A mai nap kérdése - mennyi 74 lej?

Nincs rá válasz, csak olyan relatív féle.
Nekem 1o lejjel több a két gyermek havi gyerekpénze.
Nevetséges összeg.
Egy olyan országban, ahol a havi elégre bármennyire ügyes, takarékos és találékony is légy - sehogyan sem jut és marad a két normál fizetésből.

Ma jött egy asszony.
Hat gyereke van.
És az úton van.
Róma. De a róma gyerekeknek is van éhségérzetük, éppen úgy fáznak, mint a fehérek, feketék, sárgák, pontosan úgy tudnak örülni, derülni, nevetni és szomorkodni, mint mi.

Nem akarom megbolygatni a róma kérdést.
Vannak bennünk jócskán szálkák.
Közöttük is vannak normalitásra, alkalmazkodásra, együttélési szabályok betartására törekvők és seggfejek.
Pont úgy, mint közöttünk.
De mindenki érdemel egy esélyt.
Az elesettek ezret is.

Van ez az anyuka.
Ovis szinten rációban, érettségben, logikában, felelősségvállalásban.
Nem vitatom. Ki tudja milyen évek vannak mögötte.
Egyet azonban látok - úgy én, mint a vele foglalkozó kollegák: a gyermekeit szereti, gondozza, ápolja, rendezi.
Hat gyermeke mind kiskorú.
Apa nincs.
Van egy fogyatékkal élő gyerek.
A többi iskolás.
Kilakoltatták őket.
Elmondásuk szerint következik a többi róma is.
Az a hír járja, hogy kilóméterekre költöztetik Vásárhelytől.
Nem tudom.
Szó nem indul alaptalan.
A Polgármester úrat ismerve - minden lehetséges.
Ők egy kalibát hoztak létre.
Egy elhagyott garázsból.
Ott élnek.
Nincs víz, mellékhelység, villany, gáz.
Nélkülöznek mindenben.
74 lejből élnek havonta. Ennyi az egy főre eső jövedelem a családban.
Hát nem sok(k)?

Hallgattam az anyát.
Olyan fájdalom fogott el, hogy majdnem megfojtott.
És közben tudatában vagyok a mulasztásainak, a hülyeségeinek, a felelőtlenségének - de akkor is éhes, fázik, nélkülözik.

Mit mondtok?
Mi a teendő?
Hiába ajánlasz munkát - nem megy. Eddig sem ment, most sem fog. Tudja, úgysem fog megélni belőle.

Nemrégiben találkoztam egy takarítónővel.
Ő fehér.
Egyedül nevel 3 gyereket. Kiskorúak.
Öt millió lejt kap. Ha pluszban vállal, még egy annyit összeszed. Az tíz. Osztva néggyel, az annyi mint lehetetlenség. Hiszen jön a tél. A magas számlák, a drágulások, a szükségesek, a kikönyörgések....

Te Úristen.
Nekem fáj.
Mert tudok róla.
Lehetne úgy is, hogy elfordítsam a fejem.
És akkor nem fájna.
De valamiért megtalálnak engem. És jönnek, és mondják, és mutatják.

Így hát én is szajkózom - ha lenne pluszban kidobandó kiflitek, cipőtök, ruhátok, kajátok, bármitek - gyertek, keressetek meg. Egyre többen vannak.
És amikor eldobnám a megkeményedett kenyeret vagy kiflit - a levegőben megáll a kezem.
Eszembe jutnak a fényes szemeket körülvevő fehér, fekete, sárga, barna arcok.
És fájnak.
Ott bent.
Tudod...ahol a Lélek lakik.
Maga az Isten.

Nem hiszek abban, hogy a szülővé válás döntés kérdése lenne.
Egy áldás.
Sőt nem minden esetben áldás - vannak olyanok is, akiknek egy egész élet nem elég ennek a megemésztésére, az erre való felkészülésre, tehát ilyenkor válhat ki nem mondott, be nem vallott átokká, mely végigkíséri nem csak a szülő, hanem a gyerek és a gyerekek gyerekei életét is. Hetedíziglen, ugyebár.

Misztérium számomra, hogy ahova kívűlről kellene, ahol külsőleg helye lenne a gyereknek oda rendszerint nem születik. És fordítva, ahol nagy a lelki nyomor vagy a szegénység, egyszer csak megszületik a hetedik gyerek is. Akarva akaratlan. Vállalva, vagy vállalatlan.

Amikor Anna után szerettük volna a második gyereket, a már nem hazugságok és titkok között jövőt - fél évig meddő volt minden egyes próbálkozásunk.
Fél év semmi ahhoz viszonyítva amin keresztülmennek párok évtizedekig tartó próbálkozások eredményeképpen.
De soha nem felejtem el az önostorozásaimat. A hol vétettem, mit tettem, mit csináltam rosszul, vagy mulasztottam el.
Ki mit mulasztott el.
És hol az igazság hogy végre itt van a Nagy Pillanat, amikor vállalhatom, őszintén megmutathatom, de valamiért ez nem adatik ez meg nekem.

Aztán jött Balázs.
És minden vitt.
Szabad, öntörvényű, önmegvalósító, magabiztos.
Tehát akkor jött amikor akart.
És nem akkor amikor én vagy mi akartuk őt.
Ő döntött ebben is.

Persze ez nem garancia az Életre.
Hanem próbák sorozatának az első lépcsőfoka.
A valahogyan működő vagy akadozó párkapcsolatnak, házasságnak.
A két család összecsíszolódásának.
Az új helyzetnek.
Az új szerepeknek.
Az Életnek.

Látok apákat, anyákat.
Magabiztosan és tévelyegve.
Nem életkofüggő.
Nem is érettség kérdése.
Hanem valami misztikus, belülről jövő elhivatottságé.
Amit vagy meghallottam vagy nem.
Van egy pillanat.
A Pillanat.
Amit vagy elmulasztasz, vagy felvállalsz.
Nincs retera.
Szerencsés esetben meghallja egyik a szülőpáros közül.
Ideális esetben mindketten. Van ilyen?
És kevésbé szerencsé helyzetben - ahol végül mindenki szenved - egyik sem.
De ilyenkor meghallja a gyerek. És kihámozza.
Megtanulja és megtanítja a leckét. Azt amiért jött. Persze nem tudatosan, de mélyről jövően és őszintén. Ahogyan felülről kapta.

Mindenképpen biztató az, hogy mindig vannak a környezetünkben jó, követendő, megfigyelendő minták. Példaképek. És őket figyelni kell. Mert ha nem is állnak annyira közel hozzánk, mint amennyire egy saját szülő állhatna, akkor is ajándékok. Amiket azért kapunk, hogy használjuk. Ne gondolkodjunk, hanem éljünk velük. És általuk.
Na látod, ebben hiszek...

Iskolakezdés előtt valamikor volt egy történetem a nyomorgó családról, akiknek egyetlen egy telefonhívás változtatta meg az életét.
A jótevő telefonáló személy kilétét tiszteletből nem fedtem fel.
Pedig megérdemelte volna.
Sokkal jobb lenne a világ ha a napi hírekben is nem az folyna, hogy ki kit mivel és hogyan nyomorított meg, hanem arról, hogy kikitmennyirekevéssel tett feledhetetlenül boldoggá.


Ma a Polgárjenő Hivatalban volt elintéznivalóm.
Összetalálkozom a nagymamával, aki erején felül rendez a semmiből ki tudja hány gyereket.
A nyakamba ugorva hálákodik amiatt, hogy hozzá irányítottam azt a jótevőt, akinek köszönhetően megváltozott az ő és az általa nevelt gyerekek élete.
Mint minden történetnek ennek is annyi oldala van, ahány szereplős.
Most a gyerekeké a fontos.
Akiket otthagytak a szülők egy beteg, nyomorgó nagymamánál, sok más hasonló helyzetben lévő gyerekkel. Számukra a vakáció nem tengerpart, egotikus sziget vagy síparadicsom.
Jó mert nem csúfolódik velük a többi gyerek ütött-kopott, elnyűtt és divatjamúlt ruháik miatt.
És határozottan rossz, mert sokszor az az iskolában kapott tej és kifli jelenti a legkisebb gyerek napi élelmiszerét, míg a többiek természetesen éheznek.

A mama szorítja a karjaimat rámkulcsolt kezeivel.
Hálából tart, de erős érzelmei inkább fenyegetésként hatnak egy külső szemlélő számára.
Mindketten sírunk.
Meséli, hogy hónapok óta nincs villany. Igyekeznek napvilág befejezni a tanulást, leckéket, mert sötétben sokkal nehezebb.
A gyertya meg pénzt...
Jó, hogy nincs villany - meséli. Senki sem hagyja utolsó percre a leckéit. Mindenki igyekszik befejezni azokat. Amikor meg elveszik, fekszünk a sötétben, átismételjük a leckéket, majd történeteket mesélünk egymásnak.
Nincs tévé
Nincs számítógép
Nincs internet
Van tanulás
Van összemelegedés, összebújás, szeretet, összefogás és olyasmik, amiket egy módos szülők gyereke soha életében nem fog megismerni.

Ha templomba mennek - első akiért imádkoznak a jótevő.
A facebook, a blog?, rajtam keresztül került hozzájuk.
Pont akkor amikor nagyon kellett.
Éppen akkor, amikor azt hitték nincs tovább.

S tudja a sok csoda hátán mi volt a legtöbb, a felejthetetlen, a kitörölhetetlen, a felfoghatatlan?
Hogy a gyerekek saját maguk választhattak. Amit kívántak.
Én először mellettük álltam és mondtam, hogy a legolcsóbbat, hogy jusson, de akkor a fiatal nő mellém lépett és mondta, hogy hagyjam őket...
És én sírtam.
Életembe először bent és örömömben.
Azóta is minden nap elemlegetjük.
Reggel felveszik a szép ruhákat, szép cipőt, amit kaptak. Elmennek iskolába. Majd amikor hazajönnek, kikefélik, kitisztítják, majd elteszik a tasakba, hogy baja ne essék...

Magam előtt látom a szarisbüdös gyermeket, aki hazamegy, lerugja, a kérgeire taposva több fizetés árnyi cipőit, márkás és pofátlanúl drága ruháit, hogy felvegye huszonöt melegítője egyikét, ami természetesen szintén ugyanolyan elfogadhatatlanúl drága.

Állt az asszony és mesélt.
Nem is a szája, hanem a lelke és a szemei.
A kezei görcsösen kapaszkodtak belém.
Percekig toporgott az élet a lábaink előtt.
Hallgatózni jött oda.

Minap - eltűnt a kedvenc kollegám.
Itt tudni kell azt, hogy nekem csak kedvenc kollegáim vannak.
Tudod - a gettóban is mindenki jóbarát volt.
Na ez ilyen.
Ha van hatalom, azonnal szövetség is alakul. Nem is akármilyen. Hatékony, jól együttműködő, korrekt, pontos szabályokat felállító és betartó, mindenre elszánt és mindenre képes szövetség.

És minekutána a kollegának jelentkeznie kellett volna, de nem tette, egyedül él, nem teljes egészségi állapotnak örülve - szó ami szó, bepánikoltunk.
Első körben csak rossz gondolatok jöttek.
Aztán azok egyre kollektívebbekké váltak.
Majd kitört a közpánik.
Egymást riogattuk, nyugtatgatás helyett.
Nekem jutott az a megtisztelő feladat, hogy felkeressem a lakásán és mindent megtegyek megmenekítése érdekében.

Az út arrafele nagyon hosszú volt. Pedig végig szaladtam.
Fényévek teltek el, míg odaértem.
És nem is tudom mik voltak bennem.

Olyan volt mint egy lelkigyakorlat.
Ami végül abban csúcsosodott a körhinta jellegű cselekmény közepette, hogy megkerült a gyanútlan kollega.
Mit mondjak?
Volt kakaó ebben a helyzetben.
Tanúlság szeretetről, önismeretről, sajnálatról, önsajnálatról, félelemről, negatív érzések elterjedésének sebességéről, pánikról, pánik generálásáról és öngenerálásáról, majd újrakezdésről.

Közben meg történnek a dolgok.
Emberek jönnek be.
Panaszkodnak, sírnak vagy már nem is sirnak.
Nincs étel, lakhatási körülmény, nincsenek jogok, igazság, pénz.
Jönnek és mennek.

Elvesztettem én magam is a fonalat.
Pedig nem is játszottam vele.
Utazgatok mindenfele magamban.
Pontosan látom mi állít meg folyamatosan, mi az ami leszív, hátráltat. De nem állok készen semmire. Most csak állok. Életemben talán először - anélkül, hogy tennék. Vagyok.
Miért?
Hát nem ez minden?

A napokban találkoztam egy férfivel.
Nem annyiban vagy nem úgy volt férfi, amennyiben vagy ahogyan én nő - hanem nemi identitásilag.
Azt hiszem így első körben ez volt a legfurcsább.
Hogy nem érződött rajta nemi kisugárzás.
Aminek az égegyedta világon semmi köze sincs ugyebár életkorhoz.
Ismertem olyan fiatalt, aki mellett úgy álltam, mint egy hal mellett.
És ismertem olyan idősődő férfit, aki kakas maradt élete utolsó lélegzetvételéig.

Mindig kíváncsivá tesznek az ilyen küszöbök.
Mi az ami megöl emberekben vagy ilyen mértékben elhalványít az élet kontinuitásához szükséges állapotokat.
És mondja, hogy női munkát végez.
Nem így fogalmaz.
Inkább azt hangsúlyozza, amit nem tud, ami hiányzik repertoárjából, női kolleganőihez, sorstársaihoz viszonyítva.
Szinte sajnálat, lemondás van a hangjában.
Gondolkodom.
Rég ismerem ezt a fickót.
Soha nem volt kókis típus.
Mintha nemtelen lenne.
Csakember.
Nem férfiember.
Hanem ember.
De az a javából.

Most is betegeket gondoz. Lelkiismerettel, szeretettel, odaadással, kötelességtudattal.
Mintha valamit törlesztene.
Nem ezéleti, hanem valami múltéletbeli vétkeket róna le ilyentén.
Időst gondoz idős után.
Megszeret, ápol, végigkísér, erősít, megnyugtat, elbúcsúzik, eltemet és újrakezdi. Akár Sziszüphosz.

Közben meg igazságtalanságokról mesél. Hogy hol és hogyan verték át. És tudta, de hagyta.
Ő gördítette szelíden felefele a sziklát, majd újrakezdte.

Mintha a múltból lépett volna elő.
Mintha leragadt volna és addig nem szabadulna, amíg be nem fejezi a befejezhetetlent.
Nem sajnálom, hanem határozottan érzem és élem, hogy valósággal megszűnik mellette az idő, tér és minden ami földi.
Lélegzetvisszafojtva figyelem.
A cigiszagon kívűl semmi sem zavar.
Fura, de jó.

Kibaszottul profán, de Isten szemszögéből gondolkodom.
Mi történt itt?
Jött ez a lélek és átlépett mindenen. Törleszteni akart. Vállalta. Születése estéjén kockázhattak Istennel és mondhatta - mennyibe Uram, hogy lemegyek és megcsinálom?...
És csinálja.
Már nem is emlékszik, hogy miért, mióta és pontosan meddig is, de még vagy kétmilliószor felgördíti a sziklát az esélytelenség hegyén.
Majd ahogy jött, úgy is távozik.
A hátsó ajtón.
Senki sem tapsol. Nincs visszataps. Nem lesz hős - habár fontossági sorrendben az elsők között áll.

Ugyanis - kérdem én, s esküszöm nem szoptatlak - a fontos dolgaid közepette hányszor volt időd ilyen önzetlenül szeretni?
Na ugyiugyi?
Pontosan így gondoltam én es.

Drága barátom,
tudnod kell mielőtt ma olvasni kezdesz, hogy én téged - ismerve, ismeretlen - egyenlő partnernek tekintettelek. Olyan lelki tartalmaimat osztva meg veled, amiről úgy gondoltam, hogy nem csak nekem hanem neked is származhat épülésed.
A mai is egy éppen ilyen.
De kell hozzá az üresség, a tisztaság, az előítéletmentesség.
Ha ez most nincs, fúj egy jó nagyot.
Húnyd le a szemeidet és nézz magadba.
Ha még mindig nincs, akkor most kérlek, ne is olvass tovább.
Tedd meg holnap.
Abban az órában, amelyik a tiéd.
Mert amit mondani akarok, nem csak nekem, hanem neked is éppen olyan fontos lehet.
Üzenetjellegű.
Ne legyints hát rá, adj egy esélyt magadnak, a jobb életre, a közelebb önmagadra, rám, rád.

Volt egy időszaka az életemnek, amikor kurvára meg akartam felelni.
Valaki másnak, aki alapból úgy döntött, hogy én nem vagyok jó semmire.
Nem kellettem neki, az Élet hozta úgy, hogy tanulnunk kell egymásból.
Ma is van ez a kapcsolat, de ma már nem a kapcsolat irányít engem, hanem én őt és önmagam.
A szenvedések árán az volt furcsa érted-e, hogy minden egyes alkalommal, amikor interakcióba kerültem vele, egy kezelhetetlen allaergiás reakció váltódott ki belőlem.
Folyt minden egyes válladékom patakokban, tüsszögtem, köhögtem, viszkettem.
Valami három évig véltem hülésnek, pokrócallergiának, poratka szaturációnak, kémiai anyagokkal megtömött tisztálkodási szerek kiváltotta reakciónak, kutyafaszának - de semmi.
S akkor leültem önmagammal szemben, s mondom né, te ember, hát mi van? Mi?
S akkor jöttem rá, hogy a vele való sikertelen próbálkozásaink sorozata váltja ki belőlem mindezt.
Most nemrégiben már nem is taknyoltam.
Még csak el sem taknyoltam.
Igaz, ismételgettem a mantrát:
a vénasszony a lekvárt, vagy a lekvár a vénasszonyt?

Anna nálunk érdekes egy tagja a családnak.
Olyan más a két gyerek.
Mondok egy sztorit a sarokjelenetről.
Megszegnek egy szabályt.
Apjuk idegesen: takarodás be a sarokba!
Anna beáll. Tíz perc helyett letölt bánatos húszat. Flagellálja magát. Míg Balázs kisétál.
- Mi van fiam?
- Én nem állok a sarokba! Nekem nincs kedvem. Anna beállt. Egy nem elég? Nem csinálom többet a rosszat és kész. Mit álljak ott a fal fele fordulva?...

Anna nem ennyi.
Állandó mérőműszere a családnak.
Mindent és mindenkit kijelez.
Ha baj van, volt vagy lesz - Annán mérhető.

Úgy kell bánnom vele mint a tojással.
Azaz, ez nem helyes. Nem finoman. Hanem adekvát módon. Vannak módszerek, reakciók, amik hozzá valók. A két kölyökre nem megy ugyanazon módszereggyüttes.
Amíg meg nem tanultam volt izzadás.
De mára mindkettő kiegyensúlyozott, sikeres, boldog, helyre gyerek.
Soha nem könnyű, de mindig megéri.

Anna lányom az a gyerek, akinél ha az életben gond lesz, mindig gyógyír lesz a Hellinger féle terápiás módszer.
Hellinger zseniális meglátása szerint a családi, ill. rendszerlélekben egy teljesen igazságtalan és tudattalan csoport-lelkiismeret működik: ha a tagok közül valakivel valami életbevágóan rossz történik, akkor másvalaki, rendszerint egy később született elkezd ugyanúgy élni, érezni és viselkedni, mintha az a rossz dolog vele történt volna meg. Ebben a másvalakiben tehát olyan érzések, érzelmek keletkeznek, mintha őt közösítették volna ki, mintha ő vesztette volna el korán a szüleit, a szerelmét, a gyerekét, mintha őt érte volna az a sorscsapás. Úgy él, mintha azt mondta volna a lelkében:

„Kedves szülőm, nagyszülőm, rokonom, inkább én viszem helyetted ezt a nehéz sorsot, mint Te.”

"Ha menned kellett, akkor követlek – a betegségbe, a rossz sorsba, a halálba.”

"Majd én átélem helyetted a nehéz érzelmeidet”

"Ha Te nem lehettél boldog, akkor én se leszek az.”

"Ha kitagadtak, majd én képvisellek.”

"Majd én vezekelek helyetted.”

Ha a Hellinger-féle törvények ismeretében vizsgáljuk meg, hogy miért nem sikerül úgy élnünk, ahogy szeretnénk, nagyon gyakran derül ki az, hogy a családunkban megsérült a rend, a családállítás három törvényének valamelyike, és a rendszerben, azaz a családi lélekben beindulnak a kiegyenlítő (jóvá tevő) akciók és működésmódok. Más szóval működésbe lép a Hellinger-féle rendszer-lelkiismeret, melynek megnyilvánulásaként pl. egy gyerek kezd el érthető okok nélkül rosszul élni, vagy valamilyen testi-lelki tünetet mutatni. Mivel ilyenkor az okok nem a saját élettörténetben vannak, mindaddig eredménytelenek maradhatnak a testi és lelki kezelések, amíg a fenti rejtett, tudattalan fogadalom a napvilágra nem kerül, és fel nem oldódik.

Na nálunk Anna ilyen finom-műszer gyerek.
Hasfájással reagál a szorúlt helyzetekre, aggodalmaskodik a holnap felől, rámszól, ha komolytalannak lát, együtt szenved a szenvedőkkel és együtt hal a haldoklókkal.
Ma megsajnálta a mamáját.
Persze nem tudtam.
Fura volt, elgondolkodó és visszahúzódó.
Azt hittem fáradt.
Közben kiütött a nyaka.
Alaposan átvizsgálom, máshol semmi.
Nézem a poló, szvetter, garbó nyakát - semmi.
Csípés sem.
Egyre jobban viszket.
Fürdés közben simogatom a hátát, mosom, kérdezgetem, bátorítom -  mire bevallja szenvedése okát.
- Sajnálom mamit.
Mi van ha azt hiszi, hogy most, hogy itthon van Tata és ennyire boldogok vagyunk - őt elefelejtjük, vagy nem is szeretjük annyira.
Most nem az a fontos, hogy mivel nyugtattam meg.
Hanem az, hogy kijött.
Mint a székrekedéses tíz nap után a kotlós szar.
És a gyermeknek olyan katarzisba volt része, ott zokogott, mert ki tudta mondani.
Mire kivettem a kádból, a nyakán, ami azelőtt vérpiros volt, nyoma sem volt a kiütésnek.

Van akinek nem mondtam újat.
De akinek igen - még üzenem:
beszélgess a gyermekkel.
Minden baj kiküszöbölhető általa.
Még a kezdetek kezdetén.
És soha ne feledd el:
ezért vagyunk itt.
Önmagunk és egymás épülése érdekében.

Az én időmben nem igen voltak édességek. Banánt is egy évben egyszer, jó esetben kétszer ettünk, mindenért sorban álltunk és a karamella csak akkor esett jól, ha a papírját le kellett róla szopogatni és csimbókokban jó messzire köpdösni.

Nem volt MP3. De ezzel szemben volt bakelit, aminek olyan hangulata volt, mint magának a zenének, jártam olyan helyen, ahol kürtös, kézzel tekerős lemezjátszót hallgattak - és azt hittem beleörülök a gyönyörűségbe, amikor 5 perc karmunka után megszólalt Tchaikovsky, volt magnó és volt NDK-s kazetta, aminek becsípődött a szalagja - amit aztán külön fel kellett ceruza segítségével gondosan tekerni, kivágni az összegyűrődött, tönkrement részeket, megragasztani és visszatenni a kazettafonba. De nem magányosan hallgattuk, hanem közösen. Nem magunk elé meredve, hanem közösen ordítva a szöveget és tombolva, megállás nélkül hajnalig - mert mi ilyen fiatalok voltunk.
Akkoriban még együtt bulizott a város.
Közös zenére, közös tánccal, hatalmas nagy egymás iránti meg nem szűnő szeretettel.

Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor először hallottam vissza felvételről a hangomat.
Annyit és olyan inteznítással kacagtunk, hogy összepisiltük magunkat.
Napokat szorakoztunk a vételezéssel és visszahallgatással.
Késöbb jöttem rá, hogy ennek oktató, formáló, nevelő jellege is volt a humor mellett - hiszen javított hibákat, önértékelést, rossz beidegződéseket, szünetett meg haragot, elszigetelődést és tett eggyé és örök baráttá embereket.
Felnőttként már nem volt rám ilyen hatással az első tévésmeghívásaim visszanézése.
Nem humorral, hanem haraggal tekintettem magamra.
Nem elnéztem a hibáimat, hanem felróttam magamnak.
És nem közösségben tettem, hanem magányosan.
Ma már ott tartok, hogy meg sem nézem, csak ha én is jól éreztem magam benne.

De a tükör az minden időben fontos.
Mert az amit magunkról gondolunk ritkán és kevés eséllyel egyezik azzal, amit más gondol rólunk, illetve amik, akik valójában vagyunk, amilyen hatást kiváltunk emberekből viselkedésünk és hozzáállásunk által.
Amikor fiatal eggggyetemista voltam - volt egy kiválló tanárnőnk, aki vette a fáradtságot és az egyéni segítőbeszélgetés módszertanának tanulása közben, mindenkit lefilmezett, majd kiértékelt, kiértékeltetett. Hogy ennek mekkora volt a hozadéka, azt el nem tudom mondani. Késöbb a csoportmunka módszertanát is így sajátítottuk el... - felejethetetlen idők. Amikor még létezett egymásra szánt idő és nem az számított, hogy 8-4ig vagyunk, hanem az, hogy mennyi a munka. Mert minőségi munkát végeztünk.

A napokban megkeresett egy család gyermekük elszigetelődésére panaszkodva, akit szeretnének beilleszteni valamilyen közösségbe, ahol jól érezhetné végre magát.
Tiszteletem a család előtt, hogy összefogással keresnek megoldást a problémára, de valami ide vezette őket.
És ahogy mélyűlt a beszélgetés, teltek a percek - viselkedésükkel, szavaikkal, gesztusaikkal mind nyilvánvalóbbá vált, hogy hol van elásva a kutya.
Eszembe jutott a kamerás tanulásom időszaka.
Mennyivel könnyebb lenne számukra is a megértés és a megfelelő alternatíva kiválasztása, ha kívűlről látnák önmagukat. Mint egy tükör, mint amikor eligazítod a felcsúszott szoknyádat, mert pontosan látod, hol van a rendellenesség.

Kellene hasonló tükrök az életben, mert nagyon fontosak.
Nekem például ott vannak a gyerekek.
Soha nem torzítanak és kíméletlenek.
Mert ilyen a jó tükör...

Adódnak az emberi élet során komoly töréspontok, amelyeket nem föltétlenül nagy történések vagy események okoznak, hanem egyetlen egy szó, tekintet vagy minor cselekedet, amit elkövetője egyszerű meggondolatlanságból vagy figyelmetlenségből - helyenként tudatlanságból vagy információhiányból követhetett el.
Mindenkinek vannak ilyen történetei.
Annak ellenére igyekszünk elfelejteni, eltörölni, kitaszítani a tudatunkból, jelen vannak és befolyásolnak egy életen át.
Itt fokozódik a szülők, pedagógusok szerepének a fontossága, akiknek egyetlen elmarasztaló szava vagy pillantása traumák forrása lehet az emberiség jövőjét illetően.

Nekem amióta az eszemet tudom, gondom volt az önértékelésemmel.
Volt időszak, amikor igyekeztem túlkompenzálni.
Aztán olyan amikor maga alá gyűrt.
Majd olyan, amikor dolgozni kezdtem vele.
S most olyan, amikor felismertem, hogy együtt kell élnem vele.
Fájdalom, sérelem, amely követ, végigkövet, ami van úgy, hogy kerget, gátol és akadályoz. Éppen emiatt néha meg kell állnom, le kell hajolnom, kézbe kell vennem és szembe kell néznem vele.

Nem fog megjavulni.
Lesznek rossz és jobb időszakok egyaránt.
De ebben az életben marad. Nem fog menni sehova.
Olyan, mint a műtét által okozott heg.
Van.
El lehet fedni tetoválással, csillámporral, púderrel, de még ha mindenki szeme elől is rejtve marad - bennem ott van a tudat, hogy nem szabadulhatok tőle.

Sok sok ilyen szegmense van az életemnek.
Kapcsolódik szinte minden egyes szerepemhez legalább egy.
Itt van mindjárt a helyesírás.
Nem vagyok író.
Blogot írok, amit rengeteg ember követ, mert egy kicsit mindenki úgy érzi, hogy róla is szól.
Ennyi.
Elvárt lenne a magas színvonal és a precízitás.
De nem valósul meg.
Vannak bennem csíszolatlan gondolatok, amiket megölne az állandó cenzúra, kontroll és a technika.
Ha kell így, rendben van - ha meg nem, tovább kell állni.
Lehetne mögöttem egy ember, aki betölthetné azt a funkciót, amit én nem tudok és akarok. De minek? Ez nem egy kinyomtatott, összeszedett, piacot izgató márka - ez egy nyers blog.
Ha könyv lenne, akkor minden bizonnyal sokat kellene dolgozni ezen.

Megoldás lehetne az is, hogy magyar szakos tanár órákat adjon - aminek célja a rosszul beidegződött helyesírási szabályok kijavítása lenne.
De őszintén - van elég sok fontosabb dolog az életemben, mint hogy erre szánjak időt.
Tehát aki ezt keresi - itt nem fogja megtalálni.
Legfennebb majd úgy járok mint a Hályogkovács. Félelmemben nem fogok írni.

Ami a lélekből jövő, annak örülni kell. Mert őszinte és hozadéka van.
Nem kell eltiporni, bántani, megérinteni - mert érzékeny felület.
Örülni kell neki, vagy egyszerűen tovább kell állni, ennyi a titok.
A baj az, hogy elfelejtettünk vagy talán soha meg sem tanultunk a lélek dolgaival bánni. Ezért a sok összeomló kapcsolat és az ön- valamint az egymás iránti bántás.

Anna egy nagyon érett gondolkodású, kíváncsi  lány (- a kíváncsiság még ha kellemetlen is oly sokszor, minden életkorban egyforma fontossággal bír, hiszen szoros összefüggésben áll a tudás iránti szomjjal - )aki korát meghazudtolva lát meg és tappint rá a saját korosztályát még hidegen hagyó dolgokra.
Itt van mindjárt a párkapcsolat.
Talán ez izgeti és mozgatja leginkább a fantáziáját.
Hallják, látják, tapasztalják, vélik, hogy az emberek éppen úgy ahogy összeházasodnak, el is válhatnak.
Amikor Balázs először tudomást szerzett a válás tényéről - szinte óránként kérdezett rá a semmiből, hogy akkor most ti el fogtok válni?...

Van egy kislány Anna életében, akinek a szülei elváltak.
Édesanyja talpraesett, törtető, nincs gond a kislánnyal. Mégis foglalkoztatja Annát az a tény, hogy csonka a család - legalábbis az ő olvasatában.
A kislány neve előtt mindig szerepel a szegény jelző.
Ha rosszat tesz annak nincs olyan súlya, mint ha más tette volna.
Eleve mentség az apahiány.

 A tengeren tűnt fel neki első ízben hangsúlyosabban, hogy vannak szerelmek, amik legyőzik a korkülönbség adta akadályokat.
Láttam, hogy néz, gondolkodik, bántja, foglalkoztatja a dolog.
Hagytam.
Pontosan tudja, hogy bármikor bármivel hozzám fordulhat. Nem szoktam hát nyomulni. Ha megvan a kérdés, úgyis felteszi ha nem előbb, hát utóbb.
Na eljött ennek is az órája.
Fekszünk önelégülten a nyugágyon, amikor megjelenik egy idős úriember egy röhejesen fiatal nővel kézenfogva.
Anna felül.
Pisszeg, nem szólít, majd halkan kérdi:
- az apja?
- nem valószínű - mondom - a szerelme.
Utánuknéz, majd visszafekszik.
Egy perc múlva kirobban belőle a kérdés:
- s szerinted szexelnek?
Na ebben már nem lennék olyan biztos, de nem a gyermekre tartozik.
Finoman ennyit fúzök a dologhoz:
 - a szerelemnek része - tehát igen, szeretik egymást.
Na azt én már biztos nem hiszem, vágja ki egy szuszra.
Én sem... - de nem szólok. Vannak dolgok amiket nem föltétlenül kell kimondani, attól még ott vannak.

Vannak témák, amik megjelennek az ember életében és addig nem tágítanak, amíg az embernek dolga van velük. Amíg meg nem fejti őket.
Így vagyunk ezzel is, holott kétlem, hogy ezzel majd letudjuk egy életre. Lesznek itt még harcok. Egyelőre mindkét gyerek felfele választ. Balázs csak az érettebb lányokért rajong - bébikkelnemfoglalkozom - magabiztos kijelentéssel a füle mögött.
Míg Anna - szintén kedveli ha az a férfi már révbe ért. Nem csitrizik. Egy olyan szimpátia van aki korban közel áll hozzá, de az is komoly céltudatos sportoló. Inkább fegyelmezett mint hóbortos gyerek.
Közben meg sűrűsödnek körülöttünk a korban egymástól nagyon távol álló párok.
Anna komolyan dolgozik a látottakon. Neki az idősebb a kapcsolatban még egyenlő az abszolút apával. Ahogy másnak is?
Nincs meg a belső egyensúly bennünk. Ez kell a kapcsolatokból. A biztos talaj, mert egyedül nem megy. Szinte semmi más nem is kell lassan, csak a háttérország - ahol ellátnak, támasztanak, megfoltoznak, megolajoznak és újraindítanak.
Csakhogy mit adunk cserében?
Vagyunk e ugyanaz a másiknak, mint ő nekünk?
Egy ember éli fel mindkettő energiáit, életető elemeit?
Vagy van bőven mindkettőnek?
Tényleg vannak egyensúlyban lévő kapcsolatok?
Ahol mindkét ember köszöni szépen jól van.
Jut is marad is?
Már nem másért, csakhogy szólni tudjak annak a gyereknek, mert nagyon keresi azokat a válaszokat, amelyek felkutatásáig sok felnőtt sem jut el, mert retteg a szembesülésektől.

Mondják, hogy az ember arcán születése pillanatától rajta van a neve. A szülő ha nem túlzottan alélt, sokkos vagy merev - egyszerűen megpillantva saját, firssen született gyermekét - egy misztréiummal néz szembe, aminek, nem mellesleg neve is van.
Akkor abban a momentumben kell Ott lenni, jelen lenni.
Késöbb már túl sok minden befolyásol és közrejátszik - elbarikádozva az útat a szabadon áramlás elől.

Itt volt Anna.
Na ő látod Borókának készült.
Ahogy Balázs is Péternek.
De egyszerűen ott, akkor az első pillanatban tudatta velem, hogy gátá, ő márpedig Anna lesz, ha tetszik, ha nem. És vettem az adást.
Azt már említettem, hogy jóval késöbb derűlt számunkra fény a neve igazi jelentésére.
Az Úr megbocsátott....
Hát nem kegyelem két menekülésben lévő ember számára?
A gyerek megjött és Isten szólt. Ennyi.

Volt egy cigány mellettem a szülészeten.
Abban a pontban 24 órás kínlódással a nyolcadik szülést néztem végig élesben. Mondtam is az uramnak a szülészetről jövet, hogy ez az a pont, amikor leszbikus már biztos, hogy soha nem leszek. Nem értette. Nem is baj, én annál inkább.
S az a cigányasszony - valószínű mélyen elhatározhatta a születendő gyermek nevét. Fájdalmai közepette kérdezték amikor a gyerek feje már kint volt, hogy na...hogy is fogják hívni.
Ordítosan vetette eléjük:
- Rupi!
És ha lány lesz?
- Akkor is Rupi.
Ránéztem a gyerek nyálkákkal borított fejére - s mit ad Isten, tényleg olyan rupis volt, hogy kétség nem is fért hozzá.
Pár évvl késöbb viszontláttam egy Rupit a szeméttárolónál, aki olyan Anna korú lehetett. Természetesen nem tudhattam, csak gyaníthattam, hogy ez az én rupim.
Kérdeztem tőle a biztonság kedvéért, hogy mikor született.
Mondta, hogy nem tudja hány éves, de amiko ő született már nincs hideg.
Stimm...az én rupim volt.
Mindenemet odaadtam, ami nálam volt.
Nevetett, nem értette.
De látszott rajta, hogy ezt a trükköt, ha már így működik, máskor is beveti.

Na de a rupiság sem minden.
A név mellett ott rejlik az emberi arcon az életút, a sorsszerűség - amiben én ugyebár keresztény ember lévén eleve nem hiszek.
De szakemberként látok munkát egy-két olyan feladattal, amit magunkkal hozunk, amivel szinte együtt születünk.
Azáltal a szülők által, akiket választottunk, kaptunk - problémacsomagostól, mindenestől.
A bagázs eleve köt.
Belecsöppenünk a családi titkok, feladatok, traumák, csontvázak, tudatok, emlékek, tárház kellős közepébe.
Nyilván céllal.
Van valamink, egy puzzledarabunk, ami éppen oda illik bele.
Ami egy plusz lesz, egy többlet, egy erőforrás azon család számára, ahova meghívott bennünket a Teremtő Isten.

Elsőrendű feladat tehát ennekokán az Önmagunk megismerése - ki vagyok, honnan, hová tartok és miért, azaz milyen célokkal és alcélokkal.
Másodrendű a rendelkezésemre álló alternatívák felkutatása.
És állandó ennek a puzzledarabnak a találtatása, használata, illesztgetése - majd pedig egy olyan darab megtalálása, ami illik úgy az én egyéni építményemhez, mint a családoméhoz.
Mert ha nem, egyszerre megy szét három valamilyen mértékben már kirakott kép.
Persze egy újabb rend és újabb mintázat reményében, akár a kaleidoszkóp, de az új mintáig még hosszú és rögös az út.

S ha ez mind így van - mert nem állítom, gondolom - kérdem én, mennyit végzünk ebből tudatosan?
Hányat vallunk feladatunknak ezek közül?
És hányan adjuk tovább gyerekeinknek ezt a nélkülözhetetlen tudást, tapasztalatot - a sok marhaság helyett, amivel nap mint nap tömjük?

Aki nem tudná, na annak mondom.
Nem hangosan, nem kiabálva, nem lázadozva - hanem csendesen és okkal.
Papfeleség vagyok.
Egy olyan pap felesége, aki miután úgy döntött - lebeszéléseim dacára, hogy felvállalja az igazságot, az Egyház kitaszította soraiból.
Kapott haladékot, esélyt, fel lett mindkettőknek ajánlva n plusz egy alternatíva, csak ne képviseljük az igazságot.
Hogy könnyebb lett volna?
Minden bizonnyal.
Képzeld ezt a családot, azokat a szomszédokat, rokonokat, ismerősöket, csámcsogókat, akik kiéhezetten csaptak le az igazi, friss emberhúsra.
Azt hiszem abban az időben alig volt ember, aki ne ítélkezett volna felettünk.
Pedig diszkrétek voltunk, egyenesek, becsületesek.
Hogy vétkeztünk?
Ha a szerelem vétek - tényleg nagyot.
Ugyanis olyan időszaka volt az életünknek, amelyet nem sok ember ismer.
Kegyelmi állapot.
Mintha felkészített volna bennünket Isten a ránk váró nehézségekre, egy kis lelki wellnessel.
Ott álltunk első gyermekünk születésekor: túlképzetten - a szabad munkapiac elmondása szerint, munka nélkül, jövő nélkül, de egy csodás és páratlan erejű ajándékkal - egymással.
Nehéz idők jártak.
Nélkülöztünk, de rejtegettük ezt az amúgy is halálra aggodó családtagok elől.
Munkát nem találtunk, a tartalékaink vészesen fogytak és egyre jobban csüggedtünk.
Akkor hírtelen - mintha elzárták volna a szenvedés csapját - egyszerre lett minden. Mindkettőnknek munkahely, elismerés, szeretet, megbecsülés.
De a fájdalom marta űr mindörökre ott marad.
A nem hazudtam - annak ellenére sem, hogy bíztattak erre - mégis engem köveztek meg.
A nem tettem mást csak szerettem, de azt úgy, ahogy emberfia ritkán - mégis engem gyűlöltek.
A vállaltam a kényelmes dőzsölés helyett a szenvedésekkel teli életet a szerelemért cserében - mégis engem szóltak meg, és hadd ne folytassam.
Hogy mennyire szeretem az Egyházamat - azt elmondani nem tudom.
De azt annál inkább, hogy számomra nem örömhír a bulvársajtóban Ferenc pápáról terjedő rémhírek, mely szerint gondolkodik a cölibátus eltörlésén.
Számomra ez nem lenne győzelem.
Győzelem lenne a sok vérhivatásos, mély lelki életet élő papi jelenlét, az összefogás, a megbocsátás, a szeretet, a meghallgatás, a megértés, a kevesebb ítélkezés, a több egymásrafigyelés.
Mert ezek számítanak.
Azok a dolgok amik összetűzéseket és diverziót keltenek, nem valók közénk.
Túl sokat szenvedtünk.
Nem fér több.
Egyetlen út a megmaradás fele - a szeretet.
Tegnap
Ma
Mindörökké!

A gyermekvállalás legalább olyan bonyolúlt, mint amennyire csoda jellegű.
Az, hogy egy pár szülővé válhat-e vagy sem igen sok tényező teszi függővé, ahogy magyarázat is legalább annyi féle létezik rá, a tudományoson keresztül az Isteni akaraton át.
Mindenképpen vallom, hogy szülőnek lenni ajándék. A gyermek gondozása rengeteg nehézséggel, lemondással és fárradtsággal jár. És igen - igaz a mondás mely szerint kicsi gyermek kicsi baj, nagy gyermek nagy baj...

A gyermeknemzés misztérium.
Ugyanis nem az válhat szülővé, aki készen áll a feladatra.
Vagy nem az részesül ebben a kegyelemben, aki vágyik rá.
Ennek mond ellent ugyebár a sok abortáló nő.
És a megfizethetetlenség dacára - a sok gyermeknemzést elősegítő kezelésen résztvevő pár esete.
A hányodó cigánycsecsemők.
A reményvesztett, szüleik után sirdogáló árvák és minden olyan vulnerábilis csoport szülőttje, aki nem maga kérte a világrajöttét, ahogyan a helyzetet sem, amiben él.

Ismerek egy párt.
Hosszú, hosszú éveken át vágytak egy gyerekre.
Ilyenkor következik a mesében az a rész, amikor apjok faragott egyet fából, anyjok ruhát varrt neki és készen lett a gyerek, aki szeretetben neveltek fel és aki végül elment világot látni, hogy majd módossá tegye a nevelésében leszegényedett szüleit, akinek az utolsó krajtzárát az vitte el, hogy őt állig felfegyverezték és pogácsázták a nagy útra.
A pár. Szóval kínlódtak. Kiderült, hogy minden hiábavaló, nem lehet gyerek.
Ekkor hoztak egy döntést. Tudatosan - már amennyire nevezhető annak ez az állapot - döntöttek az örökbefogadás mellett.
Mivel jól szituált, intelligens, képzett, nagyrabecsült, szeretetreméltó emberek, a procedúra nem volt hosszadalmas és bonyodalmakkal teli. Sőt, meglepően gyors és sima. A gyermek hamarabb került hozzájuk, mint azt hitték volna. Ennyi év után is, felkészületlen érte őket a gyermekáldás.
Nem várt, nem előkészített, nem vágyott módon, kénytelenek voltak átszabni egész addig megszokott, kényelmes, csodás, nagy utazásokkal, nagy barangolásokkal, nagy önismereti útakkal, hobbikkal, kultúrális éltettel fűszerezett, mindenki által irigyelt életüket.
És tudod mit?
Rámentek.
Majd szétmentek.
Ember örjöngött, asszony sírt - gyermek volt.
Kész.
Van így?
Van.
De hányszor...
Mert? Van, hogy nem?

Ismerek nem egy, hanem egyre több olyan párt, akik nem tudatosan de annál határozottabban a saját gyermekük ellen fordulnak.
Hogy van ilyen?
Van.
Egyre több.
Akár a terhesség alatt a befogadó anyai szervezet - ahogy képes az immunrendszer a zigóta ellen fordulni és akár elpusztítani azt, na pont úgy, a szerető, gondoskodó, óvó, kívűlről rendben tűnőnek anya képes megfojtani a saját gyerekét. Ha meg nem is fojtja meg, de minimum egy életre kicsinálja őt.
Vannak esetek a pszichológiai kabinettekben, az óvódákban, az iskolai osztályokban, a játszótereken, lépten-nyomon.
És hiába látod, nem tehetsz semmit.
Karbatett kézzel kell végignézned, ahogy az anya vagy anya és apa - tönkreteszik saját várt, vágyott, szeretett gyermeküket a túlgondoskodás párnája alatt.

Hogy hol a kulcs?
Az egyensúlyban.
Egy olyan világban, mely alapból egyensúlyvesztett. Bolyongó, szédelgő emberekkel a hátán.
Kihívás hát a javából.
Mert van aki csak az extrémet szereti.
Bármiáron.
És ki az extrém?
Extrém minden olyan pár, aki a mai világban tudatosan gyermeket vállal.

A mai modern társadalom két közkedvelt és általánosan elterjedt tabúja: a szex és a házasság.
Vagy nem beszélünk róla, vagy ha igen, az mindannyiunk számára kellemetlen, így hát igyekszünk torzításokba burkolózni az igaság elől.

Még eddig minden egyes alkalommal elmarasztalás volt az osztályrészem, ha egyik vagy másik témához nyúltam.
Nem bírják hallani az emberek.
Nemrégiben egy baráti társaságban, ahol még beszélünk a szexről meg a házasságról - valaki megkérdezte, hogy milyen a szexuális életem.
Összeráncoltam a homlokomat és elkezdtem őszintén megfogalmazni a válaszomat.
Mire megrökönyödve közölték, hogy nem illik ilyenkor őszintének lenni. Az őszinteség kellemetlen. Maró hatással bír, akár a sav.

Az őszi nyaralás alatt sem tudta elkerülni figyelmemet az igazság.
Lépten nyomon, egymás társaságában kényelmetlenül és fájdalmak között tengődő magányos emberek, a házasság alibije alatt.
És csinálják, bírják, eljátszák.
Közben meg elmegy az Élet. Suuuuuuuuuuuuh.
S kész.
Utolsó években még marnak egy -egy rágós falást egymásból, aztán annyi. Jön a fekete özvegy szezon.
A jaaaaaaaaaaaaaaaaaj, szegény Karcsika...vagy Marika. Áldott jó lélek volt. Istenem, hogy szerettük egymást... - hatásszünet. Amióta elment, már a kenyér sem az igazi...
Ahogy addig sem volt.
Csakhogy az idő és néhány fortélyos énvédő mechanizmus állandó készenlétben áll, hogy bármi áron megvédje a személyiségünket az  összeomlástól. Aminek előidézője lehet például a kiméletlen őszinteség.
Jobb tehát a meleg szar, mint a hideg zuhany.

Ismerek egy kis nőt. Sőt, kettőt.
Kapcsoltuk szokványos.
Tehát ha valaki úgy gondolja, hogy róla szól a sztori, most szólók, téved.
Szól rólam, rólad, bárkiről - aki egyszer csak felébred és feleszmél.
Az egyes számú kis nő felébredt.
Igaz későcske, de fel.
Fogta magát és kilépett egy egészségére káros kapcsolatból, gyerekestől, mindenestől.
És élete lett.
Tanúlt, munkát kapott, amit meg is fizetnek, öltözni kezdett, kirándulni, barátokat szerezni, színházat látogatni, lenni, vanni, akarni, szeretni, örülni.
A kettes számúra ebben az időszakában talált rá.
A kettes számú lelkileg a porban fetrengett.
Az ura ugyanis minden egyes alkalmat megragadott arra, hogy kicsinálja.
Egyes nem tett mást, mint példát statuált.
Frissen tanult önelfogadásról, jobb életről, kilátásról, önbizalomról, stílusról, lendületről.
És a kettes imádta ezt.
Először csak csendben, majd egyre nyilvánvalóbban.
Ekkor kezdődtek el a gondok.
Kettes számú férje ugyanis összeomlott.
A nő, akinek a hátán évtizedek óta taposott, csimpaszkodott, nyújtózódott - egyszer csak megrázta magát és felállt.
A pasas most is beteg.
Vagy csak megjátsza?
A lényeg, hogy a sztorinak itt nincs vége.
Nem is lesz.
Tanúlsága annál több.
Például, hogy nem állhatnak az ember hátán egy életen át bűntetlenül.
Mert egyeteln egy lelket sem arra hívott el az Isten, hogy élősködőket hordozzon a hátán egy egész emberöltőn át.
Érted?

Kétségtelenül román eredetű az a mondás, amelynek lényege a gyermeknevelés terén lerakandó alapkövek fontossága, amely hozzávetőlegesen az első hát évre terjed ki. Cei sapte ani de acasa... - mondja a román és ennek nyomán hét év otthonról... - mondja az erdélyi magyar.
Merem feltételezni, hogy egyre kevesebben vannak azok, akik úgy vélik, hogy ez az első hét év bármire is elegendő.
Egyenlő a nullával.
Ugyanis a gyermeknevelés hasonló a Kőműves Kelemen legendához.
Amit felépítünk reggel, leromboltatik estére és amit este, reggelre lesz hűlt helye.
Hiszen ahogyan az óvodáskorú gyerek abban a pillanatban készen áll a szabályszegésre, ahogy az édesanyja elhagyta a szobát -  a nincs itt, a szabály sincs érvényben logika mentén, úgy a kamasz is hasonló képpen cselekszik, házon kívűl.
Fontos, fontos nem is vitatom, hogy ki mennyit, hogyan, milyen mértékben, milyen technikával alapozik gyermeke életében, de nem elégséges.
Sziszüphoszi munka a nevelés.
Soha nincs vége és ritkán látványos az eredmény, amit nagy nehézségek árán sikerül elérnünk.
De gondolom, nem is emiatt tesszük - legyünk szülők vagy pedagógusok.
Hanem szeretetből.
Mert mást nem is tudnánk tenni.
Erre teremtett bennünket az Isten és kész.
Hivatás vagy semmi - a mindent vagy semmit analógia mentén.

Amióta egy hatalmas, minden korosztály számára alternatívákat kínáló játszótér mellett élünk, van alkalmam közelről megfigyelni a kamaszokat.
Van, hogy nagyon elszomorítanak.
Mert kockázatos a viselkedésük.
Mintha minden egyes szavukkal, tettükkel segélykiáltások tömkelegét adnák le, csak éppen nincsenek vevők a közelükben, akik az általuk leadott jeleket dekódolni tudnák.
Mi van a szülővel?
Mi van a kapcsolatokkal?
Miért nem beszélgetünk? Kiáltunk, nevezünk nevén dolgokat? Miért ugrunk bele a szakadékokba öszántunkból, miért nem elég az időben leadott segélykiáltás ahhoz, hogy megmentsük egymást? Önmagunkat?

Emlékszem magamra.
Hasonló módon éltem. És nem kértem segítséget. Úgy éreztem nincs kitől. Elég mindenkinek a maga baja. Mellesleg, elég is volt. De nekem akkor és ott szükségem lett volna segítségre. Sok mindentől megmenthetett volna egy segítő kéz.
Ugyanezt látom ezeken a fiatalokon is.
Elengedi a szülő.
Tiszta. Pénz van nála. Rendezett .
Beülnek az általuk alkotott szemét kellős közepébe - köpnek, harákolnak. Egymást túllicitálják a trágárságban és a kockázatos viselkedési minták produkálásában.
Fogy a cigi. Sokszor pia is. Nő a bánat, mélyülnek a szakadékok.
Nincs irgalom.
Messze mindenki.

Ma két lány.
Fehérek.
Egy román és egy magyar. Barátnők.
Minden nap itt vannak.
A magyar kistestvérére vigyáznak közösen.
Komolyan veszik a feladatot.
Máig.
Ma jöttek a cigány fiúk.
Nem a normális fajta, hanem az elvadúlt.
És mind rosszabb és rosszabb lett.
Egyszer jött egy fiú, aki belerugott az egyik lányba, akiről késöbb kiderűlt, hogy a barátnője.
Aztán - mindkettőjükkel csókolózott.
Aztán, jöttek a nagyobb fiúk. Akkor a rugdosó hátrább húzodott, átadva a terepet, akár egy farkas a falka alfahímjeinek.
És azok a lányokkal szabályszerűen játszani kezdtek.
És a lányok lépésről-lépésre mentek közelebb gyanútlan a szakadékba.
Buták voltak?
Naivak?
Tapasztalatlanok?
Nem tudom.
Csak azt éreztem baj lesz.
És nem tehetek semmit.
Ki vagyok én?
Mi közöm?
Hol vannak a szülők?

Most őszintén.
Meg kell menteni az embereket? Vagy hagyni kell a dolgokat a maguk medrében folydogálni?
Ha Isten nem szól bele, kicsoda vagyok én, hogy belebeszéljek?
Egyáltalán - szolgálhat valakinek javára, ha bántalmazzák?
És hány embert lehetne megmenteni?

Vannak szocmunkások, akik külföldön mentenek ki lányokat a prostítució karmaiból.
Lehetne ugyanazzal a technikával megmenteni gyerekeket parkokból is.
De kinek lenne a feladata?

A szülőnek - hogy ne hunyjon szemet a kölyke élete felett - a nem látom, nem fáj attitűddel.
A pedagógusoknak - mert igen sokat tehetnének ennek érdekében.
És nem tudom, mert tele de s tele vagyok fájdalommal.

Mutasd sza az állatodat és megmondom ki vagy

Akárki tudhassa, hogy a kutyák egy idő után stílusban, lendületben, gesztusokban, mimikában, mozgásban, temperamentumban és külalakban összetévesztésig kezdenek hasonlítani a gazdához, vagy az őket tartó, gondozó családhoz.
Nem megyek messze. Erre élő példa a mi családunk két különböző fejlődési fázisban gondozott kutyája.
Ott volt Puma, a csodálatos már-már nem is kutya írszetter.
Valamikor csodás karriert futott be. De mire hozzánk került már nem versenyzett. Mint egy első világháborút megélt arisztokrata - utolsó percig őrizte tovatűnt méltóságát.
Kissé meghízott.
A régi idők emléke felett gyakran pityergett.
És ha tehette, berugott.
Akármelyikünk vitte ki a Komphoz, vagy fel a Somira, részegen jött haza.
Addig koválygott az asztalok között, vagy a fűben csendesen sörözgető fiatalok között - parolázgatva, amíg mindenhonnan bevasalt egy sört. Azt szép csendben felhajtotta. Majd hazafele vonszolni kellett.
Másnap csak feküdt és nyögött.
Puma csendes volt, méltóságteljes, kiegyensúlyozott, laza, magabiztos és határozott.
Volt hogy a barátok erdőre mentek.
Elkérték futtatni, barangolni, sétáltatni.
Puma nem ellenkezett, tudta, hogy hiába tenné.
Ügyesen pórázt vett, majd féluton kecsesen kihúzta a fejét és hazajött.
Mire a srácok visszajöttek egy jót aludt a blokelőtt.
Majd mint aki jól végezte dolgát, velük együtt bejött.

Aztán jött Tóbi.
A fekete ördög.
Igazi gézengúz doberman.
Vékony, izgő-mozgó, hiperaktív, troll.
Ő a családunk egy elég hányatott periódusában élt velünk.
Olyan volt mint egy neveletlen gyermek.
Hiába hordtuk magánórára, kutyasuliba, kutyatrénerhez - ő önfejű maradt.
Imádta éjjel a Holdat kémlelni.
Ha kimentél vele agyvérzést kaptál. Hiszen kikérezett, hogy megy a hasa, mire lazán bámulta a Holdat.
Ha egyedül engedted ki, addig várt, amíg egy szerencsétlen és gyanútlan járókellő arra nem tévedt, akit aztán a semmiből előtörve kicsinált. Ugatott és kergetett - játékból. Nem harapott, de ránézni is rossz volt.

A gyerekek állatot akartak.
Mindenáron.
Nos - dobtunk egy kalkulust.
Madár nem, kutya nem, hörcsög nem, mókus nem, halak nem, tengerimalac nem, oposszum nem, sőt - semmi sem.
Az állattartásnak nevelő hatása van. Igen sok olyan területét fejleszti a gyereknek, ami a szülő vagy a pedagógus figyelmét elkerüli, pedig nélkülözhetetlen a kiegyensúlyozott élethez.
Jó lenne a kutya, de nem blokba.
És nem ennyi tapasztalat után.
Amikor pontosan tudom, hogy mivel jár.
És azt is, hogy a gyerek egy darabig rendezi, aztán marad a gyanútlan szülőre.

Nemrégiben a fb-n hírdeti valaki, hogy örökbefogadókat keres két teknősnek.
Instant és nagyjából gondolkodás nélkül csapok le rá.
Kell.
A gyerekek örjöngenek örömükben.
Jól telik a tengeren, de jöjjünk már a teknősökért.
Tegnap jönnek a békák.
Két hatalmas állat, egy óriási akváriumban.
Nagy a kalamájka.
A két csendhez szokott teknős állandó forgalomban van. Veszik-teszik, kergetik, fogják, simogatják, nyalják, etetik, fürdetik, nézik.
Balázs bekapcsolja nekik kedvenc rajzfilmét a Masa I Medvedet.
Aztán megmutatja az ezerkétszáznyolcvanhárom katonáját, majd felolvas a kedvenc meséskönyvéből, majd gondolkodni kezd, hogy miből és hova vessen nekik ágyat.
Közben ötször átrendezzük az akváriumot, beletesszük a tengerről hozott kagylókat, majd kivesszük.
Fő a vacsora. Kapnak belőle egy falatot - csak úgy kostulé.
A játszótérre menet a gyerkőzök hintáztatni és csúszdáztatni vinnék a magányra és csendre vágyó állatokat.

Este elül a zaj.
Nesztelenül megyek ki az utolsó cigimre.
Felelősséggel tartozom.
A békák, mint akiket agyonvertek.
Reggelig mozdulatlanul alszanak.

Kellett nekünk állat...
Kellett nekik család...

Bolgár levelek

Első levél
Drága Néném, bizonyára te is jól tudod, az idő megszépíti az emlékeket.
Vagy bennünk történtek átalakulások az elvárások terén, vagy görcsösek lettünk, vagy ahogy az elébb említettem, az eltelt idő megszépítette emlékeinket.
Álmainkban ugyanis élt Bulgária, mint a nyaralások öt csillagja, s erre is csak hármat tudnak biztosítani lépten nyomon. Hogy mit jelent a három? Hol megfelelőt, hol meg elfogadhatatlant. Kinek mit és mikor mit. Nekünk első nap csalódást. Tudod Néném, ha nem heverne a tenger a lábaim előtt, talán továbblépnék. De a tenger mindent visz.


Második levél
Drága Néném, bizonyára te is tapasztaltad már, hogy amikor egy történetnek tanúja vagy, keresel egy hozzád közel álló szereplőt, akivel azonosulhatsz.
Meglepődve vettem tudomásul, hogy nem a dőzsölökkel, hanem a munkásosztállyal tudok azonosulni.
Itt vannak ezek a lányok és helyenként fiúk.
Egyetemisták lehetnek, vagy helyenként azok sem.
És amíg mi itt nyaralgatunk, nyaralgatunk, ők keményen és megszomorodottan dolgoznak.
Igen fiatalok, de a szemeikből hiányzik már a csillogás.
Azon gondolkodom, mi moshatta ki Néném?
Hogy Igazságtalan az Élet?
Hát nem az?
Vagy ők még nem tudnák? És most kezdenek szembesülni ezzel?
Van itt egy lány.
Szépecske, vékonyka, magaska.
Nyilván, külcsínre többecske mint az elhízott nyaralók nyolcvan százaléka.
Azok mégis ülnek, ő meg áll.
De nem bölcsen, hanem dühösen. Elégedetlenül. Idegesen. Csapkodósan.
Mondanám neki, hogy addig kell állnia, amíg le nem csillapszik a dühe. De én nem tudok bolgárul, ő meg nem beszéli a magyart. Angolul ilyen dolgokat nem mondunk.
Nem hiszem, hogy az angol nyelvnek lennének erre kifejezései.



Harmadik levél
Drága Néném, bizonyára emlékszel, mennyire invitáltalak magunkkal.
Nos, jöhettél volna te is.
Itt a hely tele van idősekkel, betegekkel, fogyatékkal élőkkel.
Tudod, ez már a vénasszonyok nyara.
Hát, mindent meg is tesznek, hogy kihasználják.
Nekem sűrűn sirnom kell.
Örömömben és bánatomban egyaránt.
Háborognak bennem az érzelmek, mint a tenger hullámai.
Örülök annak, hogy ezek az emberek nem ismernek korlátokat. Jönnek, ahogy és amivel tudnak, isszák az élményeket, eszik a tapasztalatokat és élnek nagykanállal.
És sirnom kell ha arra gondolok, hogy nálunk otthon  hány megkeseredett fiatal hiszi azt, hogy nincs joga az élethez.
Hát van...



Negyedik levél
Drága Néném, bizonyára hallottál az all inclusive és az ultra all inclusive kifejezésekről.
Nos abban élünk.
Van itt minden, ami a gazoláshoz szükségeltetik.
Tudod Néném olyan ez, mint egy disznónevelde.
Állandóan etetés van.
Beetetés.
És az emberek zömének hiányzik a kontrollja.
Némelyek állandóan esznek.
Aztán nem is esznek, mert tele vannak, hanem gazolnak.
Pakolnak, turkálnak, félredobnak, újra elővesznek, rálépnek.
Eszembe jutnak az otthoni rászorulók.
A gyerekek, akik életükben nem láttak ennyi ételt egy helyen.
A gyerekek, akik vizen kívűl nem igen ismernek mást.
Itt meg a víz luxus.
Mert mindenki színes leveken él.
Néném, az emberek némelye disznó.
Zabál, gazol, hízik, elvan.
Mit mondhatnék nekik?
Mit mutathatnék, hogy jobb belátásra bírjam?
Mit szólhat a karcsú Ádámot és szexi Évát teremtő Isten mindehhez?
Néném, azt hiszem, szomorú vagyok...



Ötödik levél
Drága Néném, bizonyára tudod, a minőségi idő repül.
Na mi is így jártunk.
Eltelt a hét anélkül, hogy észrevettük volna.
Felejthetetlen nyaralást zárunk.
Közel a természethez, önmagunkhoz, egymáshoz.
Tudatosan figyeltünk erre.
Na de ismerkedtünk is.
Zömében oroszokkal.
Jó volt itt lenni. Talán majd jövőre is.
Amikor már pontosan tudni fogjuk, hogy igen, az idő erősen megszépíti az emlékeket...

Drága Barátaim,
egy ideig nem fogok jelentkezni.
Chuck Norris lányához méltóan, elmegyek most szépen nyaralni.
Akinek hiányzom, majd keres.
Egy hét múlva ugyanitt.
Köszönöm a figyelmet, a szeretetet, az ihleteket és az esélyt.
Legyetek jók, vigyázzatok egymásra.
Szeretetemmel, Éci.

Amikor unóka születik a családban a nagyszülők - gondolok itt elsősorban a Nagymamákra, elkezdenek furcsán viselkedik. Mivel már abban az életkorban vannak, amikor számukra a lelki és mentális a valóság, a születés pillanatát hatalmas előregyártott elméletek, stratégiák és mi lesz ha...- hipotézisek előzik meg. Bekészülnek, bemosakodnak a feladatra.

Az anya nem tud ennyire mályen felkészülni.
Mert őt ugyebár visszafogja a bemosakodásban a saját fizikai korlátoltsága, fájdalmai, és az állapottal járó nehézségei.
Nem így a Mamákat.
Nem is csoda hát, hogy első útjuk a baba születését követően a szülészetre vezet.
Kész repertoárral arról, hogy ki hol fog ülni, állni, feküdni, ki mit fog mondani, a baba hogyan fog festeni, mit fog pislogni és talán el is mosolyodni a Mamával való első találkozáskor.

Ez az anyákat számtalanszor feszélyezi.
Mindez nem fogalmazódik meg elsőre, de számos konfliktus forrása lehet az elkövetkezendőkben.
Nem sok időre rá, ahogy a baba hazakerül - az első hat hét nem is szól másról, mint hatalmi harcokról, amik mind mind arra mennek ki, hogy ki foglalja el az első helyet a baba életében.

Szegény anyuka közelharcot vív a Nagymamával, vagy ne adj Isten Nagymamákkal, hogy neki is szava lehessen saját gyermeke nevelésében.
Ha túlzottan vehemensen harcol előfordulhat, hogy a Nagymama vagy Nagymamák szövetkeznek az apukával ellene. Mondván, magyarázván, hogy a szülés utáni állapota okozza furcsának tűnő viselkedését. Szegény újdonsült apuka - csak egy bűnbakkot keres a nemkívánt helyzetre. Az anyját nem okolhatja. Marad hát a szerencsétlen feleség - aki annyi mindenért hibás. Megváltozott külsejéért, elfoglaltságáért, hormonok okozta hangulatváltozásaiért és hadd ne soroljam tovább. Apa, a második helyre szorulva, boldogan, de zavarodottan veti bele magát feleségével szemben folytatandó harcába, amit a Nagymamák oldalán vív.
Miért is?
Ki miért.
Mama az első helyért. Egy új célért. A feltétel nélküli szeretetért. Azért, hogy ismét fontosnak, hasznosnak és nélkülözhetetlennek érezhesse magát.
Apuka az első helyért, a jó szexért, a jó szexért.
És anyuka - a saját életéért.

Ma láttam a játszótéren mindezt a saját szemeimmel.
Egy apukát és egy nagytatát, ahogy hülyét csináltak magukból és egymásból a gyerek figyelméért. Pedig szegény gyerek nem akart egyebet, mint élvezni a társaságukat és önfeledten játszani.
Apuci megmutatta édesapjának: te soha nem játszottál így velem, mindig elfoglalt voltál, nem volt rám soha időd, ne lépj közel hozzá, őt nem veheted el tőlem, ő az enyém.
Tata: én támogatlak benneteket anyagilag, függtök tőlem, ha én nem lennék, éhen halnátok, most nőttem fel a feladathoz, engedj közel.
Aztán Tata feladta.
Ekkor néztem meg közelebbről.
Igazi gazdag üzeltember.
Jó kocsi, márkás ruhák és cipők, gondosan őrzött és védett test, profi fodrász nyirta haj. A szeme...az furcsa volt. Nem tudtam olvasni.
Aztán megjelent egy tinédzser lánycsapat félmeztelen.
Ekkor sikerült kinyitnom a tekintetében lakó könyvet.
Falta a szemével a nála negyvenhat évvel fiatalabb lányokat.
Akik szépek voltak és üdék.
Ekkor értettem meg az apukát.
Bazdmeg...
Hogy mik nincsenek.
Egyetlen egy szituációban mennyi minden lakik.
Nem szabad belelesni ezekbe a titkokba.
Olyanok mint a századik szoba.
Na most aztán cipelhetem...

Van egy új barátom.
Nem választottam, kaptam.
Ő Károly.
Nyolcvanas.
Skizofrén.
Csak olyankor jön, amikor nagyon nem kellene.
Tanítani jár.
Elfogadásról, tiszteletről, türelemről, aktív hallgatásról, megértésről.
A lemeze változatlan.
Hozza a formáját minden egyes alkalommal.
Van, hogy agresszíven, de van olyan is, hogy szelíd szenvedően.
Ugyanazok a számok.
Melegben idegesebben dübörgő hangokat hallat.
Hidegben - normalizálódik állapota és szelídebb vizekre evez.
Haragszik a világra.
Sokszor én jelentem neki a kapcsot a világhoz.
Elmondja hát.
Kitombolja magát.
Meghallgatom.
Néha provokál.
Válaszolok rá.
Nevetni kezd.
Azért szeretem magácskát Évácska - mert olyan a hangja a sok szivartól mint Karády Katalinnak - de maga nem is tudja ki az a Karády. Vagy tudja?
Ilyenkor énekelek neki.
Természetesen Karádyt.
És azért is szeretem, mert pont olyan hülye mint én.
Ilyen hülyéket keresek nyolcvan éve, de nem találok.
Erre itt van maga.
Pont olyan hülye mint én, csak nincs papírja róla.
Vagy van, Évácska?
Szét kell néznem a papírjaim között.
Károly sokat tud az életről, és egyre többet rólam is...

Isteni Gondviselés

Bármit is jelentsen,
Kinek mit jelentsen,
Nekem mit jelentsen?...

Van egy család, talán már írtam róluk, nem tudom.
Egy mama, aki súlyos krónikus beteg. Egyedül nevel mikor hány gyereket. Azért mikor hány, mert amikor a fiatalok megunják rendezni, gondozni, nevelni gyerekeiket, egyszerűen odalökik mamának. Aki örül nekik és szeretettel neveli, gondozza, ápolja őket.

A legkisebb óvodás korú. Most lesz kiscsoportos. Aranyos, szép kislány. Imád egyedül játszani, könnyen barátkozik és a hatalmas nyomor ellenére is, jól tápláltnak tűnik. Pirospozsgás arcocska, bodri hajacska, nem sovány, de nem is puffadt, éppen jól van. Igaz, hogy a cipőcske nagy neki és már vásott is, igaz, hogy a ruhácskája előtte már hat generációt kiszolgált, de amikor elmosolyodik, kisüt a Nap.

Valamelyik nap olvasom, hogy a helyi RMDSZ gyűjtést szervez szegény családok megsegítésére. A cél tanszerek vásárlása, hogy minél több hátrányos helyzetben lévő gyerek, gondtalanul el tudja kezdeni az iskolát.
Állandóan bennem vannak Gondosék. De most hírtelen végighasított a lelkemen a gondolat - honnan cipő, ruha és tanszerek ennek az én kis családomnak?
A gondolatban benne - kapok valami élelmiszeradományt, amit azonnal oda is adok. Hálálkodnak, Isten tudja ettek-e már valaha hasonlót, míg nálunk mindennapos...
Mire délben megkeres valaki éppen itt a Fb-n, hogy szívesen segítene egy nehéz helyzetben lévő családot, most iskolakezdés előtt.
Kapóra jött.
Persze, hogy Gondosék.
Tovább már álmodni sem merek, mire kicsit később szól, hogy még egy család beleférne.
Repesek az örömtől.
Hívom Gondosnét.
Közben ők már a segítségemmel előző nap felvették a kapcsolatot.
Bejön és meséli.
Felírták neki a Sanaxot. Tudatosan nem veszi be, mert hallucinál.
Délelőtt éppen osztályozták a semmit.
Nincs cipő, nincs ruha, nincs füzetre, írószerekre, táskákra, könyvekre...
Azt mondta a gyermekeknek ne csüggedjenek, majd az Isteni Gondviselés kiteremti. Két hét alatt bármi történhet, akár csoda is.
Közben aznap délután hívja a hölgy és elmondja, hogy rajtam keresztül, meg tanszerek és iskolakezdéshez szükséges miegymás.
Első reakciója előkapni a Sanaxot és megszámolni.
Hogy most akkor hallucinál vagy tényleg igaz?
Csak másnap nyugtatom meg, hogy tényleg igaz és nem a Sanax és nem egy rossz vicc.
A szemembenéz és mondja:
el tudja maga képzelni kedves, hogy mit jelent ez nekünk?...
És akkor őszintén mondom:
Nem.
Mert nem...

Nem is tudom mennyi ideje annak már, hogy fogyatékkal élőkkel foglalkozom.
Van akit visszahökkent még a gondolata is, de számunkra már létforma. A gyermekek ebbe születtek bele, ebben nőttek fel és számukra teljesen a lét része a fogyatékkal élő emberekkel való együttélés. Különbséget is tudnak tenni a kategóriák között, főként, hogy minden egyes típus mögött számukra egy jó ismerős, barát vagy játszótárs van.

Minap egy anyuka kérdezte hogy dolgozom-e.
Mondom igen.
És mivel foglalkozom?
Mondom, hogy fogyatékkal élőkkel dolgozom.
Mire ő: te szent Isten... És így gyermeket nevelni... És nem féltem a terhesség alatt, hogy nekem is sérült lesz a gyerekem?... És a gyerekeket távol tartom-e kellőképpen ettől a nemkívánt milliőtől?

Tudod, két dolog született meg bennem akkor és ott élesen.
Egyik az agresszió volt.
Ugyanis határozottan parancsolnom kellett magamnak, uralkodnom kellett magamon, hogy ne verjem agybafőbe ott a gyereksereg előtt.
A másik, hogy jólnevelt anyuka módjára megtanítom pár mondatban arra, amit minden áron tudni kell a fogyatékkal élőkről, harmadik, hogy felállok és elmegyek.
Végül nem választottam egyiket sem.
Mélyen a szemébe néztem és csak ennyi mondtam:
- nekem és a gyermekeimnek megtiszteltetés ezekkel az emberekkel együtt dolgozni és élni. Itt a nemkívánt társaság Ön illetve az Önhöz hasonlók, akik miatt akkora harcok árán is akadozik a sérültek és fogyatékkal élők integrálása.

Itt van egy halmozottan sérült személy Magyarországról.
Hogy mennyire bátor, csak az bizonyítja, hogy gondozó nélkül jött el repülővel, Magyarországról, úgy, hogy közben egy vak hangot nem beszél románul.
Tegnap fel akart jutni a Kultúrpalótába, egy állandó tárlatot megnézni, magyar képzőművészek munkáiból.
N akadályba ütközött. Amik között leghangsúlyosabb az el nem fogadás és meg nem értés voltak. A kényelem és elszigetelés javára.
Van ugyebár lift, de nincs segítség.
Van személyzet, de nem szívesen hagyják el az asztalukat.
Nincs olajozott közreműködés a Megyei Könyvtár Épülete - ahol a mozgássérültek számára lift van és a Kultúrpalóta épülete között.
Alig kaptunk embert aki segítsen.
Majd nem nyílt az ajtó.
Majd alig kaptunk másik embert, aki odavezessen.
Majd alig kaptunk magyart, aki körbevezesse és hajlandó legyen őt liftbe tenni és levezetni.
A többit nem tetézem, mert már így is sok.

Nem szólók a wck hiányáról.
Nincsenek, ha meg vannak elérhetetlenek, ha meg elérhetők, akkor meg nem kívánják bemocskolni azokat. Nem értik meg, hogy létszükséglet.
Ugyanis ezek az emberek nem mernek enni és inni, mert képtelen elvégezni azt, ami számunkra egyértelmű akár a fa tövében is ha már nagyon muszáj.

Továbbá - ott volt a Forgatag.
Tele voltunk gyerekekkel, fiatalokkal.
Azok egymást szétszaggatva próbálták kis játékos szigeteink mindegyikét - hogy milyen nem hallónak, nem látónak, mozgássérültnek lenni. Milyen álldogálni egy tömegben, vakon, milyen közlekedni a kerekesszékkel úgy, hogy nem adnak elsőbbséget, nem figyelnek rád és nem tartanak képesnek semmire.
A gyerekek és fiatalok imádták.
Rengeteget tanultak.
Sok szülő vagy nagyszülő nem.
Fiam!... Örülj, hogy nem vagy handikápát. Nehogy beleülj, állj félre. Adj hálát az Istennek...Menjünk innen.
Na ez a generáció az, amelyet már nem lehet nevelni - de nagyon kellene. Hogy tudják meg ez egy nem - nemkívánt milliő, hanem ezek az emberek mindegyike értékes, aranyos, humoros, érző tagja a társadalomnak.
Céllal vannak jelen.
És ők tisztában vannak a sajátjukéval.
Mi a miénkkel igen-e?

Soha nem fogom elfelejteni az egyetem elvégzése utáni időszakot. Olyan volt akárcsak a 12 osztály vége. Hatalmas ünnep, nagy óváció, szép emlékek - és akkor valaki hírtelen kihúzta erővel a talajt a lábunk alól. Azt a biztonságot, ami nélkül számunkra nem létezett élet.
Ilyen annak a szerfüggőnek, aki pár hónap vagy akár egy év után hírtelen kijön a Kísértések Földjére, lábak nélkül. Csak neki legalább van egy tanácsadója aki mellette áll, akit felhívhat, akitől segítséget kérhet ha bajban van.
De a frissen végzetteknek nincs ilyen.
Egymás előtt a szégyen van. A megjátszás. Mert mindenki ugyanazt érzi, de most hogy valljuk be egymásnak, katonákul, hogy a harctéren utolért a fosás?
A szülők gyakran nem hajtogatnak rendületlenül egyebet, minthogy fiam..., lányom..., hatásszünet - én a te idődben már rég anya voltam, tíz évem volt a munkamezőmön, kerestem, míg téged tartunk, mint a vakot...
Ha vendégek jönnek változik a képlet, akárcsak a mészárszékben.
Jajj...a fiam? Hát a hatodik egyetemen van, már két masteratus birtosokosa és készül a harmadik doktorátusz diszértációnusz megvédésére. Ne kérdezd, hogy mi az, mert csupa ilyen dolgokat művel, de mind jól.
Hogy dolgozik?...
Éjjel nappal.
Hogy fizetik-e?
Há...fogják. Me ígérték...

És a gyerek bent sír, sőt, zokog. Bizonytalan, szomorú, irányvesztett, kétségek között hányódó.
Ami a szülőt illeti - ambivalens érzésekkel küzd.
Van benne büszkeség - hogy a fia megvalósította, amiről ő csak álmodhatott. És van benne félelem, hogy ha már nem lesz, ki ad ennek az okostojásnak egy falat kenyeret?

Amivel baj van, az-az, hogy soha nem játszanak nyílt kártyákkal.
Elfelejtenek egymás nyelvén megszólalni.
Marad hát a terméketlen vita és a halmozódó sérelem.
Tályogosodnak a sebek és telnek az évek.
Nem csoda hát, hogy ha a kilencvenkettedik eggggyetem után a fiatal külföldön próbál szerencsét és egyszer jár haza egy évben, de azt is futva teszi, elfoglaltságra hívtakozva.
Marad hát a szülőnek a jó öreg mészárszék, ahol két kolbász között el lehet ámítani Gizikét az újonnan tanult, meg nem értett fogalmakról a gyerek jelenét és jövőjét illetően.

Nálunk volt ez  Viki lány, Taiwanból, hat hétig.
Buddhista.
Kérdeztem tőle, baba, milyen benyomást keltünk benned?
Mire ő: mint a keresztesek. Vadak vagytok, hangosak, kaótikusak és zajosak.
Igaz.
Ő is most ment keresztül ezeken a nehézségeken, amikről írtam.
De a CSALÁD mellette állt.
A győkerek mutatták számára az útat.
Ünnepeik, üzeneteik, szokásaik vannak, amik megvédik őket az eleséstől.
Annyira tisztelik egymást, hogy az számunkra felfoghatatlan.
Minőségi időt töltenek egymás társaságában és sokat vannak csendben.
Nem lokálokba járnak feltöltődni, hanem önmagukba. A természetbe, egymásba.
Na látod - ezt felejtettük mi el.
Önmagunkat, egymást, a csendet, a természetet és a szokásainkat.

Az egész éltemet végigkísérte az, hogy sehol nem találtam a helyem. Nem vagyok nehezen alkalmazkodó, sőt sulis koromban sem voltam problémás gyerek. Korán értem - talán kissé túl korán is. Az iskolák amelyeket látogattam örömöt jelentettek, az egyetemek amelyeket elvégeztem a nagy barátságokról szóltak, sok tanulásról és felejthetetlen élményekről. Mindig is nagy baráti körök tagja voltam. Tehát furcsa sokszor még számomra is a helytelenség magas érzése, ami végigkísér. De van. És mint olyan, lépésről lépésre szembe is kell néznem vele.

A legerőteljesebben akkor jelentkezett, amikor szülő lettem.
Elkezdtem ugyanis a játszótereken furcsán kívűlállónak érzeni magam.
A csoportok, fejlesztések, tornák, masszázs, ilyen-olyan foglalkozások, ahova hordtam a gyerekeket, még jobban növelték bennem az idegenkedést.
Egyszerűen nem voltam olyan, az, amit a többi szülő lazán, mintegy farból hozott.

Én sokáig szoptattam. Szégyenteljesen sokáig.
Én voltam fáradt és türelmetlen.
Gyakran ideges.
Sokszor hisztis.
Nagyokat sírtam és kacagtam.
A gyermekeimet ha nem viselkedtek rendesen, összeszidtam. Ha meg elvárt módon voltak jelen, akkor dícsértem.
Nem voltam hangsúlyozottan hagyományörző, inkább egy modern, kategórizálhatatlan anya.
Más voltam.
Mert ők liberálisak, hagyományőrzök, mosolygósak - akár fogaik között is, soha nem sírtak, de talán nem is nevettek, nem voltak hisztériásak és a gyerekeik mély győkerű magyar nevek büszke viselőik voltak.

Voltak helyek ennek köszönhetően, ahova egyszerűen már nem is mentem el, mert tudtam, hogy úgy számomra, mint kategórizálhatatlan gyermekeim számára furcsa lesz és idegenszerű a részvételünk.
Tudomásul vettem, hogy nem illünk sem ide, sem oda és kész.
Magunk kell megtalálnunk azt a helyet, amit otthonunknak nevezünk. Lelkiekben, természetesen.

És akkor eltelt pár év.
A gyerekeim ugyebár 5 és 7 évesek.
És kiegyensúlyozottak, jól alkalmazkodók, érettek, intelligensek, könnyen interakciónálnak, mindennel tudnak játszani és minden egyes gyerek a barátjuk, akivel öt percet játszanak.
Alkalmam volt viszontlátni azokat a szülőket és gyerekeiket akik miatt vagy helyesebben akik mellett kényelmetlenül éreztem magam.
Sokszor kevesebbnek, elégtelennek, nem elég jó anyának.
És láss csodát:

Fám gyümölcsei páratlanok.
Míg idegenkedve szemléltük a mást, felismertük, hogy értékesek vagyunk.
Ez egy közös reveláció volt.
A másként nevelt gyerkőcök hisztiztek, agresszívek voltak, nehezen alkalmazkodtak, kisajátítottak tárgyakat, barátokat, szülőket, helyszíneket. És állandóan elégedetlenek voltak.

Valami megszületett bennem.
Akkor és ott.
Akárcsak a gyerekeimben.
A megelégedettség, a célbaérés, a jó úton haladás büszkesége.

Mert mindenkinek helye és útja van.
A nyáj nem mindig üdvözít.
Bennünket úgy tűnik semmi képpen nem...