megvédésére. Ne kérdezd, hogy mi az, mert csupa ilyen dolgokat művel, de mind jól.
Hogy dolgozik?...
Éjjel nappal.
Hogy fizetik-e?
Há...fogják. Me ígérték...

És a gyerek bent sír, sőt, zokog. Bizonytalan, szomorú, irányvesztett, kétségek között hányódó.
Ami a szülőt illeti - ambivalens érzésekkel küzd.
Van benne büszkeség - hogy a fia megvalósította, amiről ő csak álmodhatott. És van benne félelem, hogy ha már nem lesz, ki ad ennek az okostojásnak egy falat kenyeret?

Amivel baj van, az-az, hogy soha nem játszanak nyílt kártyákkal.
Elfelejtenek egymás nyelvén megszólalni.
Marad hát a terméketlen vita és a halmozódó sérelem.
Tályogosodnak a sebek és telnek az évek.
Nem csoda hát, hogy ha a kilencvenkettedik eggggyetem után a fiatal külföldön próbál szerencsét és egyszer jár haza egy évben, de azt is futva teszi, elfoglaltságra hívtakozva.
Marad hát a szülőnek a jó öreg mészárszék, ahol két kolbász között el lehet ámítani Gizikét az újonnan tanult, meg nem értett fogalmakról a gyerek jelenét és jövőjét illetően.

Nálunk volt ez  Viki lány, Taiwanból, hat hétig.
Buddhista.
Kérdeztem tőle, baba, milyen benyomást keltünk benned?
Mire ő: mint a keresztesek. Vadak vagytok, hangosak, kaótikusak és zajosak.
Igaz.
Ő is most ment keresztül ezeken a nehézségeken, amikről írtam.
De a CSALÁD mellette állt.
A győkerek mutatták számára az útat.
Ünnepeik, üzeneteik, szokásaik vannak, amik megvédik őket az eleséstől.
Annyira tisztelik egymást, hogy az számunkra felfoghatatlan.
Minőségi időt töltenek egymás társaságában és sokat vannak csendben.
Nem lokálokba járnak feltöltődni, hanem önmagukba. A természetbe, egymásba.
Na látod - ezt felejtettük mi el.
Önmagunkat, egymást, a csendet, a természetet és a szokásainkat.