Nem mindenki mer álmodni.
Nem nagy álmokra gondolok, hanem az Önmegvalósítás feladatára.
Mert feladat.
Életfeladat.
Ugyanis nem azzal a céllal vagyunk itt, nagy (nem)egyetértésben, hogy kicsináljuk önmagunkat és egymást. Hanem azért, hogy megismerjük önmagunkat, azon túl vagy azáltal azt az útat és feladatot, amiért itt vagyunk.
Ahogy a lét maga, az egyszeri ember megszületése sem véletlenek sorozata.

Jelen pillanatban két olyan megkeseredett, idős, skizofréniába bújt embert is ismerek, akik fél-tudatosan azt a döntést hozták meg, hogy többé nem álmodnak, hanem csak rémálmodni fognak.
Ördögi körben kapálózva keresik győkereikben a tetteseket - születésük, születésük előtti konfliktusaik valamint kisiklott életük felett.
Holott, egy ember hibás mindenért. Az, aki a tükörből visszapillant rám.

Hiba az (nem családi, hanem össztársadalmi), hogy mindenféléket fontosnak tartunk elmondani, kiemelni, megtanítani egymásnak, kivéve a legfontosabbat, hogy céllal vagyunk jelen.
Valamikor húszonévesen tudatosította bennem az egyetem és felejthetetlen oktatói, hogy fontos cél az önmegismerés. Minden más ennek alárendelt tényező.
Mert ahhoz, hogy helyeseket álmodjak, egyszer fel kell ismernem ki vagyok.
Nem követendő példákra, idolokra van szükségem, akiknek szimpatikus a külalakja, a stílusa, a felfogása, a gondolkodásmódja, az életútja, hanem a sajátomét kell felépítenem - amennyiben lehet egyéni építőanyagokkal.
Az út nem rögmentes.
Fájdalmas és szenvedésekkel teli felismeréseket rejt lépten-nyomon.
Mégis legyünk őszinték: mennyivel kényelmesebb másokat okolni a történtekért, mint saját magunkat...

A pályaválasztás sem könnyű folyamat.
Hiszen addig nem vagyok képes eldönteni mit szeretnék, amíg fogalmam sincs aról, hogy ki vagyok és merre tartok.
Rengeteg fiatallal dolgoztam együtt tavasz tájékán, akik érettségire készültek.
Szinte kivétel nélkül - egyik sem tartotta fontosnak az önmaga megismerését.
Megfelelni akartak a családnak, az iskolának, a barátoknak, a szomszédoknak, az ismerősöknek.
Villogni akartak valamivel, ami nem is az övék.
És az iskola, a család nem húzott vonalat. Nem szabott határt. Hagyta őket iszapfürdőzni, mert divat.

A mese igazi kincs.
Mondja, a királyfi, szegénylegény, egyszerűlány, aki alig cseperedett fel - a hamuban sűlt pogácsáival elment világot látni...
A világlátásban ugyanis benne van az önmegismerés.
A határ-feszegetés és az álmok felismerésének csodája.
A hazatérő mesehős soha nem más álmait kezdi követni, hanem az út során képbe kerül a sajátjával. Megtudja ki ő és merre tart.
Hogy képes-e és akarja-e vezetni apja országát, vagy nem igazán királynak született.

Hol vannak már ezek a nagybölcsességek?
El merjük-e engedni gyermekeink kezét, hogy megtalálják önnön álmaikat?
Vagy sokkal egyszerűbb követtetni - akár egy boldogtalan élet árán is a család kollektív álmait?
Biztonságos ugyan, de soha nem üvözítő...

Valahol dolgozni nem leányálom, mondjuk - és felsorolunk legyőzhető akadályokat, hogy miért is nem. Pedig egy dolog miatt nehéz a másik szolgálatában állni: mert az ő álmai megvalósításán dolgozunk. Miközben a miénk, a sajátunk szomjanhal.
Az már lépés, ha egybeesnek álmaink és sikerül fogásokat ellesnünk és kitanulnunk, amíg a másik álmait visszük előre. De igazi gyávaság, ha itt megrekedünk, elfelejtve mindazt, amiért küzdeni kezdtünk, ami elindított.
Akárcsak a mesében a felejtőital elfogyasztása. Telik nap nap után és egyszercsak eljön a halál.

A gyermek nem a szavakból tanul. Hanem szinte kizárólagosan saját példáimon át.
Én ismerem-e magam, dolgozom-e azon, hogy ennek érdekében lépéseket tegyek, fontos-e számomra a miért, az Élet nagy Miértje, vagy belesímulok abba, amit felülről mondanak, a számbarágnak?
Tudom-e azonosítani Életálmomat és van-e bennem bátorság megvalósítani azt, vagy hagyom, hogy más használjon önnön álmai megvalósítása érdekében?
Továbbá - a kapcsolatom segít-e az önmegismerésben és kiteljesedésben, vagy elnyom, elhallgattat, szolgává tesz és gondosan tompít?
A mellettem élő ember önmaga árnyéka, vagy az, amivé lennie kell?

Az önmegismerés, kiteljesedés és álomkövetés nem egy véges folyamat.
A keresés és állandó utazás önmagunkban a cél.
Tágulások és tágítások, szemben a sötét csenddel és túnyasággal.

És soha nem elsősorban a másikért vagyok felelős, hanem csakis önmagamért.
Hogy az önfeláldozáson túl - minek az? - tanulhassak, segíthessek, mutathassak, fejlődhessek - ezáltal magammal emelve másokat.