Mondom az embernek ennyi év házasság után a tegnap, hogy most akkor elmondom, hogy mire vágyom, de ígérd meg kérlek, hogy nem nevetsz ki...
Becsszavát adja.
Mondom.
Kiröhög.

Lehet, hogy te is, ne ítélkezz elhamarkodottan...

A lakás ahova költöztünk hatalmas terasszal rendelkezik.
A szűk helyekhez szokott növényeim kissé belebolondultak a tágas terekbe, a nagy és friss levegőbe, a magaslatba, a fényes napsütésekbe és az ismeretlen szélsímogatásba.
Arra gondoltam, hogy mennyire vágyom egy veteményeskertre.
Egy kis parcellányi földre, amibe a gyerekekkel beültetnénk mindenféle magokat és várnánk amíg előbújnak. Öntözgetnénk, figyelgetnénk, eldiskurálnánk a fejlődés és elmúlás felett.
Mert értelmet ad az embernek ha látja a melót vele, az alfát és omegát.

Tudod, nekem senkim sem volt falun.
Amikor mindenki falura ment vakációzni én akkor is városon maradtam.
Negyedíziglen vagyunk városiak.
Ha az iskolában a zöldségekről, gyümölcsökről, majorságokról volt szó, lapultam. Mert semmit nem tudtam róluk, az azonosításukon kívűl. Nem voltak élményeim, emlékeim, mint másnak.
Azt hitték valószínű unom, mert soha nem szólítottak meg.
Vagy volt végre más, aki beszélhetett?

Tudatosan pityókaföldet kamaszkoromban láttam, ahogy málnabokrot is.
Hogy mik nincsenek... - gondoltam magamban, ahogyan a családokat dolgozni láttam.

Anyósom veteményeskertje mély tiszteletet ébreszt bennem.
Mint a plázacica:
- Mama, ezt mind Ön ültette? A saját kezével??? Nahát, s eddig én azt hittem gyárban készül...

Szóval kell az a kert.
És ha valami kell, az meg is lesz.
Már zsusztifikálva van a felsőbíróságnál, aki azt a nyomtékos választ adta, hogy rendben, hozok neked ládát és földet.
Az első salimat mély orgiában fogom elfogyasztani, miközben sikkantgatom: micsodavilág, micsodavilág...