Gyermekkoromban szoros barátságokat ápoltam a szomszéd gyerekekkel. De mint minden kapcsolatban, elkerülhetetlenek voltak a konfliktusok. Mindenki tudja, hogy a páros az jó, de a páratlan összeállítás már kevésbé szerencsés. Ha két gyerekem együtt játszik, szent a béke. Megszemélyesítenek, szerepjátékokat játszanak, hangokat adnak ki hozzá, helyzetbe verik magukat mindenféle előképzettség nélkül. Mintha valódi életszituációk jelenének meg előttem, a mondjuk, hogy...című játékaiknak köszönhetően.
Ezzel szemben, ha érkezik egy harmadik gyerek a párosba, az azosmódulag viszi az egyik gyerekemet, rendszerint azt, amelyikhez közelebb áll életkorban.
És elkezdődnek a viták, a duzzogások, addig, amíg az egyedülmaradt gyerek nem talál egy barátot. Mert a gyerekek számára még mindenki barát.

Ha a gyerekek összevesznek hatalmas érzelmek mozdulnak el a helyükből.
Ahogy a szeretet osztogatásában, vagy a baráti érzések elindulásában, a gyülöletben sem igazán szabnak határokat.
Ha többen vannak, kiéleződhet a helyzet.
Összekapnak, kiscsoportok jönnek létre, klikkek és elindul a harc.
Kémkednek, kifülelik egymást, interpretálják egymás szavait, kijelentéseit, mondatait, elsétálnak egymás előtt, erejüket fitogtatva - látod, nem félünk tőletek cím alatt.

A felnőtt sem különb.
Értelmes, meglett, művelt, céltudatos emberek cselekszenek ehhez hasonló módon.
Nem kell politikai elemzőnek lenni ahhoz, hogy felismerd a már elfelejtett gyerekjáték elemeit és szabályait.

Kérek egy szem cukorkát.
Nem adsz.
Megharagszom, mert nekem is jár.
Te üvöltöd, hogy az a tiéd és te döntöd el, hogy kinek adsz belőle.
Mire én vissza, hogy az közös cukorka. Mert mindenkinek jár belőle, nem csak a tiéd.
Mire te, hogy ez a te blokkod eleje, nekem jogom sincs itt lenni.
Mire én, hogy én költöztem ide hamarabb és ott van jogom lenni, ahol akarok.
Mire te erőszakhoz folyamodsz.
Ekkor lehallgatlak, kimagyarázlak, ahogy te is engem.
Nevetség tárgyává teszlek, ahogy te is engem.
Gyülöllek, talán jobban, mint te engem.
Kidolgozom egy stratégiát arra, hogy bizonygassam felsőbbrendűségemet és a nekem járó jogokat.
Várom a reakciódat.
Ha van az is baj, ha nincs az is baj.

És nincs mellettünk egy óvónő, aki ránk szólna, sarokba állítana, meghúzná a fülünket, vagy behívná az igazgatót, hogy igazságot tegyen.
A szüleinkenk sincs ki szóljon.
Magunkra vagyunk.
Mert felnőttünk.

Az okos enged, szamár szenved már nem működik, mert mindenki túlzottan okos.

Mondd mi legyen?

Jobb híján semmi.
Így élünk, ezt adjuk tovább és csodálkozunk, ha gyerekeink vérre menő harcokat vívnak önmagukkal, egymással, a világgal, az élettel.

Mert meghalt a csend, a béke, a bölcsesség, az igazság.
Maradtunk mi és a gyülölet.
Megkövülve, sziklaszilárdan, szabályok nélkül.