Akárki tudhassa, hogy a kutyák egy idő után stílusban, lendületben, gesztusokban, mimikában, mozgásban, temperamentumban és külalakban összetévesztésig kezdenek hasonlítani a gazdához, vagy az őket tartó, gondozó családhoz.
Nem megyek messze. Erre élő példa a mi családunk két különböző fejlődési fázisban gondozott kutyája.
Ott volt Puma, a csodálatos már-már nem is kutya írszetter.
Valamikor csodás karriert futott be. De mire hozzánk került már nem versenyzett. Mint egy első világháborút megélt arisztokrata - utolsó percig őrizte tovatűnt méltóságát.
Kissé meghízott.
A régi idők emléke felett gyakran pityergett.
És ha tehette, berugott.
Akármelyikünk vitte ki a Komphoz, vagy fel a Somira, részegen jött haza.
Addig koválygott az asztalok között, vagy a fűben csendesen sörözgető fiatalok között - parolázgatva, amíg mindenhonnan bevasalt egy sört. Azt szép csendben felhajtotta. Majd hazafele vonszolni kellett.
Másnap csak feküdt és nyögött.
Puma csendes volt, méltóságteljes, kiegyensúlyozott, laza, magabiztos és határozott.
Volt hogy a barátok erdőre mentek.
Elkérték futtatni, barangolni, sétáltatni.
Puma nem ellenkezett, tudta, hogy hiába tenné.
Ügyesen pórázt vett, majd féluton kecsesen kihúzta a fejét és hazajött.
Mire a srácok visszajöttek egy jót aludt a blokelőtt.
Majd mint aki jól végezte dolgát, velük együtt bejött.
Aztán jött Tóbi.
A fekete ördög.
Igazi gézengúz doberman.
Vékony, izgő-mozgó, hiperaktív, troll.
Ő a családunk egy elég hányatott periódusában élt velünk.
Olyan volt mint egy neveletlen gyermek.
Hiába hordtuk magánórára, kutyasuliba, kutyatrénerhez - ő önfejű maradt.
Imádta éjjel a Holdat kémlelni.
Ha kimentél vele agyvérzést kaptál. Hiszen kikérezett, hogy megy a hasa, mire lazán bámulta a Holdat.
Ha egyedül engedted ki, addig várt, amíg egy szerencsétlen és gyanútlan járókellő arra nem tévedt, akit aztán a semmiből előtörve kicsinált. Ugatott és kergetett - játékból. Nem harapott, de ránézni is rossz volt.
A gyerekek állatot akartak.
Mindenáron.
Nos - dobtunk egy kalkulust.
Madár nem, kutya nem, hörcsög nem, mókus nem, halak nem, tengerimalac nem, oposszum nem, sőt - semmi sem.
Az állattartásnak nevelő hatása van. Igen sok olyan területét fejleszti a gyereknek, ami a szülő vagy a pedagógus figyelmét elkerüli, pedig nélkülözhetetlen a kiegyensúlyozott élethez.
Jó lenne a kutya, de nem blokba.
És nem ennyi tapasztalat után.
Amikor pontosan tudom, hogy mivel jár.
És azt is, hogy a gyerek egy darabig rendezi, aztán marad a gyanútlan szülőre.
Nemrégiben a fb-n hírdeti valaki, hogy örökbefogadókat keres két teknősnek.
Instant és nagyjából gondolkodás nélkül csapok le rá.
Kell.
A gyerekek örjöngenek örömükben.
Jól telik a tengeren, de jöjjünk már a teknősökért.
Tegnap jönnek a békák.
Két hatalmas állat, egy óriási akváriumban.
Nagy a kalamájka.
A két csendhez szokott teknős állandó forgalomban van. Veszik-teszik, kergetik, fogják, simogatják, nyalják, etetik, fürdetik, nézik.
Balázs bekapcsolja nekik kedvenc rajzfilmét a Masa I Medvedet.
Aztán megmutatja az ezerkétszáznyolcvanhárom katonáját, majd felolvas a kedvenc meséskönyvéből, majd gondolkodni kezd, hogy miből és hova vessen nekik ágyat.
Közben ötször átrendezzük az akváriumot, beletesszük a tengerről hozott kagylókat, majd kivesszük.
Fő a vacsora. Kapnak belőle egy falatot - csak úgy kostulé.
A játszótérre menet a gyerkőzök hintáztatni és csúszdáztatni vinnék a magányra és csendre vágyó állatokat.
Este elül a zaj.
Nesztelenül megyek ki az utolsó cigimre.
Felelősséggel tartozom.
A békák, mint akiket agyonvertek.
Reggelig mozdulatlanul alszanak.
Kellett nekünk állat...
Kellett nekik család...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése