2013. augusztus 27., kedd

Talán hatodikos lehettem, amikor édesanyám véletlenszerűen megajándékozott két kötet szexuális felvilágosítás könyvel.
Az egyiknek, akárcsak Csernus művének az volt a címe, hogy a Férfi, a másiknak A Nő.
A könyv egy része emlékeim szerint tecnikai ismereteket tartalmazott a testről. Miből áll, hogyan működik. Bőven illusztrálva volt, szép, nagy színes képekkel.
A könyv második része a libidót valamint a kiegyensúlyozott szexuális együttlét szabályait tartalmazta.
Kis időre rá, hajszál híján egy erőszak áldozatává estem. Szólni nem mertem senkinek. Hamar újratanulmányoztam a könyvet, hogy milyen esetekben eshet teherbe a nő.
Na ez a rész hiányzott.

Nemrégiben Magyarországon kapott szárnyra az a hír mely szerint elengedték a szülők a tizenéves kislányt házibuliba, ahol a haverek leitatták és erőszak áldozatává tették.
S akkor feltevődik a társadalomban a kérdés, hogy mennyiben volt hibás a kislány, illetve mennyiben tehetők a szülők felelőssé.
Helytelen.
Előszöris, könnyű nekünk arra gondolni, önmagunk megnyugtatása érdekében, hogy minden ember, legyen az nő vagy férfi, aki erőszak áldozatává válik, hibás. Kihívó.
Nem.
Lehet, hogy naív, lehet, hogy butácska, lehet, hogy tapasztalatlan, lehet, hogy mulasztott, de nem hibás.
Ugyanis SENKI, AZ ÉGEGYADTA VILÁGON SENKI nem követhet el akkora hibát, hogy ez legyen a bűntetése.

Az egész történet legfájdalmasabb pontja, hogy a statisztikák szerint az kiskorú áldozatok nem mernek a szülőkhöz fordulni. Igénylik egy tapasztalt, biztonságot nyújtó felnőtt támaszát, de amennyiben lehet, az ne a szülő legyen.
Mert a szülő nem tud jól, helyesen viszonyulni.
Nem higgadtan kezeli a problémát, ezzel még nagyobb sérelmeket okozva a gyermekben.

Nem vagyunk egymással olyan kapcsolatban, hogy megengedjük magunknak ezt a feltárulkozást, ezt az ősbizalmat. Félünk, rettegünk a következményektől.
Inkább egy idegennek, akit magunk mögött hagyhatunk, aki soha többé nem emlékeztethet a feldolgozatlan traumára.
Kár.
Emlékszem, amikor első gyermekemet hordtam ki.
Nem lehetett senkihez fordulni kérdésekkel.
Minden egyes embert zavarba ejtettek a kérdéseim.
Érdekelt, hogy meddig élhetek bűntetlenül szexuális életet, mit tehetek, meddig feszíthetem a húrt - és akárcsak kamaszkoromban, falakba, tabukba ütköztem.
A korházból kijövet, szülést követően, szintén ezt éltem meg.
A gyermek gondozása kapcsán, a türelem és türelemhiány mentén, nem is szólva a szexualitásról.

Milyen minták ezek?
Miért nem merünk beszélgetni azokról a dolgokról, amik igazán lényegesek?
És kihez fordulhatnak gyermekeink?
Kinek tehetik fel a kérdéseiket, amelyektől a jövőjük, az Élethez, Önmagukhoz való hozzááállásuk függ?

Senkinek.

2 megjegyzés:

  1. Főleg amikor azt hisszük (egyesek-régebben én is), hogy a SZEX az már nem tabú, mert mindenhol az folyik, csak sajnos külsőségesen. Mélyebben, alaposan, ŐSZINTÉN senki nem beszél róla,mindenki hallgat ,mint nyuszi csapott füllel a fűben. De eldöntöttem: Én elkezdem,beszélek róla.

    VálaszTörlés