Divat jó színben feltüntetni magunkat.
Nem új a trend.
A régiek is igyekeztek elrejteni hatalmas rokolyáik alatt szartól bűzlő alsófertályukat.
A maszkírozás, a kamuflálás mindigis toppon marad, amíg embert hord hátán ez a szerencsétlen planéta.

A képeinknek ilyen címet szoktunk adni, hogy Moments...- Pillanatok.
És akkor megtöltjük gondosan és előre eltervezett, jobbnál jobb színjátékokkal az életünkről, amik semmilyen mértékben nem jellemznek
Sok más pillanatból tevődik össze életünk, amik mélyen meghatározzák azt, akivé és amivé formálódtunk.
Ezek az előbbi, vakációs, előre eltervezett és gondosan megválogatott Momentsek, elesnek rajtunk, megesnek velünk. A maguk gyönge kis színeivel próbálnak alakítani rajtunk. Ideig-óráig úgy tűnik, talán sikerül is, de aztán hatalmas erővel, mint a gáton az ár megjelennek a megszokott, aljas, kevésbé publikálható és nehezen vállalható pillanatok. Az életünk, mi magunk. Amivel ha kicsit is szembesülnénk - nem biztos hogy elvinnénk szárazon.

Olyan ez a szembesülés, mint reggel a tükör.
Ki ez a vén fasz a pizsomámban?
Mitől ilyen karikás a szeme?
Mióta alussza kukra a haját?
Mióta szűrkül a bőre?
És mondja már meg valaki, mióta lóg így rajta a bőr????
Na ez az.
De aztán munkába kell menni.
Elő a kis trendi, szoros nadrágot, a mindent eltakaró és ápoló kis ingecskét, a push up and do not let down-okat és mehet a színjáték.
Ha ezt valaki lencsvégre kapná, odabigyesszük, csak a magunk megnyugtatása véget, hogy Moments...

Sok minden történt az utóbbi napokban.
Tele vagyok Pillanatokkal.
A magaméval és a másokéval.
Az enyémben láttam meg másokat és a másokéban magamat.
És nem tetszett.
Nem mutatnám könnyen senkinek.
A kicsinyességemet, a korlátoltságomat, a butaságaimat, a tudatlanságaimat, a magamnakvalóságomat, és így tovább.

Láttam egy családot a főtéren.
Szülők, két gyerek.
A kisebbik lány csenevész, fehér bőrű, vékony, csupa csont. A nagyobbik, talán három évvel idősebb, elhízott. Éppen arról folyik a vita, hogy mennyi mindent megtesznek a szülők értük - sorolta az anyuka - voltunk a Mc Donaldsban, a KFC-ben, a moziban, a cukrászdában, megnéztük a kiállítást, vettünk nektek ezt és azt - s ti még mindig duzzogtok???? Még mindig nem elég jó?
- na látod kicsibari, ez egy pillanat.
Nem a kép a gyönyörű mélykék tengerről, ami előtt homokozik a boldog család, hanem ez. Ez egy Moment. Amaz, nem tudom mi.

Láttam a cigányokat az útlevélosztályon, miközben a magam Momentseire készülödöm. Csőstől gyúródnak az útlevélért. Egyikük sem tud írni. Gyerekeik egy része külföldön született, de még egy ország nyelvét sem beszéli. Hangosak, követelőzőek és minduntalan jogaikat hajtogatják. A kötelezettségeikről senki sem világosította fel őket.
- na ez es egy Moment.

Aztán láttam nagyon szomorú és nagyon fáradt anya tekinteteket, csalódott, riadt apa-oroszlánszemeket, félelemmel és derutáltsággal teli gyermekszempárokat és azon gondolkodtam - mi lenne velünk, ha nem a mű, nem a mesterkélt, nem a megjátszott, nem a kitalált, hanem a való nézne szembe velünk?
Mi?....