Drága barátom,
tudnod kell mielőtt ma olvasni kezdesz, hogy én téged - ismerve, ismeretlen - egyenlő partnernek tekintettelek. Olyan lelki tartalmaimat osztva meg veled, amiről úgy gondoltam, hogy nem csak nekem hanem neked is származhat épülésed.
A mai is egy éppen ilyen.
De kell hozzá az üresség, a tisztaság, az előítéletmentesség.
Ha ez most nincs, fúj egy jó nagyot.
Húnyd le a szemeidet és nézz magadba.
Ha még mindig nincs, akkor most kérlek, ne is olvass tovább.
Tedd meg holnap.
Abban az órában, amelyik a tiéd.
Mert amit mondani akarok, nem csak nekem, hanem neked is éppen olyan fontos lehet.
Üzenetjellegű.
Ne legyints hát rá, adj egy esélyt magadnak, a jobb életre, a közelebb önmagadra, rám, rád.

Volt egy időszaka az életemnek, amikor kurvára meg akartam felelni.
Valaki másnak, aki alapból úgy döntött, hogy én nem vagyok jó semmire.
Nem kellettem neki, az Élet hozta úgy, hogy tanulnunk kell egymásból.
Ma is van ez a kapcsolat, de ma már nem a kapcsolat irányít engem, hanem én őt és önmagam.
A szenvedések árán az volt furcsa érted-e, hogy minden egyes alkalommal, amikor interakcióba kerültem vele, egy kezelhetetlen allaergiás reakció váltódott ki belőlem.
Folyt minden egyes válladékom patakokban, tüsszögtem, köhögtem, viszkettem.
Valami három évig véltem hülésnek, pokrócallergiának, poratka szaturációnak, kémiai anyagokkal megtömött tisztálkodási szerek kiváltotta reakciónak, kutyafaszának - de semmi.
S akkor leültem önmagammal szemben, s mondom né, te ember, hát mi van? Mi?
S akkor jöttem rá, hogy a vele való sikertelen próbálkozásaink sorozata váltja ki belőlem mindezt.
Most nemrégiben már nem is taknyoltam.
Még csak el sem taknyoltam.
Igaz, ismételgettem a mantrát:
a vénasszony a lekvárt, vagy a lekvár a vénasszonyt?

Anna nálunk érdekes egy tagja a családnak.
Olyan más a két gyerek.
Mondok egy sztorit a sarokjelenetről.
Megszegnek egy szabályt.
Apjuk idegesen: takarodás be a sarokba!
Anna beáll. Tíz perc helyett letölt bánatos húszat. Flagellálja magát. Míg Balázs kisétál.
- Mi van fiam?
- Én nem állok a sarokba! Nekem nincs kedvem. Anna beállt. Egy nem elég? Nem csinálom többet a rosszat és kész. Mit álljak ott a fal fele fordulva?...

Anna nem ennyi.
Állandó mérőműszere a családnak.
Mindent és mindenkit kijelez.
Ha baj van, volt vagy lesz - Annán mérhető.

Úgy kell bánnom vele mint a tojással.
Azaz, ez nem helyes. Nem finoman. Hanem adekvát módon. Vannak módszerek, reakciók, amik hozzá valók. A két kölyökre nem megy ugyanazon módszereggyüttes.
Amíg meg nem tanultam volt izzadás.
De mára mindkettő kiegyensúlyozott, sikeres, boldog, helyre gyerek.
Soha nem könnyű, de mindig megéri.

Anna lányom az a gyerek, akinél ha az életben gond lesz, mindig gyógyír lesz a Hellinger féle terápiás módszer.
Hellinger zseniális meglátása szerint a családi, ill. rendszerlélekben egy teljesen igazságtalan és tudattalan csoport-lelkiismeret működik: ha a tagok közül valakivel valami életbevágóan rossz történik, akkor másvalaki, rendszerint egy később született elkezd ugyanúgy élni, érezni és viselkedni, mintha az a rossz dolog vele történt volna meg. Ebben a másvalakiben tehát olyan érzések, érzelmek keletkeznek, mintha őt közösítették volna ki, mintha ő vesztette volna el korán a szüleit, a szerelmét, a gyerekét, mintha őt érte volna az a sorscsapás. Úgy él, mintha azt mondta volna a lelkében:

„Kedves szülőm, nagyszülőm, rokonom, inkább én viszem helyetted ezt a nehéz sorsot, mint Te.”

"Ha menned kellett, akkor követlek – a betegségbe, a rossz sorsba, a halálba.”

"Majd én átélem helyetted a nehéz érzelmeidet”

"Ha Te nem lehettél boldog, akkor én se leszek az.”

"Ha kitagadtak, majd én képvisellek.”

"Majd én vezekelek helyetted.”

Ha a Hellinger-féle törvények ismeretében vizsgáljuk meg, hogy miért nem sikerül úgy élnünk, ahogy szeretnénk, nagyon gyakran derül ki az, hogy a családunkban megsérült a rend, a családállítás három törvényének valamelyike, és a rendszerben, azaz a családi lélekben beindulnak a kiegyenlítő (jóvá tevő) akciók és működésmódok. Más szóval működésbe lép a Hellinger-féle rendszer-lelkiismeret, melynek megnyilvánulásaként pl. egy gyerek kezd el érthető okok nélkül rosszul élni, vagy valamilyen testi-lelki tünetet mutatni. Mivel ilyenkor az okok nem a saját élettörténetben vannak, mindaddig eredménytelenek maradhatnak a testi és lelki kezelések, amíg a fenti rejtett, tudattalan fogadalom a napvilágra nem kerül, és fel nem oldódik.

Na nálunk Anna ilyen finom-műszer gyerek.
Hasfájással reagál a szorúlt helyzetekre, aggodalmaskodik a holnap felől, rámszól, ha komolytalannak lát, együtt szenved a szenvedőkkel és együtt hal a haldoklókkal.
Ma megsajnálta a mamáját.
Persze nem tudtam.
Fura volt, elgondolkodó és visszahúzódó.
Azt hittem fáradt.
Közben kiütött a nyaka.
Alaposan átvizsgálom, máshol semmi.
Nézem a poló, szvetter, garbó nyakát - semmi.
Csípés sem.
Egyre jobban viszket.
Fürdés közben simogatom a hátát, mosom, kérdezgetem, bátorítom -  mire bevallja szenvedése okát.
- Sajnálom mamit.
Mi van ha azt hiszi, hogy most, hogy itthon van Tata és ennyire boldogok vagyunk - őt elefelejtjük, vagy nem is szeretjük annyira.
Most nem az a fontos, hogy mivel nyugtattam meg.
Hanem az, hogy kijött.
Mint a székrekedéses tíz nap után a kotlós szar.
És a gyermeknek olyan katarzisba volt része, ott zokogott, mert ki tudta mondani.
Mire kivettem a kádból, a nyakán, ami azelőtt vérpiros volt, nyoma sem volt a kiütésnek.

Van akinek nem mondtam újat.
De akinek igen - még üzenem:
beszélgess a gyermekkel.
Minden baj kiküszöbölhető általa.
Még a kezdetek kezdetén.
És soha ne feledd el:
ezért vagyunk itt.
Önmagunk és egymás épülése érdekében.