Nem is tudom mennyi ideje annak már, hogy fogyatékkal élőkkel foglalkozom.
Van akit visszahökkent még a gondolata is, de számunkra már létforma. A gyermekek ebbe születtek bele, ebben nőttek fel és számukra teljesen a lét része a fogyatékkal élő emberekkel való együttélés. Különbséget is tudnak tenni a kategóriák között, főként, hogy minden egyes típus mögött számukra egy jó ismerős, barát vagy játszótárs van.

Minap egy anyuka kérdezte hogy dolgozom-e.
Mondom igen.
És mivel foglalkozom?
Mondom, hogy fogyatékkal élőkkel dolgozom.
Mire ő: te szent Isten... És így gyermeket nevelni... És nem féltem a terhesség alatt, hogy nekem is sérült lesz a gyerekem?... És a gyerekeket távol tartom-e kellőképpen ettől a nemkívánt milliőtől?

Tudod, két dolog született meg bennem akkor és ott élesen.
Egyik az agresszió volt.
Ugyanis határozottan parancsolnom kellett magamnak, uralkodnom kellett magamon, hogy ne verjem agybafőbe ott a gyereksereg előtt.
A másik, hogy jólnevelt anyuka módjára megtanítom pár mondatban arra, amit minden áron tudni kell a fogyatékkal élőkről, harmadik, hogy felállok és elmegyek.
Végül nem választottam egyiket sem.
Mélyen a szemébe néztem és csak ennyi mondtam:
- nekem és a gyermekeimnek megtiszteltetés ezekkel az emberekkel együtt dolgozni és élni. Itt a nemkívánt társaság Ön illetve az Önhöz hasonlók, akik miatt akkora harcok árán is akadozik a sérültek és fogyatékkal élők integrálása.

Itt van egy halmozottan sérült személy Magyarországról.
Hogy mennyire bátor, csak az bizonyítja, hogy gondozó nélkül jött el repülővel, Magyarországról, úgy, hogy közben egy vak hangot nem beszél románul.
Tegnap fel akart jutni a Kultúrpalótába, egy állandó tárlatot megnézni, magyar képzőművészek munkáiból.
N akadályba ütközött. Amik között leghangsúlyosabb az el nem fogadás és meg nem értés voltak. A kényelem és elszigetelés javára.
Van ugyebár lift, de nincs segítség.
Van személyzet, de nem szívesen hagyják el az asztalukat.
Nincs olajozott közreműködés a Megyei Könyvtár Épülete - ahol a mozgássérültek számára lift van és a Kultúrpalóta épülete között.
Alig kaptunk embert aki segítsen.
Majd nem nyílt az ajtó.
Majd alig kaptunk másik embert, aki odavezessen.
Majd alig kaptunk magyart, aki körbevezesse és hajlandó legyen őt liftbe tenni és levezetni.
A többit nem tetézem, mert már így is sok.

Nem szólók a wck hiányáról.
Nincsenek, ha meg vannak elérhetetlenek, ha meg elérhetők, akkor meg nem kívánják bemocskolni azokat. Nem értik meg, hogy létszükséglet.
Ugyanis ezek az emberek nem mernek enni és inni, mert képtelen elvégezni azt, ami számunkra egyértelmű akár a fa tövében is ha már nagyon muszáj.

Továbbá - ott volt a Forgatag.
Tele voltunk gyerekekkel, fiatalokkal.
Azok egymást szétszaggatva próbálták kis játékos szigeteink mindegyikét - hogy milyen nem hallónak, nem látónak, mozgássérültnek lenni. Milyen álldogálni egy tömegben, vakon, milyen közlekedni a kerekesszékkel úgy, hogy nem adnak elsőbbséget, nem figyelnek rád és nem tartanak képesnek semmire.
A gyerekek és fiatalok imádták.
Rengeteget tanultak.
Sok szülő vagy nagyszülő nem.
Fiam!... Örülj, hogy nem vagy handikápát. Nehogy beleülj, állj félre. Adj hálát az Istennek...Menjünk innen.
Na ez a generáció az, amelyet már nem lehet nevelni - de nagyon kellene. Hogy tudják meg ez egy nem - nemkívánt milliő, hanem ezek az emberek mindegyike értékes, aranyos, humoros, érző tagja a társadalomnak.
Céllal vannak jelen.
És ők tisztában vannak a sajátjukéval.
Mi a miénkkel igen-e?