Nem hiszek abban, hogy a szülővé válás döntés kérdése lenne.
Egy áldás.
Sőt nem minden esetben áldás - vannak olyanok is, akiknek egy egész élet nem elég ennek a megemésztésére, az erre való felkészülésre, tehát ilyenkor válhat ki nem mondott, be nem vallott átokká, mely végigkíséri nem csak a szülő, hanem a gyerek és a gyerekek gyerekei életét is. Hetedíziglen, ugyebár.

Misztérium számomra, hogy ahova kívűlről kellene, ahol külsőleg helye lenne a gyereknek oda rendszerint nem születik. És fordítva, ahol nagy a lelki nyomor vagy a szegénység, egyszer csak megszületik a hetedik gyerek is. Akarva akaratlan. Vállalva, vagy vállalatlan.

Amikor Anna után szerettük volna a második gyereket, a már nem hazugságok és titkok között jövőt - fél évig meddő volt minden egyes próbálkozásunk.
Fél év semmi ahhoz viszonyítva amin keresztülmennek párok évtizedekig tartó próbálkozások eredményeképpen.
De soha nem felejtem el az önostorozásaimat. A hol vétettem, mit tettem, mit csináltam rosszul, vagy mulasztottam el.
Ki mit mulasztott el.
És hol az igazság hogy végre itt van a Nagy Pillanat, amikor vállalhatom, őszintén megmutathatom, de valamiért ez nem adatik ez meg nekem.

Aztán jött Balázs.
És minden vitt.
Szabad, öntörvényű, önmegvalósító, magabiztos.
Tehát akkor jött amikor akart.
És nem akkor amikor én vagy mi akartuk őt.
Ő döntött ebben is.

Persze ez nem garancia az Életre.
Hanem próbák sorozatának az első lépcsőfoka.
A valahogyan működő vagy akadozó párkapcsolatnak, házasságnak.
A két család összecsíszolódásának.
Az új helyzetnek.
Az új szerepeknek.
Az Életnek.

Látok apákat, anyákat.
Magabiztosan és tévelyegve.
Nem életkofüggő.
Nem is érettség kérdése.
Hanem valami misztikus, belülről jövő elhivatottságé.
Amit vagy meghallottam vagy nem.
Van egy pillanat.
A Pillanat.
Amit vagy elmulasztasz, vagy felvállalsz.
Nincs retera.
Szerencsés esetben meghallja egyik a szülőpáros közül.
Ideális esetben mindketten. Van ilyen?
És kevésbé szerencsé helyzetben - ahol végül mindenki szenved - egyik sem.
De ilyenkor meghallja a gyerek. És kihámozza.
Megtanulja és megtanítja a leckét. Azt amiért jött. Persze nem tudatosan, de mélyről jövően és őszintén. Ahogyan felülről kapta.

Mindenképpen biztató az, hogy mindig vannak a környezetünkben jó, követendő, megfigyelendő minták. Példaképek. És őket figyelni kell. Mert ha nem is állnak annyira közel hozzánk, mint amennyire egy saját szülő állhatna, akkor is ajándékok. Amiket azért kapunk, hogy használjuk. Ne gondolkodjunk, hanem éljünk velük. És általuk.
Na látod, ebben hiszek...